Nyaranta Aranka–Telente Levente [Gács Anna–Csuhai István]

Nyomtatóbarát változat

Minden nap új honlap. „A tegnap is elment, a honlap is elmegy” – írhatta volna a nem is oly időtlen messzeségben lévő, mára klasszikussá nemesült költő, ha a világ annak idején vagy előbbre lódul, vagy korábban fog a lódulásba, ő pedig ismerhette és használhatta volna mindazokat a technikai jótéteményeket, amik nekünk, hálátlan és sokszor tapintatlan utódainak magától értetődően vannak a kezünk ügyében. De nem lódult, sosem lódul. Különben a mai honlap (www.belga.hu) nekünk, nagy öregeknek már tegnapi honlap. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a rendelkezésünkre álló legális eszközökkel (többek között magáról a mondott honlapról) az elmúlt hónapokban összegyűjtöttünk magunknak kétlemeznyi számot, merthogy a Belga az valójában Bëlga, egy hip-hop zenét játszó magyar zenekar.

Szoros olvasatban az előző félmondat mindegyik elemét ki lehetne kezdeni persze, mi magunk se értjük mindet, elég az hozzá, hogy a „belga” elnevezés mögött egy darabig az elmúlt bő évtized egyik meglehetősen bornírt címkéjét és a hozzá tartozó történetet sejtettük, amiről részletesen lehet különféle visszaemlékezésekben olvasni. Nem állítanánk, hogy a Bëlga tökéletesen apolitikus lenne (erről később), az azonban leszögezhető, hogy elnevezésének a ma legnagyobbnak nevezett jobboldali párt leánykori önazonossági zavaraihoz nemigen van köze, és itt az sem igaz, hogy ha kedd van, akkor ez Bëlgium. Jó is lenne, ha minden ilyen egyszerű kulcsra járna. És mégis: „Mi vagyunk a bëlgák.”

No de inkább szép sorjában.
Ha az olvasó veszi a fáradságot, velünk tart, és elzarándokol a fent említett honlapra, az alábbi szöveggel találkozik: „Az oldal megtekintéséhez a következő konfiguráció javasolt: Felbontás: 1920x1080, Memória: 800 MB RAM, Alaplap: Asus P4-TE, CPU: Intel Pentium 4 1600 Mhz, HDD: 80 GB, 52x CD-ROM, Videokártya: 64 MB MATROX G-400 MARVEL, Monitor: Sony 21” (GDM-500PS), ATX billentyű, USB port, Macromedia Flash Plugin, Szolgáltató: Axelero Internet, Szolgáltatás: BDSL 1500: 1500/384 kbit/s.”

Nem kell megijedni, nekünk is csak az ATX billentyű van meg, a felsorolt tételek túlnyomó része pedig vagy kínaiul hangzik számunkra is, vagy teljességgel elképzelhetetlen és beláthatatlan hardver. De ott az apró betűs felmentés: „A fent leírt konfiguráció hiányában is megtekinthető az oldal. A bëlga és a bëlga-site által sugallni kívánt életérzés megértéséhez azonban elengedhetetlen. A leírt konfiguráció csak azoknak javasolt, akik teljes mértékben magukévá kívánják tenni a bëlga és a bëlga-site formáját és tartalmát, annak minden bájával. A többieknek mindegy. Amit mi javasolunk, az csupán egy feeling, ami az abszolutisztikus pillanatot előidézi.”

Azon viszonylag gyorsan túltesszük magunkat, hogy nekünk mindegy, de rögtön kiderül, kis b-vel írják a nevüket, ami, elismerjük, zenéről lévén szó, nem mindenkinek egyformán jelent problémát. Nekünk, élményeinket írásban megörökítők számára, akik ráadásul azzal a szándékkal ültek ide, hogy próbáljanak kedvet hozni a dologhoz, vagyis eleve többrendbeli hátrányt kell behoznunk, és egy reménytelen áttételt érzékeltetnünk, tulajdonképpen jelent. Most bëlga vagy Bëlga? Próbálunk kapaszkodókat találni, elég nehéz, néha így szerepel, néha úgy, alighanem a kiskapitálishoz kell majd folyamodnunk. De vajon van-e nagybetűs kétpontos e betű ebben a modern szövegszerkesztős világban? Nem is merjük ellenőrizni. Ugyanígy homályban marad nemcsak az, hogy valójában kik az aktorok, „ki az a Bëlga, mi az a Bëlga?”, hogy megint őket idézzük (a pontosság kedvéért: elvileg Secretman, Simson, Tokyo/Extrart, Még5lövés énekel, DJ Titusz és Tóth Szabolcs keveri a zenét; Secretmannek van még némi benelux-kötődése, ugyanis „nevéhez fűződik a Paint It Orange mozgalom megteremtése, mára már egész Hollandia behódolt neki”), de az is, összesen hányan vannak – mi magunk, laikusok, csak három énekhangot vélünk felfedezni, ezt a feltevésünket utóbb igazolja a Gödör-béli színpadi fellépés, és a zenei alapnak ugyan mindegy, mert előregyártott és valamilyen itt szintén nem definiálható gépezet szolgáltatja, előállításán mégiscsak egyetlen embert látunk majd ügyködni.

A honlappal is, a nyugalom megzavarására alkalmas kifejezéseket tartalmazó, Majd megszokod című tavaly kiadott CD-n is a megismerkedést igazából úgy érdemes kezdeni, ahogy annak idején mi tettük: a Külföldi hip-hop című számmal. Önmagában nem nagy ügy, német, japán és szlovák nyelven felhangzó halandzsaszöveg, vicces, mert mindig vicces, és csak kicsit kegyetlen, ha valamit nem teljesen értünk, de felismerni vélünk, különben is, a Terminátor nevezetes mondatának („Hasta la vista, baby!”) szlovák szinkronváltozata óta („Ahoj, popacsek!”) ez a könnyebb ellenállás irányának tetszik (megnyerő ugyanakkor, hogy ezen a logikai úton mintha a Bëlga is végigment volna, szelíd önreflexív gesztus gyanánt egyszer csak azt halljuk: „Elektromodulátor”). Kezdők is azonnal próbálkozhatnak e szám párdarabjával, a Magyar nemzeti hip-hop című, A Tenkes kapitányának főcímzenéjére komponált alapművel, mely a fáma szerint a Pannon Rádió felkérésére készült, és rövid ideig igen nagy népszerűségnek örvendett a nemzeti jobboldali ifjúság körében (maximum az első teljes végighallgatásig, gondoljuk mi, nem teljesen alaptalan rosszmájúsággal, bár alighanem már a mű közepe táján szereplő „Csángó brékesek, szevasztok, székely deszkások, szevasztok, vajdasági falfirkások, szevasztok, felvidéki zsiványok, szevasztok”-sornak is gyanút kellett volna ébresztenie odaát). És aztán jöhet sorra a többi „urban legend”, az autózásról szóló A gyaloglás vége, a BKV ontológiai jellegű feltárását diszpécserestül-busszsofőröstül-ellenőröstül maradéktalanul elvégző Kalauzon vagy a Lyuk-lyukon át az Ovi-rapig és a Húsig (kis ízelítő innen is: „Disznósajt, fincsi, mi?, tehéntőgye rántva, fincsi, mi?, marhagyomorpörkölt, fincsi, mi?, kakasvér hagymásan, fincsi, mi?, füstölt marhanyelv, fincsi, mi?, disznókörömpörkölt, fincsi, mi?, bikaherepaprikás, fincsi, mi?, lazacpete, fincsi, mi?”), és még tovább, egyikőnk kedvencéig, a figyelemre méltóan depressziósra sikerült Erős képig, vagy a másikunkéig, a Sámánig, bár mindketten el szoktunk gondolkodni az élet értelméről és mindketten laktunk már olyan lakótelepi házban, ahol volt alsó világ ura, felső világ ura, sőt, sámán is, de mégis; megoszlunk. Vannak azért közös kedvencek is.

A Bëlgának, noha körülményeihez képest invenciózus zenére épül, amiben gyakori az emlékezetes zenei effekt, a szövegek a fő erősségei (még a durvábbak, a nyomdafestékhez vagy rádióéterhez nem vagy nehezen jutók is), és ezeknek a szövegeknek meg az a fő erősségük, hogy a mindennapok során alig-alig akad olyan helyzet, hogy valamelyik részletét, mondatát vagy legalább szavát ne lehetne korlátozás nélkül idézni vagy alkalmazni. Meglátszik mindez az együttes honlapján, a fórumban olvasható hozzászólásokon is (ezeknek jelentős része maguktól az együttes tagjaitól származik, amennyiben valóság és választott név alapján a kettő viszonya egyáltalán kikalkulálható); ez a fórum létszámra talán nem nagy, de grammatikai értelemben biztosan a világ egyik legösszetartóbb internetes közössége, belülre magától értetődő, kívülre alkalmanként már mást, az eredeti helyétől eltérőt jelentő, de nagyjából azonosítható nyelvi formulákkal. Paradox módon különben alighanem ez a katalógusjelleg, továbbá ez a mindig másképp érthetőség teszi a Bëlgát radikálissá, iróniája ugyanis ennek következtében életünk számtalan részletére kiterjed, és nem nagyon kímél semmilyen tabut vagy érdeket. Ebben pedig, eddig legalábbis, következetes, a mostani pontig nem látjuk sehol az engedményeket. Még a mi irányunkban sem. Idáig: fincsi.

