Skip to main content

Tea, kék lavór

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
– a fiamnak –
Költői kérdés


„Mialatt fény feszített, vágy s zene,
rémülten jöttem rá valamire:
Úristen, hisz én semmit se tudok!
Bolond Istóknál bolondabb vagyok
a földön: nem ismerem, vagy alig,
az élet legelemibb dolgait,
ügyrendjét, szokást s hivatalokat,
a köznapot: hogy számomra szavak
csupán, akár – mondjuk – a római
pápa, a világ intézményei:
megye, miniszter, tőzsde, árvaszék,
térparancsnokság nekem soha még
semmit vagy csak majdnem üres ködöt
ha jelentett: s hogy én menekülök
a tények elől: álomként lobog
körül a való: csak érzés vagyok:
roppant vitorla, egy pici magé,
s ezer szél fúj – De hova? Mi felé?”


















Szabó Lőrinc: Mi felé

Az idő anélkül telik, hogy bejelentené. Szó nélkül belenyúl a zsebedbe, és elveszi, ami neki kell. Nem kérdez, cselekszik. Végül is irigylésre méltó. A mindenség van benne, semmi más. Kitölti a végtelen üregeit maradéktalanul. Folyadéknak látja, aki elképzeli. De ő nem kigondolójának a rendszere, hanem a saját magáé. Ezért is halmazállapot nélküli. Teljesen szabad. Még csak nem is légnemű. Nem is egynemű. A levegő nem egyenlő az idővel, sem a földgáz. Mondja a fiam. Sem a víz. De mindezekben benne van az idő. Az idő a dolgok csomagolása. Próbáljuk lehántani róla, kigondolni „belőle”. Nem megy. Akkor személyként képzeljük el. Úgy sem válaszol. Nem lehet rekonstruálni. Az idő hozzáférhetetlen. Kívüle már semmi nincs. Ő volna az abszolút „valami”? Csak szavak jutnak az eszünkbe, semmi más. Nem tantárgyi probléma, nem is fakultatív. Mértan, földrajz, torna. Logosz, hajlam, terület. Esetleg beesési szög? Szólítja meg az időt a fiam.

Beszélgetünk a konyhában az elsőéves (főiskolás) fiúval, Bergsont említi, hogy személy szerint őt nem lehet kihagyni, ha a vekkerek szóba kerülnek filozofikusan. Igen, mondom én, de most a 2003. évben, ha egyáltalán számolunk időt ebben a kontextusban, ahol a diskurzus megteremtődik, más aktuális személyek szólnának bele a „vitába”.

Augiász istállója témában „gazdag”. Ahogy Határ Győző írta, kommentárok égig érő tömkelege Platónhoz (a bölcselet). És: együgyűségében semmitmondó minden okoskodás, ami nem a lényeget ragadja meg. Igen, de mi az, hogy lényeg? Meg lehet-e ragadni egyáltalán? Vagy csak sötétben (sebtében) tipi-tapogatózunk érzékelő tapadókorongocskáinkkal? Nincs kizárva. Adva van két lehetőség. Vagy közelebb visz a gondolkodás a dolgokhoz, vagy távolabb. Egy helyben nem marad semmi, mert minden mozgásban van, mondja a fiam. Persze, így ő, a megfogható és a megfoghatatlan között is léniát kellene húzni. A megfoghatatlant meg láthatókra és láthatatlanokra osztani. Azután a számottevőket elválasztani a fölösleges entitásoktól.


Irónia nélkül ez a bölcseleti világ is elviselhetetlen, jegyzi meg a Fiú, mielőtt folytatnánk.

Hogyne, adok igazat. De nem fölösleges elgondolkodni. Toldom meg. Lehet nagyon fontos valaki számára egy mondat a lét értelméről, ami mások számára idegesítő üresség. Van, aki Spinoza mellett teszi le a voksot, van, aki David Hume mellett. Heidegger vagy Kierkegaard? Folytatja a Fiú. Előveszem neki Határ Győző konkrét esszéjét, a Nagardzsuna címűt. Műhelyforgácsok egy bölcseleti aforisztikából. A Holmiban található. (2002/6.) Ott írja a Wimbledoni Szkeptikus: „Ha az  ontológusok kötésig járnak vagy nyakig merülnek a léttan tömérdek vizébe, a neoskolasztikusok a tovahömpölygő Nagy Víz homokpartjáig érnek csak, és ott megtorpannak. A megtorpanásoknak külön fejezetei, koreográfiája, vezéregyéniségei vannak: a Nagy Megtorpanók. S milyenek is mind e dolgaikban az újskolasztikusok?”

Az utászokhoz hasonlítja őket H. Gy., akiknek fahidat kellene verniük a folyón, de mielőtt hozzálátnának a nekikezdéshez és belefognának az előkészületekbe, addigra rájönnek, hogy előbb fapalántákat kell elültetniük, a facsemetékből faiskolát, stb., hogy a megfelelő famennyiséget előteremtsék.

Igen, mondja a fiam, itt az Idő mint tényező. Rövid távon mintha értelmetlennek tűnne a dolog.

Határ Győző szerint: „Nem úgy van-e, hogy a gondolat végigrepedtsége, a kolombusztojások záptojásbűze érvényteleníti az eszmét, még mielőtt végiggondolhattuk volna, és a diadalkonklúzió végére érnénk?”

Hume-idézettel folytatta a fiam: „azért, mert valamit elgondolhatunk, erre a puszta elgondolhatóságra még nem alapíthatjuk annak valós, objektív létét.” Az előfeltevésekhez érkeztünk, mondja Ő.

A hasonlat nem érv, bizonyítóereje nincs, idézi a francia szólásmondást H. Gy., és ehhez valóban nincs mit hozzátenni, ha a lényeg megragadására esküdtünk fel. Kik? Mi írók, mondja a fiam.

Az Idő és a többiek. Mind! Az Értelem számára Tények. Szóval a Dolgok Nagyja: Érvel a Fiú, a megfoghatóság szempontjából nézhetők csak e földi látószögből. De feltételezve, hogy objektív lét alapítható viszont láthatatlan előzményekre, a HIT értelmezhetővé teszi ezeket.

A hit definícióját a biblia megadja a Zsidókhoz írt levélben: a nem látott dolgokról való meggyőződés, azaz a reménylett történések valósága. Kitűnő, szinte matematikai axióma. De. Mindez, mondja a Fiú, csak azok számára élhető valóság, akik ezzel élnek. Tehát az Ige lép be, mint hatványozó tényező.

Az idő elveszi azt, amit akar, az elmúlás dolgozik, mint a hangya, de a hit visszaadja a tojást. Ez egy festmény is lehetne, mondja a fiam, kék lavórban fehér golyó, az edény alján kis vér, az asztalon szamovár, menóra, kétélű kard. Szóval, multikultúra, ízlésesen.

Igen, a hit belép. Hátha boldogabbá tesz, mint az idő.































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon