Skip to main content

Szakdolgozat a magaslesről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Először természetesen a legnagyobb külpolitikai „fegyvertényt” kellett megdicsérni. Lelki szemeim előtt megjelenik egy jövő századbeli, történelem szakos egyetemi hallgató, aki Raffay-kutatásra specializálta magát. Természetesen átrágja magát a jelenlegi kormány által hátrahagyott honvédelmi és külügyminisztériumi anyagokon. Könnyen teheti, hiszen ezeket az anyagokat nem fogják megsemmisíteni, eltüntetni, meghamisítani. A jövő doktorandusa eme szervek minden mai titkának birtokába fog jutni. Tisztán lát majd a Kalasnyikov-ügy homályaiban. Áttanulmányozva az iratokat az a gondolata támad, hogy a magyar külpolitika zseniális műveletet hajtott végre: a géppisztolyok szállításával megakadályozta, hogy a kommunista-titoista, de főleg nagyszerb jugoszláv hadsereg megtámadja és széttiporja az önállóságáért küzdő Horvátországot. A támadás visszarettent a hazánkból érkezett Kalasnyikovok előtt. Ilyen feltételezés a történészed kutatásban akkor igazolható megbízhatóan, ha a kutató jelen kérdésre vonatkozóan megtalálja Obreno-Karagyorgyevics hadseregtábornok (partizán mozgalmi nevén Ápisz) rádiógramját: megérkezett Zágrábba két kamion szovjet gyártmányú géppisztoly! Azonnal visszarendelni mind a két páncélos hadosztályt! Szegény történész azonban ritkán talál ilyen csattanós bizonyítékot. Marad a hipotézis. De hát nincs baj. A professzor méltányolja a friss ötleteket. Ifjú korában legyen invenciózus a gyerek, a szakmai korrektséget majd megtanulja később. Ez a remek jövő századbeli szakdolgozati téma azonban nem a jövő század tanulószobájában agyalódott ki, mint erre már az olvasó rájött, nem a jövőbeli Raffay-kutató leleménye, hanem magáé az államtitkáré. A kormánytag pedig nem tudományos munkássága részeként adta elő, hanem politikai kommentárként.

Háttal Délnek

Hazánk honvédelmi és külpolitikai vezetése tehát nem azon fáradozik, hogy enyhítse a még mindig javulni nem akaró magyar–jugoszláv viszonyt, hanem menti a mundér becsületét azon az áron is, hogy újra súlyosan megsérti a szomszéd országot. El lehetne gondolkodni azon is, hogy a szoros értelemben vett magyar nemzeti érdek, amely ebben az esetben leginkább a jugoszláv állampolgárságú magyarok helyzetét jelenti, megkívánja-e a jugoszláv állam szétesését. Hazánkban többen – régi emlékek alapján – úgy vélik, hogy az összjugoszláv hadsereg, Tito államának legfontosabb összetartó ereje azonos a szerb nacionalizmus fegyveres milíciáival. Valahol a harmincas évek tájáról dereng fel az emlék, hogy a meggyilkolt Sándor király Jugoszláviája szerb arculatú volt. Tito Jugoszláviája azonban távolról sem. Ott valóban egy nemzetek fölötti szocialista többnemzetiségű állam apparátusát építették ki – nem minden eredmény nélkül. Miért gondolja a szakdolgozatba való eszmékkel dobálózó államtitkár, hogy Jugoszlávia szétesése használna a magyar kisebbség ügyének? Nem gondolja esetleg, hogy a titoista összjugoszláv kormányzat még mindig féken tartja azt a szerb nacionalizmust, amivel egy önállósult Szerbiában a magyarság szembekerül? Ő – láthatóan úgy véli, hogy az önállósult Horvátország, amely az ő bátor tettének köszönheti létét, lesz olyan hálás, hogy mint az újonnan keletkezett délszláv régió domináló ereje megvédje a magyar kisebbséget.

Háttal Északnak

Az offenzíva más fronton is kibontakozott. Egy rangos amerikai magyar politikai tényező a minap erősen bíráló hangon beszélte el a 168 órában a magyar kormányfő amerikai szereplésének időtlenségeit. Ám nemsokára szóra emelkedett egy másik, USA-beli magyar politikai tényező. (Igazi vezéregyéniség lehet a neve alapján. Diszkrécióból nevezzük Tashuba Töhötömnek.) Tashuba Töhötöm elmondta az igazságot: miközben az USA-ba látogató Walesa és Havel bumfordi outsiderekként botladoztak az amerikai diplomácia parkettjén, miniszterelnökünk csodálatot keltett professzionalizmusával.

Ésszerű dolog a kormányfői mundér becsületének védelmében durván megsérteni azt a két államelnököt, akinek visegrádi megjelenését jelentős politikai sikernek tartja külpolitikai kormányzatuk?

Kopott eszmék divatja

Elandalodva ezeken a szakdolgozatokon, már sejthető, hogy a gazdaságilag jó feltételekkel rendelkező Magyarország miért nem lett első azoknak sorában, akiknek az USA engedményt tett az adósság-visszafizetés terén. Azon túl, hogy a kölcsönök struktúrája – Lengyelországban állami hitelek, nálunk magánbankkölcsönök – más, a hazai kormányzat elmulasztotta megzabolázni pártsajtója bizonyos vadhajtásait, és következetesen szemet huny afelett, hogy az MDF-frakcióvezetőség legújabb tagjának publicisztikája leginkább abban különbözik Milotay István írásaitól, hogy a néhai imrédysta újságíró lényegesen jobban írt. Az sem mellékes, hogy Magyarország olyan államnak mutatkozik külpolitikai téren, amelyik veszedelmesen megkérdőjelezi a status quót, márpedig Washington ezt támogatja térségünkben. Azt már említeni is kötözködés, hogy az Európához tartozás szüntelen és egyoldalú emlegetését a tengeren túl burkolt Amerika-ellenességnek vélhetik.

Külpolitikai fogadásokon már nem dívik a díszmagyar. Marad másik nemzeti viseletünk: a Nagy Mellény.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon