Skip to main content

Földalatti művészet az Aczélkorszakban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A cím nem az ötvenes években a földalatti vasút állomásaihoz tervezett falképekre vonatkozik, hanem a hetvenes évek avantgárd művészetére. Péntek, hat órától lehetett megtekinteni a február 2–16. között nyitva tartó, Galántai György rendezte kiállítást, amely a balatonboglári Kápolna-tárlatokon szereplő műveket, dokumentumokat, művészeti szamizdatokat mutatta be. Érdekes volt a nemrég még illegálisan terjesztett kiadványokat tárlókban, üveg alatt látni. Noha egyik-másikból még vásárolni is lehetett, a legfiatalabbak számára ez már történelem, s a betiltott kiállítások művei múzeumi tárgyak is lehetnének, sőt, alighanem lesznek is.

A hetvenes évek elején a balatonboglári kápolna lett a földalatti művészek, és nemcsak képzőművészek, de többek között a performerek, kísérleti filmesek, színházasok találkozóhelye. Egészen addig, amíg ’73-ban a rendőrség be nem zárta.

Most viszont a későn érkezők előtt maga Galántai zárta be a Kossuth-klub kapuját. Olyan sokan voltak ugyanis kíváncsiak az eseményre, hogy nem fértek be. A kívülrekedtek a füstös és zajos előtérben, hangszórókon keresztül hallgathatták Tábor Ádám bevezetőjét. Tábor, mintha csak megérezte volna a közelgő kritikákat, megpróbálta megmagyarázni, hogyan találkozik a művészeti avantgárd törekvése a szabad demokraták politikájával. Hogy a politika nem eleve idegen az avantgárdtól, azt bizonyította a személyesen felolvasó Balaskó Jenő balladája Angyal Istvánról, a kivégzett ’56-os forradalmárról. Balaskó mellett Algol László is személyesen adta elő versét. Másokat, meghaltakat, távollevőket, színészek tolmácsoltak. Hallhattuk Erdélyt, Hajast, Najmányit, Szentjóbyt, Molnár Gergelyt és másokat. Levetítették Szentjóby „Kentaur” című filmjét.

Végül a „korszak túlélőinek” beszélgetése zárta volna a programot. A beszélgetés érdekesen is indult, de mert a Kossuth-klubot szokás szerint 11-re ki kellett üríteni, alig tartott többet egy óránál. Szinte csak felkértek, Balaskó, Beke, Galántai, Legéndy, Rajk jutottak szóhoz.

Felmerült a kérdés, hogy a kor avantgárd művészete mennyire volt politikus, és milyen szerepet játszott az ellenzéki mozgalomban. Kiderült, hogy maga az avantgárd sem volt olyan egységes, mint ahogy azt ma gondolnánk. Megfért benne a magyar irodalmi hagyományból induló Balaskó, a Najmányit és önmagát „technokratának” nevező Rajk, vagy az autodidakta-autonóm Legéndy Péter. És a politikával való kapcsolatuk is sokféle, kezdve az ’56-os nemzedékkel, Erdéllyel, Balaskóval, folytatva a radikális anarchista Szentjóbyval és végezve a szabad demokrata Rajkkal.

Szóltak a művészet és politika jelen kapcsolatáról is. Többek között azért is, mert az estet, a Szabadelvű Esték sorozat keretében, az SZDSZ szervezte. Voltak, akik a politika és művészet ennyire közvetlen összekapcsolódását kifogásolták, és elhangzott az is, hogy a politika tartsa magát távol a kultúrától. Magyarországon a művészetre sok olyan tartalom rakódott rá az elmúlt időkben, amit a politikai nyomás miatt más területeken nem lehetett kifejezni. Fennállhat annak a veszélye, hogy progresszív művészeteknek a jövőben az fog számítani, ami politikailag progresszív eszmékhez kötődik. Reméljük, a művészetet mégsem fogják ilyen szűk ideológiai keretek között értékelni, és a különböző pártok nem csupán csak eszközt látnak benne. Ezért mondta Beke László, hogy ne a művészet támogassa a politikát, hanem a politika a művészetet.

A demokrácia a művésznek is meghozza a választás szabadságát. Ha akar, politikus művész lesz, vagy nem lesz az, ha nem akar.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon