Nyomtatóbarát változat
Először természetesen a legnagyobb külpolitikai „fegyvertényt” kellett megdicsérni. Lelki szemeim előtt megjelenik egy jövő századbeli, történelem szakos egyetemi hallgató, aki Raffay-kutatásra specializálta magát. Természetesen átrágja magát a jelenlegi kormány által hátrahagyott honvédelmi és külügyminisztériumi anyagokon. Könnyen teheti, hiszen ezeket az anyagokat nem fogják megsemmisíteni, eltüntetni, meghamisítani. A jövő doktorandusa eme szervek minden mai titkának birtokába fog jutni. Tisztán lát majd a Kalasnyikov-ügy homályaiban. Áttanulmányozva az iratokat az a gondolata támad, hogy a magyar külpolitika zseniális műveletet hajtott végre: a géppisztolyok szállításával megakadályozta, hogy a kommunista-titoista, de főleg nagyszerb jugoszláv hadsereg megtámadja és széttiporja az önállóságáért küzdő Horvátországot. A támadás visszarettent a hazánkból érkezett Kalasnyikovok előtt. Ilyen feltételezés a történészed kutatásban akkor igazolható megbízhatóan, ha a kutató jelen kérdésre vonatkozóan megtalálja Obreno-Karagyorgyevics hadseregtábornok (partizán mozgalmi nevén Ápisz) rádiógramját: megérkezett Zágrábba két kamion szovjet gyártmányú géppisztoly! Azonnal visszarendelni mind a két páncélos hadosztályt! Szegény történész azonban ritkán talál ilyen csattanós bizonyítékot. Marad a hipotézis. De hát nincs baj. A professzor méltányolja a friss ötleteket. Ifjú korában legyen invenciózus a gyerek, a szakmai korrektséget majd megtanulja később. Ez a remek jövő századbeli szakdolgozati téma azonban nem a jövő század tanulószobájában agyalódott ki, mint erre már az olvasó rájött, nem a jövőbeli Raffay-kutató leleménye, hanem magáé az államtitkáré. A kormánytag pedig nem tudományos munkássága részeként adta elő, hanem politikai kommentárként.
Háttal Délnek
Hazánk honvédelmi és külpolitikai vezetése tehát nem azon fáradozik, hogy enyhítse a még mindig javulni nem akaró magyar–jugoszláv viszonyt, hanem menti a mundér becsületét azon az áron is, hogy újra súlyosan megsérti a szomszéd országot. El lehetne gondolkodni azon is, hogy a szoros értelemben vett magyar nemzeti érdek, amely ebben az esetben leginkább a jugoszláv állampolgárságú magyarok helyzetét jelenti, megkívánja-e a jugoszláv állam szétesését. Hazánkban többen – régi emlékek alapján – úgy vélik, hogy az összjugoszláv hadsereg, Tito államának legfontosabb összetartó ereje azonos a szerb nacionalizmus fegyveres milíciáival. Valahol a harmincas évek tájáról dereng fel az emlék, hogy a meggyilkolt Sándor király Jugoszláviája szerb arculatú volt. Tito Jugoszláviája azonban távolról sem. Ott valóban egy nemzetek fölötti szocialista többnemzetiségű állam apparátusát építették ki – nem minden eredmény nélkül. Miért gondolja a szakdolgozatba való eszmékkel dobálózó államtitkár, hogy Jugoszlávia szétesése használna a magyar kisebbség ügyének? Nem gondolja esetleg, hogy a titoista összjugoszláv kormányzat még mindig féken tartja azt a szerb nacionalizmust, amivel egy önállósult Szerbiában a magyarság szembekerül? Ő – láthatóan úgy véli, hogy az önállósult Horvátország, amely az ő bátor tettének köszönheti létét, lesz olyan hálás, hogy mint az újonnan keletkezett délszláv régió domináló ereje megvédje a magyar kisebbséget.
Háttal Északnak
Az offenzíva más fronton is kibontakozott. Egy rangos amerikai magyar politikai tényező a minap erősen bíráló hangon beszélte el a 168 órában a magyar kormányfő amerikai szereplésének időtlenségeit. Ám nemsokára szóra emelkedett egy másik, USA-beli magyar politikai tényező. (Igazi vezéregyéniség lehet a neve alapján. Diszkrécióból nevezzük Tashuba Töhötömnek.) Tashuba Töhötöm elmondta az igazságot: miközben az USA-ba látogató Walesa és Havel bumfordi outsiderekként botladoztak az amerikai diplomácia parkettjén, miniszterelnökünk csodálatot keltett professzionalizmusával.
Ésszerű dolog a kormányfői mundér becsületének védelmében durván megsérteni azt a két államelnököt, akinek visegrádi megjelenését jelentős politikai sikernek tartja külpolitikai kormányzatuk?
Kopott eszmék divatja
Elandalodva ezeken a szakdolgozatokon, már sejthető, hogy a gazdaságilag jó feltételekkel rendelkező Magyarország miért nem lett első azoknak sorában, akiknek az USA engedményt tett az adósság-visszafizetés terén. Azon túl, hogy a kölcsönök struktúrája – Lengyelországban állami hitelek, nálunk magánbankkölcsönök – más, a hazai kormányzat elmulasztotta megzabolázni pártsajtója bizonyos vadhajtásait, és következetesen szemet huny afelett, hogy az MDF-frakcióvezetőség legújabb tagjának publicisztikája leginkább abban különbözik Milotay István írásaitól, hogy a néhai imrédysta újságíró lényegesen jobban írt. Az sem mellékes, hogy Magyarország olyan államnak mutatkozik külpolitikai téren, amelyik veszedelmesen megkérdőjelezi a status quót, márpedig Washington ezt támogatja térségünkben. Azt már említeni is kötözködés, hogy az Európához tartozás szüntelen és egyoldalú emlegetését a tengeren túl burkolt Amerika-ellenességnek vélhetik.
Külpolitikai fogadásokon már nem dívik a díszmagyar. Marad másik nemzeti viseletünk: a Nagy Mellény.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét