(Nagy Péter Tibor ), – szeg – [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Kis János: A megállapodás
(megjelent a Beszélő 1990. május 5-i számában)

Bauer Tamás: Paktumról paktumra
(megjelent a Beszélő 1990. május 19-i számában)

Az eljátszott esély

Magyarországon eddig már többször tűnt úgy, hogy parlamenti váltógazdaság lesz, s a történelmünk mindannyiszor abba torkollott, hogy a mindenkori nyugodt (ny)erő (Tisza Kálmán, Bethlen István, Baloldali Blokk) legerősebb és leghatalmasabb ellenfelét kisebb-nagyobb kompromisszumokkal kifizette, s létrehozott egy – csak totális rendszerválsággal kimozdítható – kormányzati centrumot.

Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy ez 1990-ben másképp lesz.

Mégis egy kicsit becsapva érezhetik magukat az SZDSZ-szel szimpatizálók, illetve a szavazótábor.

Semmiféle közvélemény-kutatás nincs elemzésem mögött, de úgy érzem, hogy az SZDSZ-re szavazók két (egymást részben átfedő) blokkra oszthatók. A nagyobb tömb számára a radikális rendszerváltást, a „keményebb vonalat”, a radikalizmust szimbolizálta az SZDSZ. Nem hiszem, hogy számukra rokonszenves egy olyan erővel, az MDF-fel való alku, amely még mindig nem szánta rá magát igazán a veszteséges vállalatok gyors felszámolására, a nyugati tőke korlátozás nélküli beengedésére, az állami szabályozás radikális leépítésére, szóval mindarra, amit egy radikális rendszerváltás megkövetelne.

Az SZDSZ szavazóinak másik, létszámban kisebb csoportja (de talán az elit többsége) azt a pártot támogatta, amely szembefordult a magyar partikularizmussal, nacionalizmussal és antiszemitizmussal. E csoport számára azután végképp kétségbeejtő, hogy az SZDSZ a kérlelhetetlen ellenzékiség álláspontja helyett megállapodásokat kötött azzal az MDF-fel, mely mind a mai napig nem volt képes még legfelső vezetéséből (hivatalos lapja szerkesztői székéből) sem eltávolítani pl. Csurkát. (Ezzel szemben a szélsőjobboldal kiszorítására az akkor sokkal gyengébb liberálisokkal való megállapodáskor Bethlen rákényszerült.)

A választók és a párttagság felhatalmazása – érzésem szerint – hiányzott a megállapodáshoz. (Nem jogi, hanem politikai felhatalmazásra gondolok.)

Ismerünk azonban olyan eseteket, amikor egy váratlanul előállott helyzetben egy parlamenti párt arra kényszerül, hogy választói és támogatói akaratától független döntéseket hozzon.

Ha végigvesszük azokat az érveket, amelyeket a megállapodás mellett az SZDSZ vezetése eddig felhozott, kétségesnek tűnnek ezek a kényszerítő körülmények.

Egyrészt arról volt szó, hogy az MDF nagyobb győzelmet aratott, mint ezt bárki is hitte volna, közvetlen lehetőség egy alternatív kormánykoalíció összehozására nem mutatkozott. Nem világos azonban, hogy e megállapodás az SZDSZ számára hoz-e pártelőnyöket (a köztársasági elnöki szék ehhez kevésnek tűnik). Attól félek, nem, hiszen a kormánytöbbség ugyanazokra a pártokra fog támaszkodni, mint a megállapodás nélkül történt volna, sem a „keresztény-nemzeti” politika újjáélesztését meghirdető, sem az irracionális földprogramot szorgalmazó kis partnereket nem lehetett e módon leválasztani a kormánypártról.

A másik érv az volt, hogy az előző parlament által elfogadott alkotmány szerint pl. adómódosításhoz is kétharmados többségre lenne szükség, így pedig nem lehet kormányozni. Az érvelést nem egészen értem. Ha egy intézkedés csupán pénzügytechnikai kérdés, akkor – ha az megfelelően előkészítve, szakmailag támadhatatlanul kerül a parlament elé – nyilván megvan a kétharmados többség, hiszen a jelen felállásban senkinek nem érdeke megbuktatni a kormányt, mert amíg az MDF egységes párt, addig nélküle gyakorlatilag nem lehet kormányt alakítani.

Ha az intézkedés szakmailag rossz, de az MDF és a kis partnerek belső alkuján alapul, és ezért eredménytelen a vele való szakmai vita, semmi aggasztó nincsen abban, hogy nem jön össze a kétharmados többség, és ez rákényszeríti a kormánypártot, hogy módosított javaslattal álljon elő.

Ha az intézkedés politikai kérdés, még kevésbé értem, hogyan mondhat le alapvető politikai jogokról egy meglehetősen nagy (és nem kevés vezetőjében diktatórikus hajlamú) kormánypárttal szemben egy kisebbségi ellenzéki párt.

