Hajnal István

Vissza a főcikkhez →

Rendi kötöttségek[1] helyett társadalomosztályok, az erők s képesség szabad érvényesülése alapján: a XIX. századnak ez a felszabadult nagyüzeme teremtette meg a modern világot, az emberi fejlődés addig ismeretlen csodás eredményeivel.

Azonban az erők szabadjára engedése önmagában primitív fokon szokta megrögzíteni a társadalmakat. Még akkor sem alakul ki igazi osztálytársadalom, ha nyers erők helyett a gazdasági, politikai érdekek jogilag szabályozott versenye viszi a rétegződést – mint pl. az antik demokráciákban.[2] A modern társadalom kezdete ugyan a felszabadulás – de teremtőképessége az igazi szakszerű munkában rejlik. A szakszerűség pedig csak a munka társadalmiasságából keletkezhetik, nem a hasznos célokra való szabad, mohó törtetésből. A középkori és a rendi fejlődés mély társadalmi tagozódásban építette ki a szakszerűségek alapjait; a XIX. század ezeket tárja ki hatalmasan, nagyszerű célokra.[3]

Minden kultúrfejlődésnek tehát olyan az „osztálytársadalma”, amilyen volt a rendisége.[4] Az üzem, nagy átalakulással bár, de folytatódik. Az ember feltétlen szabadnak érzi szellemét s elhatározásait,[5] s mégis a történelmi múlt dolgozik benne.

Milyen volt a magyar rendiség, és miként alakult át a XIX. században modern osztálytársadalommá?

A magyar társadalom egészen a rendiség eltörléséig tényleges nemesi vezetés alatt állott. A francia nemesnek presztízse összehasonlíthatatlanul nagyobb, s még sincs, már a forradalom előtt sem, lényeges szerepe, sem a közpályákon (a katonait kivéve), sem a magángazdaságban.[6] Mert a francia társadalom elejétől bonyolult történeti tagozódású, s a nemesnek […] a szakszerűvé váló feladatokat fokozatosan ki kell adnia kezéből. […] Amott masszív történeti-tradicionális formák a társadalomélet minden részletében, […]; itt [ti. Magyarországon – HK] inkább aktualitások körül forgó elmosódott társadalomszervezet, s éppen ezért maradi megrögződés a vezetésben. Innen a magyar nemesség tömegjellege is […]. A forradalom előtt […] a 25 milliós Franciaország nemessége 26 000 család, 140 000 lélekszámmal; a hétmilliós Magyarországé 65 000 család, 320 000 lélekkel. Ott minden 180., itt minden 20. ember nemes. Ezt csak a lengyel nemesdemokrácia múlta felül […]. Magyarországon 1839-ben már 136 000 a nemesi családfő, mintegy 680 000 lélekszámmal a 12 milliós lakosságból – tehát a nemesség növekvése nagyobb, mint a népességé. A lengyelek végül törvényesen is elismerték mindazok nemességét, akik hivatali vagy katonai pályán bizonyos középszerű fokot elértek, vagy valami közepes vagyonra tettek szert. Nálunk csupán „nemességigazolás” jogcímén folyik azoknak a felvétele, akik életformáikkal régebb ideje hasonultak a nemességhez. Igaz, hogy a délvidéken csoportosan kapnak nemességet azok, akik kincstári birtokok árverésein földet vásárolnak – gyakran kocsmárosok, kézművesek, urasági inasok is. Földet ugyanis teljes tulajdonjoggal csak nemes birtokolhatott. A nyugati nemes elvesztette nemességét, ha rangjához nem illő foglalkozást űzött; nálunk nemcsak a tanult pályákon, hanem a kézművesek, kocsmárosok, sőt hajdúk, fuvarosok közt is gyakori a nemesember. Előfordul, hogy nemesember valamely jobbágynak bérese. De egyáltalán, a nemességnek mintegy fele csaknem paraszt módra élt, kicsiny földjét művelve; elég sokan jobbágyföldbe ültek bele, s a földesúrnak jobbágyszolgáltatásokat teljesítettek. […]

Tőlünk nyugatra a nemesség a XVIII. században már mindenütt adózott, igaz, hogy másféle adókat, mint a parasztság. Nálunk is így volt ez régebben, de épp a XVIII. században lesz sérthetetlen alapelvvé a nemadózás. […] Oly kiváltságok [-kal bír a nemesség – HK], amik egykor az európai nemességet, mint az alája rendelt társadalom gondozóját illették meg. […] Amikor Európában mozgalmak indulnak a képviseletek demokratikus reformjára, nálunk elsősorban a bocskoros nemes jut politikai szerephez a kormányzat pártfogásával, az ellenzéki birtokos nemességgel szemben. A vármegye gyűlésein addig szokásosan elismert nemes családok vezettek, másnak alig illett ott szavát hallatnia, a szavazatokat nem számlálták, hanem „ponderálták”[7] – hasonlóan az angol grófságok gyűléseihez. A kormányzat 1819-ben a szavazatok számlálását rendeli el, majd pénzzel, itatással becsődíti a bocskoros nemességet is a középnemesség ellensúlyozására. Szövetkezések, „kolompáriák” alakulnak, főként az adómentesség jelszavával, de más pártok számára is megvásárolható tömegekkel. Mintha a lengyel fejlődés útjára térne a magyar nemesség, tömegeinek a közéletbe való erőszakos felvonultatásával.

De a nemestömegek ez érvényesülése nálunk csak átmeneti jelentőségű; másféle a szociális helyzetük is, mint a lengyeleké. A lengyel kisnemes […] részben főúri pártvezérének, részben a parasztságnak nyakán élt, kiváltságait hasznosítva. A magyar bocskoros a maga munkájára van utalva, kiváltságainak ilyen szempontokból nincs sok gyakorlati jelentőségük. Inkább csak szabad, sorsával teljesen rendelkező népréteg. De ezen kívül is: a nemesi demokrácia jelenléte ugyan azt bizonyítja, hogy az illető társadalomban nem a gondos, tradicionális társadalomvezetés, hanem gyakran csak valami külsőleges konvenció volt az emelkedés módszere – de másrészt azt is, hogy mégsem a kíméletlen nyers erő emelte fel a vezetőrétegeket. Az oroszoknál, románoknál például nincs nemesdemokrácia. […] Az orosz, s román paraszt épp a kultúrtechnika haladtával a XVIII-XIX. sz. fordulóján éri el sorsa, kiszolgáltatottsága mélypontjait. Ekkor kezdi a nemes úr ipari tömegmunkára is hajtani népét […]. Enyhébb mértékben megvan ez a hajlandóság a lengyel nemesben is […]. A magyar nemesség „tehetetlensége” gazdasági, üzleti téren ily szempontból nézve egyenesen nyugat-európai vonás. Feltűnő a nagybirtokos nemesség háttérbeszorulása, amikor a kapitalisztikus termelésnek épp növelnie kellett volna szerepét […]; a nagybirtok is elég lágy tradicionális agrárüzem maradt, a jobbágyszolgáltatásokat a legtörekvőbb gazdatiszt sem tudja igazi kapitalista rendbe foglalni. A főúri udvarok hatalmas társadalmi jelentősége a XVIII. század befejeztével végleg elmúlt. Az emberek igen figyelték ugyan a mágnásvilágot, de másrészt épp a középnemesség mintegy „harmadik rendként” viselkedik vele szemben […]. A XIX. század elején az országban mintegy 30 000 nemes családnak volt évi 500 forinton felüli jövedelme birtokából, ebből mintegy 3000 családnak évi 3000 forinton felül. A bécsi udvari tanácsosnak ekkor körülbelül 3000, a magyar középiskolai tanárnak körülbelül 3400 forint az évi fizetése. A „bene possessionati”[8], a jobb birtokosnemesség szinte törvényesen elismert külön társadalomképződmény, kivált a hivatalképesség szempontjából. […] Nem a vagyon nagysága dönt itt mindenképpen, hanem valami hagyományos, a helyi társadalomban otthonosan végbement kiválasztódás […]. A vármegye […] nem csupasz nemesi érdekszövetség a nagyok vezetésével […]. A tisztségbeli családok s általában a megyei középnemesség körültekintő társadalmias szerepe már régóta természetessé teszi a fiúk iskoláztatását […]. Nálunk kialakult a „táblabíró” típusa, aki bizonyos jogi képzettséggel, gazdasága porát lerázva jelenik meg tanácsadásra a megye vagy a birtokos nemesség törvénykezési, közigazgatási ügyeiben. […] Általában inkább maradiságukra, mint romlottságukra panaszkodnak az egykorúak.

A társadalomvezetés ily módon intellektualizálódik nálunk. […] nem vadon, szinte mérges gázok módjára tör elő a régi társadalomszervezet eresztékeiből ez az új intellektualizmus, anarchisztikus ifjúsággal és romlott hivatalnoksággal, mint az oroszoknál. A régi tekintélyvezetés vált lassanként szakszerűvé. A középnemesség előnyomulása a társadalomvezetésben ennek az intellektualizálódásnak az eredménye.
[…]