Tudjuk azonban, hogy nemcsak a puding, de a bikahere-paprikás vagy a marhagyomorpörkölt próbája is az evés, és ez az axióma alkalmat teremt rá, hogy ellátogassunk az ezredforduló legnagyobb budapesti torzójának színhelyére, az egykor megkezdett Nemzeti Színház helyén található Világgödörbe, mely hosszan húzódó megnyitása óta impresszív helyszínévé vált különféle – nomen est omen – underground rendezvényeknek. (A csonkaságában is lenyűgöző tér bejárását egyébként minden olyan honfitársunknak ajánljuk, akik most vigasztalanul zokognak a Terror Háza költségvetésének megcsorbításán; nem lesz tanulságok nélküli annak mérlegelése, mi az, hogy elvétel. S főleg, hogy mit adtak helyette a Lágymányosi híd mellett.) Kezdetben nyugalmas, bizakodásteli a hangulat, „mókusarcú fiúk” mindenütt, a leányok rezerváltak, az este, ha minden igaz, nem a feminizmus diadalmenete jegyében fog telni, alig lézengünk páran a szellős teremben. Mint mindig, most is kiderül, megint a rutinosak és a körültekintően informáltak jártak jól.

Gyerekkorunkban a Piramis együttes úgy híresült el, hogy egy ízben Lengyelországban a Uriah Heep nevű angol metálzenekar, a kor nagy négyesének egyike előtt lépett fel. A korabeli legendárium úgy tartotta, hogy az Omega együttes is ilyen előzenekarként aratta fényes nyugat-európai sikereit (mely siker 1976 nyarán Bécsben, mariahilferstrassei hanglemezboltokban különben valóban nem is egyetlen angol nyelvű bakelitlemez tárgyiasult képében volt igazolható). Nem tudjuk, a Lunapark vagy a Heaven Street Seven majdan aggkort megérő tagjai egykoron büszkélkedni fognak-e azzal, hogy januárban a Gödörben a Bëlga előtt léptek fel, most mindenesetre ez volt a sorrend és egyúttal a dolgok rendje is. A zenekarok szereplései közötti egyik szünetben az örökifjú Jancsó Miklós szórakoztatta a közönséget, kétszer hallgattunk bele abba, amit mondott, mindkétszer a „pénz” szó elhangzásánál jöttünk ki, harmadszor elhatároztuk, nem adjuk fel ilyen könnyen, igen, elhangzott megint a szó, de maradtunk, a Csillagosok, katonák rendezője záróakkordként elénekelt egy csasztuskát a ruszkikról, ez benne lesz a következő filmjében is, ott is meg lehet majd nézni. (Ahogy a Magyar nemzeti hip-hop is szerepel a mindig új zenék iránt fogékony Jancsó filmjében – a korábbiakból a Besh-o-droM-ért jár a legtöbb köszönet.) De élőben más. Jópofa, közvetlen, szellemes. Sokan csinálunk olyasmit, amit 1976-ban biztosan nem csináltunk volna.

De csinálunk jó néhányan olyasmit is, amit biztosan csináltunk volna akkor is. Kivárjuk például türelmesen a fél nyolctól negyed egyig tartó időszakot, kibekkeljük, hogy egy lassan feledésbe merülő kifejezést használjunk (aminek elvégzésében rettentően drága és gyakorlatilag ihatatlan műanyag poharas sör segít). Negyed egykor végre színpadra lép a Bëlga. Teli a helyiség, megérkeztek a beavatottak is, a szélen a hűvösen szemlélődők állnak, a hőmérséklet és a hangulat proxemikailag fokozódik, a színpad előtt ugráló kétszáz fős, „magyar nemzeti hip-hopot” skandálva követelő kemény mag körében pedig tetőre hág ez is, az is. Tudjuk, mert körülbelül fele tájt végképp feladjuk a szemlélődő hűvösségét, és szántszándékkal középre sodródunk, a hőfokba.

Komolyzenei koncertekre az emberek általában azért járnak, mert azt szeretnék hallani, amit otthon, lemezjátszójuk segítségével vagy más hasonló élő alkalmakkor előzőleg már megszoktak (ez az időtartam akár évtizedekre, az alkalmak száma tetemesre is rúghat), és az illem megsértésének számít, ha nem ez következik be. A könnyűzenéhez nekünk, iskolázatlanoknak hozzátartozik a rögtönzés vagy legalább a variáció: éppen hogy úgy szeretnénk hallani a zenét, ahogyan máskor nem. Ebben a dimenzióban az este némiképp elmarad a várakozástól, vagy fogalmazhatunk úgy is, a koncepció itt klasszikus zenei, az úgynevezett zenei alap túlságosan erős kötés, melytől az énekelt szövegben nemigen lehet eltérni, egy-két szóvariáción kívül ilyesmi nem is nagyon fordul elő. Kárpótlásul viszont elhangzik szinte minden, amit odahaza már annyiszor hallottunk (akad még egy új, a lemez utáni szerzemény is a Mekiről, de miután ehhez az egészhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a szövegismeret, beszámolónk erről elnagyolt lenne), falfirkástul, kalauzostul, Lágymányosi hídon nyitva felejtett hátsó ajtóstul, ötösből kettesbéstül, zenéstül, mindenestül. Rendben van, mert elhangzik az egész életünk, és azon melegiben az egész életünk fordítottja is.

És vagy megszoktuk már ezt, vagy megszokjuk majd.

www.belga.hu

Majd megszokod

– Crossroads Records, 2002

Bëlga a Gödörben
– 2003. január 24.

• Kultúra