Skip to main content

Abszolute nem tisztelt Solt Ottilia!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szeretném előrebocsátani: nem vagyok és nem is voltam soha, egyetlen fegyveres testületnek tagja, továbbá nem vagyok semmilyen párt vagy szervezet aktívája, illetve szimpatizánsa.

Egyszerű és most már nagyon dühös állampolgárként írom e levelet – hál’ istennek egyre többen kerülünk ebbe az állapotba –, amelyben megpróbálok figyelmeztetni. Jó lenne, ha elgondolkozna, elgondolkoznának, és levonnák, mondjuk egy éjszakába nyúló beszélgetés alkalmával a szerkesztőségben, a megérett tanulságot.

Miről is van szó?

Ön és a villámgyorsan feltört Tamás Gáspár Miklós bírálni kezdték azt a rendőrséget, amely erején felül próbál biztonságot teremteni, tekintélyében megtépázva, agyonmocskolva. Hogy itt tartunk, az Önöknek is köszönhető!

A bűnözési hullám gát nélküli terjedése az Önök agyában született meg, a túlzott szabadság gondolatával. Ezek után tesznek szemrehányást, helytelenítenek teljesen jogos intézkedéseket. Előbb-utóbb be fog következni az, hogy esetleg az Ön biztonsága, vagyontárgyainak épsége kerül majd veszélybe. (Komoly esély van rá!) Talán a gyermekeivel fog történni valami, és akkor a rendőrség tehetetlenségét kezdi majd bírálni. Túl sokat és sokszor beszélnek a levegőbe, s ez nagyon unalmas már. Tamás Gáspár Miklós nem véletlenül beszél egy cigány lelövéséről. Hiszen ereiben egy-két csepp cigány vér csordogál… Adná isten, hogy éjszaka a Zalka Máté térre keveredne. A legdrágább virágot vinném a kórházba, ha oda kerülne.

Az más kérdés, hogy ő mit keres a magyar törvényhozásban. Mindent összevetve: már halvány fogalmuk sincsen, hogy mikor kit és miért bírálnak. A szereplési vágy a józan ész fölé nőtt, és a könnyen szerzett jövedelem, ha esik, ha fúj, a zsebükbe vándorol. Ez az összes pártot, illetve szemfényvesztőt megilleti. Egyet azonban ne felejtsenek el: a kötélidegzet cérnavékonnyá aszalódott, és bármelyik pillanatban elszakadhat.

Akkor, amikor nem is számítanak rá. Vagyunk elegen ebben az országban, akik tisztán látnak, nem üres fecsegés az életük, és nem utolsósorban tettekre készen állnak. A jelen helyzet kizárt dolog, hogy sokáig tartható lenne. Önök, az úgynevezett ellenzék, ezt nem hajlandó tudomásul venni. A sok felesleges frázis hűen adekválja a hatalom megszerzésére irányuló törekvéseiket. (Ez másokra is vonatkozik.) Próbáljanak meg lefékeződni, faragni a gőgből, mert ennek jó vége biztosan nem lesz. Túlságosan is biztonságban érzik magukat, istenképet teremtettek magukról, ám a földi dolgokat csak összekuszálják egy nemzet feje fölött. Ez tűrhetetlen!

Én a rendőrség helyében a legminimálisabb jogi védelmet is megvonnám Önöktől. Bármi történne a sérelmükre, el sem indítanám az ügyet.

Ez a levél egy békés figyelmeztető. De követheti más is… Nagyon, de nagyon elég volt már magukból és a hasonlókból!


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon