Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

Ha csak annyit mondok, hogy a Mausban egy Art Spiegelman nevű amerikai szerző a szülei Holocaust-történetét beszéli el, akkor gyanút keltek, ráadásul semmit sem mondtam. Még akkor sem, ha ehhez hozzáteszem, hogy a szokványos fordulatok közé (mert hát, mi tagadás, a lágerirodalom is réges-rég kitermelte már a maga lektűrözönét), szóval, hogy a megszokottba szokatlanságok is keverednek. Például a helyszín felváltva hol a háborús, felosztott Lengyelország, hol pedig New York Queens városrészének egy egészen kicsike-kispolgári otthona, ahol a túlélők sírnivalóan kisszerű veszekedéseket folytatnak egymással. Magát a túlélésről szóló történetet pedig Vladek papa többnyire szíverősítő fogyi-biciklizés közben mondja tollba Artie-nak, aki nem más, mint a szerző, és szintén szereplője a jelenkori történetrétegnek. A fogyi-biciklizés egyszerű understatement-fogás, mondhatja bárki. Merthogy ma már a borzalmakról, a Holocaustról is efféle trükkökkel lehet csak igazán hatásosan szólni.

Igen ám, de a Maus képregény.

Képregény, akárcsak a másik, az ős-Maus: a vidám és halhatatlan Mickey meséje. Ugyanúgy, képről képre kell olvasni, szereplői a szót itt is kis felhőcskék formájában, a szájukból pipálják, és a többi. A Maus tehát műfajtársa Miki egérnek és társainak, és emiatt ma már csöppet sem kell szégyenkeznie. A mindenből, így kultúrszemétből is öntudatosan építkező popkultúra hatvanas évekbeli létrejötte óta nem számít újdonságnak, ha a képregényt valaki a legkülönfélébb célok szolgálatában át- és újraértelmezi. Ahogy Roy Liechtenstein vagy Andy Warhol a múzeumokba, ugyanúgy mások egy már inkább irodalmi, semmint figuratív, de legalábbis köztes műfajba vonultak be vele. Sőt, még filozófia- és irodalomtörténeti, tudományos népszerűsítő, Marx, Lenin, Freud vagy Orwell életművét feldolgozó comicsok is vannak, a Magyarországon is kapható gyermekbibliáról nem is beszélve. Olaszországban – azt hiszem – iskolai segédanyag egy Itália története című, nagyszabású képregény-vállalkozás, melynek szövegét Enzo Biagi, az egyik legismertebb olasz publicista írta.

Csakhogy a Mausban ennél is többről, bonyolultabb dologról van szó. A Maus ezen a megújult műfajon belül is mintha műfajt teremtett volna. Irodalom és populáris képzőművészet találkozásából olyasfajta új minőség jött létre, amiről még beszélni is nehéz.

A Maus zsidói egerek, náci németjei macskák. A lengyeleknek disznó-, az amerikaiaknak meg például kutyafejük van. A legnagyobb deportálások idején is még bujkáló Spiegelmanék egérarcát malacálarc fedi; Spiegelmanné kabátja alól azonban előkunkorul a hosszú egérfarok… Igen, mert ő fél, és ez a félelem meglátszik rajta.

Vélhetőleg vannak, akik látatlanban is cionizmust, antiszemitizmust, netán mindkettőt, de legalábbis léha frivolitást látnak belé a Mausba. Az állami könyvterjesztés pedig néhány éve még eladhatatlannak vélte ezt a könyvet.

Az aggályok ellen jó módszer először is kézbe venni a Maust, megnézni, belelapozni. Ne adj’ isten, elolvasni a mottót, melynek szerzője néhai Hitler Adolf, és amely (nem tökéletes fordításban) a következőképpen hangzik: „A zsidó kétségtelenül egy faj, de nem ember.” Megfontolhatóak ezenkívül egy másik állatos mese szerzőjének, George Orwellnek az alábbi – saját meséjének keletkezését magyarázó – mondatai: „Az utca emberének nincsenek igazán fogalmai az olyan dolgokról, mint a koncentrációs táborok, a tömeges deportálások, a per nélküli bebörtönzések, a sajtócenzúra stb. Mindazt, amit egy olyan országról olvas, mint a Szovjetunió, automatikusan angol fogalmakra fordítja le, és naivan készpénznek veszi a totalitárius propaganda hazugságait. Egészen 1939-ig, sőt, még később is, az angol nép többsége képtelen volt meglátni a németországi náci rezsim igazi természetét, most pedig a szovjet rezsimmel kapcsolatban vannak lényegében ugyanolyan illúziói.”

