(Magyar Filmintézet)

Nyomtatóbarát változat

Az Örökmozgó, a Filmintézet filmművészeti értékeket és filmtörténeti kuriózumokat bemutató művészmozija műsorfüzetében két Jud Süss-előadást hirdetett meg, szándéka szerint a „Filmkultúra mozijaként”, a mozidemonstrációt kínálva egy tanulmányhoz. Majdnem zártkörű vetítésről lett volna szó egy olyan filmszínházban, melynek esti előadásait egyetemisták látogatják, akiktől ezúttal is szigorúan megkövetelték volna azt az év elején váltott igazolványt, mellyel „filmőrült” voltukat bizonyítják. Még pontosabban: a Jud Süsst csak azok látták volna, akik korábban fél tucat hozzájuk hasonló megszállott társaságában is kitartottak egy-egy tökéletesen politikamentes, de filmtörténeti fontosságú némafilm vetítésén.

Ennek ellenére, a műsorfüzet ígérte bemutató csendes aggodalmat keltett, másokból hangos tiltakozást váltott ki, és a Filmintézet törölte a Jud Süsst az Örökmozgó programjából.

Manapság – főleg ideológiai súlyú kérdésekben – nem divat visszakozni: ha egy intézmény komolyan akarja vetetni magát, gyakran legnagyobb balfogásai mellett is kitart.

Ez a csúfos visszakozás legyen épp ezért elegáns példája az önkritikának: hiba volt a Jud Süsst műsorra tűzni éppen most, éppen akkor.

Kérdés: hibának tekinthető-e a bemutatás puszta gondolata is? Ha tudjuk – és tudjuk –, hogy ezek a mozidarabok átok hordozói, bízhatunk-e a filmraktárak vasajtajaiban? Netán csak a filmek megsemmisítése enyhíthetné félelmünket? Hiszen emlékszünk a mesére: a sokkal könnyebben lajstromozható, számba vehető fonóalkalmatosságok elégetése is fölösleges; a Csipkerózsikák újabb, még ártatlan nemzedéke úgyis találkozni fog az egyetlen megmaradt orsóval, úgyis meg fogja szúrni az ujját…

Magunkat is a „szánalmas bizonytalankodók” közé soroljuk, akik a túlbeszélés és agyonhallgatás alternatívái között ingadoznak. Harmadik út egyébként valószínűleg nincs is.

Ha valaki az antiszemitizmus agyonbeszélésének népnevelői stratégiáját választja, akkor ebbe beletartozik, hogy egy egyetemistáknak szóló vetítés „szalonkeretei” között akár szembesülni is szabad a fajgyűlölettel, amely egyébként sosem fogalmazná meg önmagát, hiszen mint minden előítélet, szellemi renyheségében magától értetődőnek veszi azt, ami sosem lehet magától értetődő.

Persze lehet, hogy most, éppen most, a jelenség következetes agyonhallgatása a helyes magatartás. Esetleg akkor se lehet mást tenni, ha tudjuk, hogy ez a stratégia eddig két alkalommal már helytelennek bizonyult. Először 1944 előtt – ehhez nem kell magyarázat –, másodszor 1990 előtt: vagyis abban a négy évtizedben, amikor a kultúrpolitika a tabu érintésének tilalmával védekezett az antiszemitizmus ellen. Az óvatosság nem vált be; ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a film bemutatása miatt tiltakozók megint csak fokozott óvatosságra intenek. Igazi paradoxon: óvatosnak kell lennünk, mert eddig is óvatosak voltunk, és ez az óvatosság olyan helyzetet teremtett, hogy most aztán végképp nem szabad kockáztatni…

Lehet, hogy így van, lehet, hogy másképpen. Egyet azonban tudnia kell annak az újságírónak, aki szigorú aggodalommal körüljárja a Jud Süss bemutatásának felelősségét. Ő már választott stratégiát. Mégpedig a „kibeszélést” választotta, és nem a hallgatást.

Ez akkor is így van, ha olvasók százezreit és rádióhallgatók millióit éppen az óvatosság parancsáról, a másfél száz embernek szánt vetítés puszta ötletének etikátlanságáról igyekszik meggyőzni.

Lehet, hogy gondos felügyelet mellett mégiscsak meg kellene mutatni az orsót Csipkerózsikának.

Lehet, hogy el kell égetni valamennyit.

Ez is, az is – választás. De aki az utóbbi mellett kardoskodik, az ne küldjön üzenetet a tömegkommunikáció leghatékonyabb csatornáin a kíváncsi királykisasszonynak: mi az, ami után leginkább tilos kutakodnia…

• Visszabeszélő