Magyarországon […] megvoltak, láttuk, a képzettségnek bizonyos társadalmias alapjai. De a széles alsó társadalom szervezete elmosódottabb, kevésbé termel ki szilárd szakszerű testületiségeket [mint Franciaországban – HK]. Paraszt- s polgárfiúk tömegesen mennek ugyan iskolába, de jó ideig csak a papság s pap-tanárság emeli őket a nemességhez hasonló társadalmi állásra. Az elnagyoltabb társadalomszervezet egyébként kevésbé kíván elmélyülő szakmunkát, hanem inkább csak vitát, meggyőzést, ítéletet, intézkedést, tehát főként jogi és szónoki képzettséget. A jogászképzettség általánosodása Magyarországon a nemesség általánosodásával rokonjelenség. Egyedül a jogászságnak volt nálunk valami testületi múltja, a táblákra beírt jurátusságban. A nemnemes ügyvéd, mérnök, orvos, tanár nálunk is „honoráciorrá” lett, de történeti-társadalmi múlt helyett inkább csak maga a főiskolai képzés, s főként a diploma hozza számukra az elismerést. A honorácior […] gyakran panaszkodik, hogy sem a nép, sem a nemesség nem érzi őt magához tartozónak.

De azért az ellentét az új képzettség és a nemesség közt nem éles, nem lázadozó. Hiszen aki valamit számít a nemességből, maga is elsősorban az értelmiséghez tartozónak érzi magát. Egész Európában […] mély és rohamos az átalakulás. A közvetlen szokásoktól szabályozott életviszonyokat mindinkább uralma alá veszi a betű és a szám. Az ifjúság, nemes és nemnemes, tömegesen tódul az idegenből átültetett, most már csupasz vizsgáztatással elérhető diplomás pályákra. […] De talán a legnyughatatlanabb az a kisnemesség volt, amely az iskolázás által hirtelen új érvényesülésre juthatott; a nemesi, s egyúttal az ügyvédi diplomával kezében liberalizmust hirdetve, határozottan szembefordult a birtokos középnemesség táblabíró-felfogásával. Az 1830-as években különösen meggyorsul a rendi világból való kibontakozás üteme. Több megye már szavazójogot ad a honoráciornak is; 1843-ban pedig a törvény teljes hivatalképességet ad a nemnemes embereknek is – ami persze a vármegyei tisztviselő-választásoknál jó ideig még nem sokat számított.
[…]

A magyar parasztságot illetően Mária Terézia úrbérrendezése lényegében azt az elvet állította fel, hogy a jobbágy szolgáltatásai semmiképpen se haladhatják túl a földhasználatnak s egyéb előnyöknek értékét, amiket az úr nyújtott neki. II. József pedig 1781-ben el is törölte a tulajdonképpeni jobbágyságot, azaz a paraszt személyes kötöttségét urához. Ezzel a paraszt viszonya oly tárgyiassá lett volna, mint alig másutt a francia forradalom előtt. […]

De az európai parasztságot nem a szabad szerződéses viszony tartotta fenn, hanem foglalatosságának sokoldalú illeszkedése a földesuraság társadalmába. Nevezhette az úr a birtokot magáénak, alig rendelkezhetett vele, úgy át- és átnőtte a paraszt élete és munkája annak minden részletét.
[…]

A paraszt szolgáltatásainak maximumát is meghatározta az úrbérrendezés. A nyugati, történelmi parasztság a szokásos kölcsönösség alapján csak annyit robotolt, amennyire egykor az úri udvar rangos ellátására szükséges volt; az újkor folyamán részben pénzre váltódott át e kötelezettség, részben megrögződött régi csekély mértékében, az évi tizenkét napot nemigen haladta túl. Minél keletebbre, annál gyöngébb a szokás, s erősebb az érdek ereje; annál növekvőbb a robot szerepe. […] Az urbárium megakadályozta a nagy visszaéléseket, de végleg érdekfelekké tette az urat s a parasztot, a robot a méltányos szükségletek kielégítése helyett most már mindenképpen igénybe veendő, kiszámítható munkaerő. […] A cseléd- s napszámosnép tulajdonképpen szabadon elszerződő elem, robotkötelesség nélkül; személyes kiszolgáltatottsága mégis nagyobb a jobbágyénál. Nem a történeti rendiség, hanem az üzletesedő célszerűség hozta az igazi parasztnyomorúságot. […] Sok nemes őszintén hiszi, hogy az úrbéri kapcsolatok lazítása a parasztot régi műveletlenségébe taszítaná vissza, s hogy földjét is elveszítené lába alól. […]

Nem a földtulajdon s a szabadság dönti el a parasztság szerepét a rendi társadalomban. Nyugaton […] ugyanazon a helyen is a parasztnak számtalan kategóriája tűnik elénk, sokféle, hagyományos elnevezéssel; mindmegannyi történeti formáció, foglalatosságának, életkörülményeinek sajátosságai szerint. […] Valamennyi egybeilleszkedik a történetileg felnőtt helyi társadalomszervezetben. […]

