(Dr. Keller József), A Szerk.

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Szerkesztőség!

Mellékelem a Beszélő 2003/6. számában Révész Béla szerző tollából közölt, rólunk szóló cikkel kapcsolatos észrevételeimet.

A Beszélő júniusi száma hosszú cikket közölt azzal az eredeti céllal, hogy megpróbálják megállapítani George Orwell Állatfarm című kisregénye első fordításának idejét és fordítójának nevét. Ennek apropóján egy csaknem 50 éves politikai per részleteit tárgyalja.

A cikk szerzője információit kizárólag az egykori ÁVH iratanyagából meríti, amelyből egyenesen következik, hogy a megállapítások és idézetek egyoldalúak. A fenti ügy áldozatai közül még négyen élünk. Engedtessék meg, hogy a saját nevemben a cikkel kapcsolatban néhány észrevételt tegyek, és néhány fontos momentumra felhívjam a figyelmet.

A cikk hangvétele száraz és tárgyilagos. Csakhogy ez a tárgyilagosság éppen olyan egyoldalú, mint az információk forrása. A cikket többször végigolvasva egy mai magyar átlagpolgárnak az a benyomása támadhat, hogy az 50-es évek első felében minden a demokrácia szabályai szerint működött, és a törvényesség legfőbb őre az Államvédelmi Hatóság volt. A szerző hosszan kitér a BHÖ rendelkezéseinek ismertetésére, mintha ez a tény csak egy sima törvénymódosítás lett volna, mintegy igazolva az alapvető demokratikus jogok még tökéletesebb érvényesülését. Ezt a megállapítást még akkor is igaznak tartom, ha a szerző – megfelelő visszafogottsággal – utal a párt mindenható szerepére, mely a tárgyilagos igazságszolgáltatást is a saját koncepciója nyomán alakította át.

Véleményem szerint itt nincs helye visszafogottságnak, amikor köztudott volt: hogy az ítéleteket a korabeli koreográfia alapján nem egy független bíróság hozta; hogy az ítéleteket néhány kijelölt bíró hirdethette csak ki; hogy a védelmet 20-22, az Államvédelmi Hatóság tiszti állományába sorolt „védőügyvéd” láthatta el. A BHÖ idevonatkozó fejezeteinek ez a lényege. És ez a lényeg a mai átlagkorú állampolgárok számára e cikkből korántsem derül ki.

A szerző felvethetné a történész tárgyilagosságának fontosságát. Ezt az érvet magam is elfogadnám, ha a tanulmány megfelelő időtávolságban történt eseményekről szólna. Itt erről szó sem lehet. Ha elfogadom a holokauszt még élő áldozatainak – nagyon is jogos – fájdalmait, és megemlékezéseik jogosságát, akkor a tíz évvel később megtörtént politikai atrocitások áldozataitól sem lehet megkívánni, hogy szenvedéseiket a mindent megszépítő messzeség homályában, úgynevezett „történelmi” tárgyilagossággal ismertessék.

A tisztánlátás érdekében magáról az ügyről is kell néhány észrevételt tennem. Ez azért is fontos, mert a valódi tárgyilagosság csak akkor érvényesül, ha a másik fél, jelen esetben a „szenvedő fél” véleménye is meghallgatásra talál.

Elsőként saját életkorunkra utalnék. Valamennyien 23-28 év közöttiek voltunk, olyan családi és középiskolai indítást, hazafias nevelést kaptunk, amely lényegében morálisan, kiemelten keresztény-keresztyén demokrata felfogást tükrözött, és távol állt mindenfajta nemzetközi kommunista hitvallástól. (Örömmel állapíthatom meg, hogy eredeti felfogásunkat a mai napig megőriztük.)

Az 1948. évi egyetemi reformot követően – ez év őszén már a József nádor Műszaki Egyetem közgazdasági kara önálló egyetemmé vált – megdöbbenéssel tapasztaltuk azt az ideológiai változást, amely mind a történelmi, mind a gazdasági koncepciók terén lezajlott, és amely változásokkal nem tudtunk egyetérteni. Ez volt a kiinduló alapja a mi baráti társaságunk létrejöttének is. Mindannyian olyan szellemiséget képviseltünk, amellyel úgy éreztük, hogy az egyre durvábban működő hivatalos irányvonallal szemben meg kell őriznünk saját ideológiai elképzelésünket.

Az ÁVH-nak az a törekvése, mely ebben a csoportban a népi demokrácia megdöntésére irányuló kísérletet vélt felfedezni, nyilvánvalóan hazugság volt, hiszen szellemileg talán mégis álltunk olyan fokon, hogy egy félmilliós szovjet hadsereg által biztosított önkényuralmi rendszerrel szemben nevetséges lett volna ilyen illúziókat táplálni.

A cikkben említett témakörökkel természetesen foglalkoztunk, és – fiatalok lévén – reménykedtünk is abban, hogy ennek a rendszernek még aktív életünkben vége lesz, és valamit mi is tehetünk a majdani újjáépítésért. A politikai helyzetnek akkori változásai erre halvány reményt is adtak. (Lásd 1954-es esztendő!)

Az írás apropója kapcsán Tárkányi Gyulát is meg kell említeni. Ő is a baráti társasághoz tartozott, mint a Széchényi Könyvtár munkatársa. 1950–51-ben hozzájutott G. Orwell Állatfarm és 1984 című angol nyelvű kisregényeihez. Elmondása szerint a két Orwell-kötet a nemzeti könyvtárak csereakciója keretében került a Széchényi Könyvtárhoz. Miután Tárkányi kiváló nyelvtehetség volt (tárgyalási szinten beszélte az összes nyugat-európai és különböző szláv nyelveket, ezenfelül az akkoriban megjelent Rusztaveli-versek nyers fordítását is ő végezte ógrúz nyelvről magyarra), nem okozott neki problémát a két kötet lefordítása. Annyi bizonyos, hogy mi, a baráti társaság tagjai már 1951 végén olvastuk a két kisregény magyar fordítását. Minket természetesen ma sem érdekel, hogy a valóban első fordítás dicsősége kié, ez számunkra teljesen jelentéktelen, de az annál jelentősebb, hogy Tárkányi Gyula ezért a tettéért hat év börtönbüntetést kapott. Szerintem ez sokkal fontosabb irodalomtörténeti emlék.

Nem kétlem, hogy a szerző cikkének címét tudatosan adta, mivel annak eredetét is ismeri. Erre fizetett rá társaságunkból Dombi Ferenc oktalanul magas ítéletével, aki a harmadik út problémáival részletesebben is foglalkozott. Ma már ez a téma nem érdekes, hiszen napjainkban illusztris miniszterelnökünk környezete is ezt az utat emlegeti. Abban persze nem vagyok biztos, hogy ennek az irányzatnak eredetét és lényegét valóban ismeri-e.

A szerző bizonyos utalást tesz arra, hogy egykori törekvéseink a szamizdat irodalom korai megnyilvánulásai lettek volna. Ezt mi nem tudjuk megítélni, már csak azért sem, mert ezt a kifejezést az 50-es években még nem is ismertük.

Az eddigiekben a tanulmánnyal kapcsolatos észrevételeimet ismertettem. Ennek alapján három kérdésre várok választ.

1. Vajon mi volt a célja a tanulmány szerzőjének – egy apropó kapcsán (Orwell Állatfarmjának fordítása) – ennek a fél évszázados politikai kirakatpernek az ismertetésével?

2. Mi lehet az oka annak, hogy a pert a pártállam módszereinek szellemében, kizárólag az ÁVH iratanyagának egyoldalú bemutatásával ismerteti?

3. Mi annak az oka, hogy a szerzőben fel sem merült a per áldozatainak megkérdezése, és ennek hiányában nem gondolt arra sem, hogy személyiségi jogaikat megsérti?






Néhány szót az ítéletről. A kiosztott majdnem háromnegyed évszázad büntetés nagyságát a rendszer szempontjából egyetlen valós ok indokolta. Ebben az ügyben az ÁVH minden törekvése ellenére nem volt kémkedés, nem voltak külföldi kapcsolatok, nem volt fegyver, csak gondolatok álltak szemben a rendszer ideológiájával. Ezt honorálták kellőképpen természetesen olyan mellékkörülményekkel, amikor el kellett viselni a tanácsvezető bíró személyes szadizmusát és az őrnagyi rangban lévő védő két szóból álló védőbeszédét, melyben irgalmas ítéletet kért.

A forradalomban történt szabadulásunk után elhatároztuk, hogy nem megyünk külföldre, jóllehet a szerző korábbi munkáltatója még 1956 karácsonyán is hívogatott bennünket. Nem ezt tette ügyünk főnyomozója, aki feleségét és két kiskorú gyermekét hátrahagyva nyugatra távozott.

Zárszóként még annyit kell megjegyeznem, hogy az utolsó közel másfél évtized aktuálpolitikai harcaiban nem vettünk részt, és manapság, már korunknál fogva is, egyre kevésbé érdekelnek az egyébként minősíthetetlen események.

Egy dolog azonban még mindig érdekel: a magyar választópolgár mikor fogja végre megtalálni és magáévá tenni azokat a nemzeti és polgári eszméket, amelyeket 1948-ban erőszakkal megsemmisítettek.

Csak remélni tudom, hogy ez mielőbb bekövetkezik.

Tisztelettel:

Dr. Keller József

Bp., 2003. szept. 15.

Tisztelt Keller József!

Értékes észrevételeit és kiegészítéseit köszönjük. Az Ön által fölvetett problémákra és kérdésekre röviden, és a magunk nevében a következőt tudjuk válaszolni.

A tárgyilagos hangvétel nem szépít, sőt, adott esetben csúnyít. A történeti dokumentumok ismertetése és elemzése nem jelenti a tartalmukkal való azonosulást. Napnál világosabb, hogy a szerző kikkel azonosul. Szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy mi az erkölcsi ítélete az üggyel, illetve a korabeli állambiztonsági szervek működésével, tevékenységével és eljárásával kapcsolatban.

A szerzőnek a kirakatper ismertetésével megítélésünk szerint az volt a célja, hogy képet adjon az ötvenes évek elnyomó szerveinek tevékenységéről, mechanizmusáról. Erről nehezen lehet másképp képet adni, mint az adott szerv tevékenységét megvilágító dokumentumok ismertetésével és elemzésével. Az Ön által felvetett második probléma nem az áldozatok iránti részvét és az empátia hiányát jelzi, hanem egyszerűen műfaji kérdés. Úgy véljük, manapság már föl sem merülhet, hogy a szabadság eltiprására épülő diktatúrának és szerveinek ez irányú tevékenységében „igaza” lehet. A történész feladata nem ezen erkölcsi evidencia demonstrálása, hanem a diktatúra működésének feltárása, mindannyiunk, az utókor okulására. Ezzel járul hozzá ahhoz, hogy az áldozatoknak igazság szolgáltassék.

Amennyiben úgy érzi, hogy az eset ismertetésével megsértettük a személyiségi jogait, azért elnézését kérjük. Ez sem a szerzőnek, sem nekünk nem állt szándékunkban. Lehet, hogy rosszul gondoltuk, de a szándékunk éppen az ellenkezője volt.

Tisztelettel:

A Beszélő szerkesztői

• Visszabeszélő