Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

Primo Levi vegyészből lett író. Mindvégig megmaradt azonban eredeti szakmájánál is, mely annak idején, Auschwitzban az életét mentette meg: általa lett láger-„prominenssé”, tehát túlélővé egy lágerlaboratóriumban. Levi „civilsége” és tragikus halála megerősíteni látszik a művészet Auschwitz utáni lehetetlenségének tételét: 1987 tavaszán, azaz negyvenkét évvel a szabadulása után levetette magát torinói lakásának a negyedik emeletéről, írói mivolta, műveivel együtt, mégis cáfolata ennek a borús állításnak. Hiszen ő maga állapítja meg furcsállkozva több helyütt, hogy ha úgy tetszik, őt épp Auschwitz, a feldolgozás és elmondás kényszere tette íróvá.

Levi jellemző műfaja a laza esszévázlatba ágyazódó sorsábrázolás, életének szomorú sorscentruma pedig természetesen Auschwitz volt. Utolsó, világsikerű műve az Akik odavesztek és akik megmenekültek (I sommersi e i salvati) címet viseli. A könyv tényei nem újak, a Levi életművéből ismertekhez képest sem azok. Ismerősek benne Levi legfőbb gondolatai is. Hogy tudniillik a láger elsősorban nem gonoszak és jók (németek és zsidók, ill. politikaiak stb.) között dúló harc színtere, hanem – bármilyen nehezen megemészthető igazság is ez – elembertelenített emberek, foglyok, „Haftlingek” valósággal önműködő, önfenntartó rezsimje, melyben a túlélés egyedüli módja a szigorú szabályok szerint megszerezhető plusz leves, plusz kenyér, a pozíció és a „protekció”. Egyszóval: a „rendszer” ismerete és kihasználása. Teljesen új viszont az a nagyszerű rendezettség, amely ezt a vékony kötetet igazi esszévé, a maga nemében tehát páratlan művé: lágerszociográfiává avatja.

Nagy erénye a könyvnek, hogy az Auschwitz óta eltelt évtizedek tapasztalatait, tanulságait és belátásait is tükrözni igyekszik. A Holocaust egyszeri, kivételes szörnyűsége megmarad egyszerinek és kivételesnek, de Levi nem olyan elvakult, hogy ne lássa a szabályt is a kivételesség mögött. A szabályból pedig adódnak másfajta példák, másfajta és aktuális tanulságok is. Ma már a Gulag vagy a hetvenes évek olaszországi terrorizmusa is megkerülhetetlen téma annak, aki ilyen könyvet ír. Nekünk pedig, akik egy világrésznyi lágerszerűség (vidámnak mondott) barakkjából épp most kászálódunk ki a szabadságba, még további gondolataink is adódhatnak.

Plusz levesről, plusz kenyérről, protekcióról és a többiről. Arról, hogy hogyan is működhettek ennyi ideig, és maguktól, minden „kinti” logikára ennyire rácáfolva ezek a lágertársadalmak.

Tényleg, hogyan is? Borzongató, hogy talán csakugyan az auschwitzi–kolimai rendszer mintájára. Semmi vadromantika, semmi heroizmus. Elnyomók és elnyomottak viszonya csak nagyon ritkán ölt testet valami tiszta kétpólusúságban, rosszakban és jókban. Egy-egy maroknyi fegyveres épp azért elég ezernyi meg ezernyi, marhavagonba préselhető, kemencébe, tömegsírba, éh- és fagyhalálba masíroztatható szerencsétlennek a felügyeléséhez, mert azok a szerencsétlenek nem a fegyveresekkel vannak elfoglalva, hanem a túléléssel. Egymással. Varlam Salamov megírja egyik elbeszélésében, hogy milyen beláthatatlanul távoli lehetőség volt még az öngyilkosság is. Mert legalább egyszer jól kellett előbb lakni hozzá.

Primo Levi említést tesz róla valahol, hogy amikor a láger felszabadulása után végigjárták az épületeket, az egyik raktárban óriási, kicsomagolatlan készlet kanalat találtak. Ez azért érdekes, mert a megérkezés és a szelektálás sokkja után ez volt az első apró probléma: hogy nincs kanál. Ha pedig nincs, hát szerezni kell, szerezni pedig csak valamiért – például a soknapi szörnyű koplalás után kapott legelső híg levesért – lehet. De esetleg csajka sincs. Van viszont egy-egy „prominens”, akinek csajkája is van, és kanala is van, akivel lehet tárgyalni… És így tovább. Egy szó mint száz: aki ügyetlen, mulya vagy jóságos, akinek, nincs szerencséje, azon esetleg már ez a legelső, ez a kanál-dolog kifog. És megy hamar a gázba, a kanál miatt. Az SS meg közben – mondjuk – fűszálat rágcsál vagy dudorász. Ördögi.

Persze, lehet, hogy pusztán hanyagságból felejtődött ott a raktárban az a sok kanál. Lehet, hiszen nem konkrétan a kanálhiány volt a szabály, hanem csak úgy: a hiány. A mesterséges szervezetlenség. Vagyis épp azért lehetett szó akár hanyagságról is kanálügyben, mert a szabály nemcsak lehetővé, hanem kötelezővé is tette az ilyesfajta hanyagságot.

Hogy mennyiben volt spontán mindez, és mennyiben ördögi TERV? Azt talán tényleg csak az ördög tudja. Primo Levi nem tudta, és nem is igen firtatta. Őt a kanálügynek, a túlélésnek a túlélése érdekelte. Hogy lehet-e. És negyvenkét évig próbálgatta, és aztán feladta.

Fontos író volt. Biztosan nem a legnagyobbak közül való. „Legirodalmibb” műve, az oroszországi zsidó partizánokról szóló Most vagy soha (Se non ora, quando?) például meglehetősen gyenge regénnyé sikeredett, noha a beledolgozott elképesztő dokumentumok jobb sorsot érdemeltek volna. Csak hát Levi nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy elképzelje: vajon miről is beszélgethetett fojtott hangon orosz és keresztény partizántársával – a még javában működő krematóriumtól alig egy kőhajításnyira megbújva – a zsidó partizán. És aztán papírízű lett az az elképzelt beszélgetés. Pedig tényleg ott bujkáltak akkor azok a partizánok, és korábban senki sem írt róluk. Ahogy másrészt az Akik odavesztek… egy-két emlékezetes „sorspéldázatáról”: a lódzi gettó Chaim Rumkowski nevű fura diktátoráról vagy arról az osztrák Jean Améryről sem igen, akit eredetileg Hans Mayernek hívtak, és aki a Primo Leviéhez hasonló véget ért. Előbb megmenekült, de aztán csak odaveszett ő is.

(…Velük vajon mi lesz?) Elegendő lesz-e valamirevaló szabad élethez, hogy nekünk az elégettetéstől azért nem kellett tartanunk? Lelkileg hányan éljük túl ezt a túlélést: azt, hogy működtettük a rendszert? Nem azzal, hogy behódoltunk, netán kollaboráltunk, besúgtunk volna, ó, nem. De például az elégedettségünkkel. Hiszen apró kis győzelmekből állt az életünk. Tűrhető napokból, mint amilyen az Ivan Gyenyiszovics egy-egy napja volt. Mindig találtunk, szereztünk, kaptunk valamit, amihez hozzájutni nem volt normális dolog. Fagyott répahéjat, egy darabka drótot, WC-papírt, útlevelet, Rama margarint, mikor mit. Általában nem voltunk kapók, ahogy Primo Levi, Jean Améry, Tadeusz Borowsky vagy Varlam Salamov sem volt az. Sőt, zúgolódtunk, másként gondolkodtunk, ellen is álltunk akár. De azért folyton örültünk a győzelmecskéinknek, a tűrhető napjainknak. Megannyi „legvidámabb” barakk lakói voltunk. Meghunyászkodók és ellenállók, egyként hittük, hogy kifogunk a rendszeren. Pedig mi voltunk a rendszer.)

Ember ez? (Se questo é un uomo) című, legelső könyvében Levi részletesen leírja a felszabadulást. Hogy tudniillik nem élt át semmi effélét. Tíz napig két front közt, senki földjére kerülve vegetált néhányszázadmagával, mint hátrahagyott, pusztulásra szánt maradék. Tíz napig élték tovább SS-ek és kapók nélkül a maradék életüket szinte ugyanúgy, mint addig, csak a temetetlen, bűzlő hullák sokasodtak szokatlan módon, hiszen a krematórium nem üzemelt többé. Még az is napokba tellett, hogy először túlmerészkedtek (néhány lépésnyire csak, persze) a már áramtalanított szögesdróton. S amikor ráesett egy reggelen a pillantásuk az első, idegen egyenruhás katonára, csak valami furcsa csömörrel vették tudomásul: na, ez is megjött.

• Kultúra