Az állatmesék ezópusi, La Fontaine-i, swifti változataiban az állatszereplők emberi tulajdonságokat karikíroztak. Azt mondta velük a mesélő: hát tessék, ilyenek vagytok ti is, ilyen állatiak Orwell ehhez képest mást (is) mondott. Azt mondta: ti (polgári népek, angolok) nem ilyenek vagytok. Fogjátok már fel, hogy a totalitárius világ nem polgári, nem angol, nem emberi! A Maus-könyv is ilyesvalamit sugall.

Illetve mégsem egészen. Hiszen fő sugallatát (hogy tudniillik a zsidó nem ember) egy Hitler nevű népirtó őrülttől eredezteti. És Art Spiegelman csak megmutatja, hogy hogyan is nézne ez ki. Beszélni azonban nem beszél semmi ilyesmiről. A Mausban egyetlen szó sem esik a zsidók egér, illetve a németek macska, a lengyelek disznó mivoltáról meg a többi állatságokról. Az egereknek vagy a macskáknak semmiféle egér- vagy macskatulajdonságaik sincsenek leszámítva azt a közhelyet, hogy a nácik úgy „játszottak” a zsidókkal, mint macska az egérrel. Sőt, azon a néhány lapon, amely az elbeszélőnek egy másik képregényéből idéz (képregény a képregényben), a szereplőknek annak rendje és módja szerint emberi arcuk van. A Maus tehát végül is egyáltalán nem állatmese. A macska–egér ábrázolás csak a náci univerzumban érvényes: szó nélkül minősíti azt az eszmerendszert, amelyben a Hitler-mottónak értelme van.

És ez így nagyszerű; én a magam részéről kevés ennél megrázóbb és szívszorítóbb Holocaust-könyvet olvastam. Regényt, képregényt, mit tudom én.

Egy csöpp kifogásom van azért. Az ábrázolás problémátlanságával van bajom. Azzal, hogy minden zsidó egér, és minden egér zsidó. Hogy a malacjelmez mögül feltétlenül egérfarok kunkorodik elő, ha a malacjelmez viselője fél. Jól tudom persze, hogy az itt ábrázolt világban élők egér vagy nem egér mivoltát precíz törvények vagylagosan szabályozták. De hiába, engem mégiscsak érdekel, vajon milyennek ábrázolná Art Spiegelman azt az egeret, amelyiknek történetesen vakond-, nyúl-, disznó-, sőt, uram bocsá! macskafelmenői és -kötődései vannak.

---

És itt térnék rá – csak egy gondolat erejéig – a zsidó filmfesztiválra. A gondolatom úgy szólna, hogy a „zsidó filmfesztivál” hülyeség. Mert mi a „zsidó” a „zsidó filmfesztiválban”-ban? A film? A fesztivál? Vagy – na, persze – a téma? „Zsidó téma” alapon rakni egymás mellé egy-egy Jancsó-, Szabó István-, Gazdag Gyula-, illetve De Sica- meg Resnais-művészfilmet, egy-két régi hollywoodi szuperprodukciót (Hegedűs a háztetőn, Yentl), egy régi NDK-filmet (Hazudós Jakab) meg a Soah-t meg mit tudom én még mit? Ha ennyiféle filmben – gondolnám – csak a „zsidó” téma a közös, akkor valójában semmi sem közös bennük.

„Egér-filmfesztivál”? – gondolnám.

De akkor, nini, előkunkorodna eme huszonegyedik századi gondolatom malaclopója alól az egérfarok.

• Kultúra