Érvként merült fel továbbá, hogy a nemzetközi tőke megkezdte a pénz kivonását a Magyar Nemzeti Bankból, illetve, hogy a rövid lejáratú hitelek akadozni látszottak. Nem értem pontosan, miért szól ez a megállapodás mellett. Ha a nemzetközi tőke a pénz megfelelő kezelésére és befektetésére nem lát biztosítékot egy MDF vezette kormány uralma idején, miért az SZDSZ feladata hamis illúziókat kelteni? Lát talán az SZDSZ vezetése biztosítékot arra, hogy a további hiteleket nem ugyanolyan módon fogják elszórni, a lobbyk között kiosztani, mint a hetvenes–nyolcvanas években?

Érvként merült fel, hogy a szakértők menekülnek a kormányzatból. Az SZDSZ vezetésétől távolinak nem mondható Pénzügykutató Rt. vezetői a megmondhatói: saját sorsuk példázza, hogy mivel bizonyos szakértői csoportok igenis pótolhatatlanok, a kormány az elbocsátott embereket majd szabad piacon fogja szakértőként megnyerni.

És egyáltalán, ha az SZDSZ úgy értékeli, hogy a kormány gazdaságpolitikája csődbe viszi az országot, miféle „nemzeti érdek” az, amely egy stratégiailag rossz gazdaságpolitika taktikailag ügyes vezérlésére próbálja rávenni a jó szakembereket ahelyett, hogy hagyná őket, hogy bankok vagy vállalatok élére kerülve a nemzeti jövedelem növekedéséhez járuljanak hozzá?

Érvelésem legkockázatosabb pontjához érkeztem. Nem fogadom el ugyanis, hogy a kormányzatnak jelen felállásban kell működőképesnek maradnia. Az MDF nem egy olyan egységes párt, melynek nagyarányú választási győzelme után csak a „vele vagy sehogyan” alternatívája lebegne előttünk. Az MDF konglomerátumpárt, melyben konzervatív, kereszténydemokrata, liberális erők éppúgy jelen vannak, mint szélsőjobboldali és populista elemek. Ezeket az erőket nem tartja össze egy olyan erős személyiség vagy „belső párt”, mint mondjuk a két világháború közötti Magyarország egységes pártjáét. (Bár mint tudjuk, még ott is előfordult, hogy kisebbségben maradt Imrédy miniszterelnök.)

A kormányzati teendőkből eredő belső konfliktusok hatására, a nemzetközi hitelválság, a szakértőhiány súlya alatt – egy természetes fejlődés eredményeképpen – kisebb pártokra kellett volna szakadnia, s ezek közül a számunkra legaggasztóbbak nyilván marginalizálódtak volna.

Egy szélsőjobboldaltól mentes jobbközép pártot vagy pártszövetséget akár mint kormánykoalíciós partnert is üdvözölhetett volna az SZDSZ.

Így viszont az MDF gyakorlatilag minden magyarországi politikai erő támogatását, illetve toleranciáját élvezve egybenmarad. Rosszabb esetben még a szélsőségesek is megerősödhetnek benne, hiszen az idő őket igazolta: büntetlenül lehet zsidózni, nemzetidegenezni, nem akadályozza ez az ellenzékkel való együttműködést.

Attól tartok, hogy az SZDSZ vezetői e megállapodással eljátszották azt a történelmi esélyt, amely abból az egyedüli helyzetből állott elő, hogy a korábbi rendszer legkövetkezetesebb ellenzékének reprezentánsai, a világ legerősebb nagyhatalmának és a demokratikus világközvéleménynek magyarországi támogatottjai, illetve a magyarországi szakértői elit jelöltjei személyükben egybeestek.

Az a magyar liberalizmus, a radikalizmus és szociáldemokrácia, melyet az SZDSZ oly büszkén vall elődjének, pontosan ezekkel az erőkkel, a magyar úri világ, a magyar nacionalizmus erőivel nem alkudott meg soha. Ezt a kérlelhetetlen következetességet vállalta az SZDSZ a kerekasztal-tárgyalások idején és a választási kampány során. Egymillió szavazattal a háta mögött, olyan előnyös helyzetben, amilyenben a magyar demokratikus baloldal még sosem volt, fordított hátat ennek a hagyománynak. Jó esély van rá, hogy öt liberális nemzedék következetességét és verítékét pazarolta el.

Ha a paktumot ténylegesen működtetni kívánják, a hatalmában az Országgyűléssel szemben megerősített kormányt mindenáron megmentik – hamarosan arra ébredhetnek, hogy szerepük nem nagyobb, mint a két világháború közötti liberális pártoké.

Nagy Péter Tibor

• Visszabeszélő