A vendée-i polgárháború 200. évfordulójára
A vendée-i sajnálatos események értékelése körüli több évtizedes vita mára nyugvópontra jutott. Ellenforradalom vagy népfelkelés? – a kérdés ilyen formában már fel sem merül. Vendée-ban már évek óta ünnepélyes keretek között emlékeznek meg az elesettekről a harcok kitörésének évfordulóján, és az ünneplőknek eszükbe sem jut azt firtatni, hogy a mellettük állók közül kinek az ősei küzdöttek az egyik, illetve a másik oldalon, és persze az is elképzelhetetlen, hogy az egyik tábor elvakult hívei kifütyüljék a másik fél ünnepi szónokát.
A tényfeltáró vita persze nélkülözhetetlen volt a nemzeti megbékéléshez vezető folyamatban: csak a veszteségek számbavétele és az országot polgárháborús válságba kergető jakobinusok politikai és erkölcsi felelősségének kimondása után alakulhatott ki olyan légkör, melyben immár együtt ünnepelhetnek az egykori halálos ellenségek leszármazottai.
A véres harcok, de még inkább a Vendée leverését követő kegyetlen megtorlás megszámlálhatatlanul sok áldozatot követelt. A statáriális bíróságok által hozott halálos ítéleteken kívül számolni kell a Vendée lecsendesítésére kivezényelt katonaság későbbi pusztításaival is: a fegyvertelen emberekre – köztük nőkre és gyerekekre – leadott sortüzek áldozatai és a százezrekre rúgó emigráció tömegei megannyi újabb tétel Franciaország veszteséglistáján.
A sokszoros túlerővel szembeszálló felkelőknek rettenetes árat kellett fizetniük vakmerőségükért. Hazaárulással és ellenforradalmi összeesküvéssel vádolt vezetőiket halálra ítélték és kivégezték, s hasonló sors várt a fegyverrel a kézben elfogott egyszerű harcosokra is. A népi mozgalmat a győztesek sommásan ellenforradalomnak bélyegezték, s megpróbálták mindenkivel elhitetni, hogy a felkelők derékhadát a papok és a régi rendszer egyéb haszonélvezői, illetve a külföldi ügynökök alkották. A megtorlás statisztikája azonban más képet mutat: az áldozatoknak csak négy százaléka volt nemesi származású vagy egyházi személy, míg az elítéltek 89 százaléka a munkások, parasztok soraiból került ki.
A szabadságukért küzdő vendée-i harcosok mindvégig türelmetlenül kémleltek Nyugat felé: Angliától várták a segítséget. Az angolok azonban csak néhány ügynököt küldtek a forrongó vidékre, mivel haderejük elsősorban a Csatorna biztosításával volt elfoglalva.
1789-ben bizonyára senki sem gondolt arra, hogy az idejétmúlt rendszer megdöntését és a forradalmi átalakulást lelkesen üdvözlő nép valaha is „felszabadítói” ellen ragadhat fegyvert. 1793, a jakobinus fordulat éve azonban olyan új, vészterhes hatalmi helyzetet teremtett, mely hamarosan robbanáshoz vezetett.
Úgy tűnik, hogy a köztársaság új zászlaját a hagyomány által szentesített régi, Bourbon-címeres lobogóra cserélő vendée-i felkelők végső elkeseredésükben nyúltak ócska puskáikért. Régi, még a forradalom előtti időkben megfogalmazott követeléseiknek csak egy része teljesült, s az új renddel kapcsolatos alapélményük leginkább az lehetett, hogy az Isten kegyelméből uralkodó király helyett most egy még sokkal veszélyesebb, az ÉSZ nevében kormányzó, az ÉSZ által vezérelt – és e vezérkultuszt mindenkitől megkövetelő – új elit szakadt a nyakukba, melyet messianisztikus történelmi küldetéstudata, no meg a hatalom igézete teljesen érzéketlenné tett a tömegek nyomorúsága iránt, s amely az ölébe hullott hatalom megtartása érdekében a legdurvább eszközök alkalmazásától sem riadt vissza.
A Bastille-t megostromló külvárosi nincstelenek, a régi rend e sírásói talán elállnak szándékuktól, ha megsejtik, hogy e győzelemmel nem maguknak, hanem a külföldről hazájukba sereglő „hivatásos” forradalmárokkal megerősített, erőszakos kisebbségnek kaparják ki a gesztenyét a tűzből. Amikor aztán vidéken felállították az első internálótáborokat, majd bevezették a tömeges kivégzések gyakorlatát, mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy zord idők következnek.
Az emberek úgy érezhették – s joggal –, hogy a társadalom racionalizálását hirdető, a múlt totális eltörlését és a franciák átnevelését célul tűző vezetők nemcsak hogy nap mint nap belegázolnak a polgárok önérzetébe, lerombolják mindazt, ami addigi világukat jelentette, de visszaélnek a nép nevével is. Az ő nevükben uralkodnak s kísérleteznek – rajtuk. Ezért hát cseppet sem meglepő, hogy Vendée – és mellesleg: néhány szomszédos megye szintén – felkelt a népfelség elvéből csúfot űző, a Liberté–Egalité–Fraternité jelszavát sajátosan értelmező forradalmi diktatúra ellen. Így történhetett meg az a bizarr esemény, hogy Vendée-ban a lázadók azt kiáltozták: „Éljen a király! Le a néppel!”
A nép egyszerű fiai abcúgolták a Népet! És bizony lincseltek is. Borzalmas népítéleteket hajtottak végre az elfogottakon, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy ők már csak egy korábban bevezetett, állami szinten megszervezett terror másolói és megbosszulói voltak. A párizsi börtönökben rendezett vérengzésre, a Forradalmi Törvényszék felállítására, a nemzeti borotva egyre fokozódó ütemű működésére s nem utolsósorban vallásuk és papjaik üldöztetésére válaszoltak rémtetteikkel, amikre a társadalmat lassanként egészen átható rettegésből és felháborodásból támadó gyilkos düh késztette őket.
Sain-Just-nek, a forradalmi élcsapat, a jakobinusok egyik legfőbb ideológusának sokat idézett véleménye szerint „a nép örök gyermek” – következésképpen azok gyámolítására és irányítására szorul, akik egyedüli tudói jónak és rossznak, hiszen e kiskorú társaság még arra is képtelen, hogy saját érdekeit és boldogulásának helyes útját felismerje. Ezért aztán a közjóért tevékenykedő ifjúnak és pártjának magabiztossága akkor sem ingott meg, midőn azt kellett tapasztalniuk, hogy a Nép a népuralom ellen, a neki ajándékozott szabadság ellen lázadozik.
„A forradalom megfagyott” – hajtogatta elégedetlenül Saint-Just, de a jakobinus vezérek azért mégsem jöttek zavarba, hiszen nagy tanítójuk, Rousseau világosan leszögezte, hogy ha másképpen nem megy, a polgárokat „kényszeríteni kell arra, hogy szabadok legyenek”. Mivel már akkoriban is igen nehéz feladatot jelentett volna a vezetők számára a rájuk bízatott nép leváltása, a mester legjobb francia tanítványai a nép megtizedelése mellett döntöttek.
Az ún. Nagy Terror idején bebörtönzött „gyanúsak” számát a történészek 300 ezer körülire becsülik, Saint-Just azonban még ezzel az igazán szép teljesítménnyel sem volt elégedett: „Ne csak az árulókat büntessétek meg, hanem a közömbösöket is, mindenkit büntessetek meg, aki passzív magatartást tanúsít” – tanácsolta (mert tudta, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”) –, hiszen mi mást is takarhatna a diktatúráért való állampolgári lelkesedés hiánya, a bűnös passzivitás, mint a nép bölcs vezéreinek tévedhetetlensége iránti kételyt vagy még inkább az ancien régime visszaállítását célzó ellenforradalmi összeesküvésre való hajlamot. Márpedig Robespierre-ék a múltat végképp el akarták törölni.
„A régi rendszer félresöprése úgy ment végbe, mintha az emberiség „boldogsága csak úgy kezdődhetne, hogy előtte sárba kell taposni és meggyalázni az emberek érzelmeit. (…) A világban örökké itt ólálkodnak a logikátlan intézmények iránt mély megvetést tanúsító teoretikusok, akiknek tévedhetetlen receptjük van a világ megváltására. (…) A politikai rendszernek föltétlenül meg kell védenie a társadalmat azoktól, akik túl sok dologban biztosak.”
A fenti figyelmeztetés Pawel Jasienicától származik, aki a politikának alárendelt, a forradalmi ideológia – és erőszak – igazolását szolgáló példatárrá züllesztett történetírás sokáig dogmának tekintett téziseit kérdőjelezte meg a vendée-i polgárháborúról írott esszéjében (Elmélkedés a polgárháborúról, 1989, Európa). Vagyis nem volt hajlandó ellenforradalmároknak tekinteni a vendée-i felkelőket, sem azt elfogadni, hogy a jakobinusok diktatúráját kötelezően a forradalom tetőpontjának kell tartani, a terrort pedig kizárólag nemzetmentő eszközként vagy legfeljebb szükséges rosszként illik értelmezni.
A hivatalos kánontól való eltérést azonban Kelet-Európában mindig is politikai és nem tudományos kérdésnek tekintették – olyankor meg különösen, ha valaki a KB-t (Közjóléti Bizottság) támadta. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Jasienica esszéje a szerző halála után több mint tíz évvel jelenhetett csak meg hazájában, s hogy magyar kiadását a megírását követő huszadik esztendőben tehettük végre polcunkra – Bibó Istvánnak a forradalomra vonatkozó (hasonló érvelésű és sorsú) tanulmányai mellé.
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által 1789 augusztusában elfogadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata az elnyomatással szembeni ellenállást az emberek „természetes és elévülhetetlen” jogai közé sorolta. A terror apostola, Marat szerint viszont „a nép csak akkor szánja rá magát a harcra, ha a zsarnokság a kétségbeesésbe kergeti”. Vendée népe eljutott a kétségbeesésnek erre a fokára, s fegyvert ragadott, hogy szabadságát kivívja. Ha semmi mást, csak egyedül a számszerű veszteséget tekintjük – s Vendée-ban ez 200 ezer embert jelent –, már ez is érthetővé teszi, hogy a Peter Weiss-féle charentoni elmegyógyintézetben az énekesek miért kántálják szakadatlanul a kérdést: „Marat, a forradalmunkból, mondd, mi lett?”
- Esszé [6]