Az 1832–1836. évi országgyűlés […] tisztázta az úrbéri viszony fogalmait, felértékelte a paraszthelyet, mégpedig nem elvont mennyiségekkel, hanem a helyi megélhetés szempontjából osztályozva, az erdő, legelő s más közhasználati és homályos tartozandóságú területek elkülönítésére méltányos szempontokat dolgozott ki. Bach és kormánya ezeket a munkálatokat vette a földtehermentesítés alapjául, a magyar rendi képviselet iránt táplált gyűlöletük ellenére is elismervén mély szociális szellemüket, s végrehajtásuknak mindkét felet kibékítő módját. […]

1848-ban kimondják az úrbéri terhek általános megszüntetését; Bach racionális bürokráciája végrehajtotta a nagy átalakítást. Az úrbéri telek tulajdonjoga most már kétségtelenül a paraszté, sőt minden oly föld tulajdonjoga is, amin a paraszt az úrbérihez hasonló feltételek közt élt. Ez tehát a rendi szokásszerűség diadala a racionális tulajdonjoggal szemben, amivel Verbőczy a nemességet minden földre nézve fel akarta ruházni. […] Ily részesedésre azonban csak az úrbéres, „történeti” parasztságnak van igénye, a telkeseknek és zselléreknek. Mi legyen tehát azokkal, akik kifejezetten urasági földön éltek, a bérlet s a részmunka sokféle formájában? A szokásjog sok vita után itt is győzött: ha már Mária Terézia úrbérrendezése idején az illető parasztcsalád kezén volt a föld, […] megmaradt ezután is a paraszt kezén, eddigi szolgáltatásaival. A többi majorsági föld egyszerűen bérletnek számított […]. Ténylegesen azonban ez is a parasztnál maradt, s 1896-ban a törvény is neki ítélte, ha már 1848 előtt használatban volt. Azonban mindezen majorsági földekért […] a paraszt fizeti az úrnak a kártérítést. Nem a föld teljes értékét, hanem csak a volt parasztszolgáltatások évi értékének hússzorosát. A jobbágytelekért ellenben már maga az állam adja a váltságösszeget, […] szintén a volt jobbágyszolgáltatások évi értékének hússzorosát, a szolgáltatásokat elég alacsonyra becsülve, úgy, hogy egy telek megváltása, minősége szerint, 300-700 forint, nem több évi jövedelme háromszorosánál. […] A házatlan zsellérért, évi 12 nap robotjáért, semmit sem kapott az úr.

Erős bürokrata elszántság kellett a földtulajdon és az egyéb úrbéri viszonyok és jogok ily felszámolására. Igyekeztek minden részletben a jogi előzményekre visszamenni […]. Végül kitűnt, hogy sehol sem a jogokról van szó, hanem életteljes történeti-társadalmi képződményekről. A cél: mennyiségekben kiszámítható viszonyokat állítani helyettük. Ez, úgy hitték, a paraszt s úr érdeke egyaránt. A parasztság, bármennyire feléje is hajlott az osztó kéz, nem került ki győztesen a határ felszabdalásából. Csak mintegy 550 000 volt úrbéres lett szabad birtokossá […].

Az államéletben a XIX. század végéig szinte természetszerű volt ezután a régi jobb nemesbirtokosság vezető szerepe. […] A század utolsó évtizedeitől a dzsentri típus a vidék ideálja, a nemesség körének némi kitágításával, angol módra. […] De az angol dzsentrihez, a porosz junkerhez hasonló szívós, kapitalista gazdálkodó típus nem alakult ki. A kiegyezést követő évtizedekben […] a politikai vezetés is a kezében volt – a birtokos mégis eladósodott. Pedig a dzsentri-politika igazi liberalizmus volt, hajlammal a sivár kapitalizmussal való társulásra is, részesedvén az 1870-es évek európai járványszerű „gründolási” botrányaiban.

De nem emberek hibájáról van itt szó. […] Az egész társadalomszerkezetben van a hiba, ezért félszeg az egész intellektuális vezetés is. „Munka és értelmiség” a jelszó, szakszerű kötelékekbe sorakozás a felbomlott régiek helyett. De a szakszerűségnek valami különös elképzelésével, mintha az a dolgoknak valami titkos nyitja lenne, s az életre ráborítható magastechnika. A birtokos tőkehiányról, munkabér-alakulásról, többtermelésről, vámpolitikáról […] elmélkedik, csak a maga lába elé nem néz, arra, hogy mit lehetne tőke s más felsőbb hatalmak nélkül is kihozni a vidék agrártársadalmából. […] De hasonló, talajtól elvált az élet többi területeinek szakszerűsítése is. Tanár, orvos, mérnök: nem hoz magával problémákat otthonából, s különösen méltatlannak tartja magára nézve a falusi életet. Voltaképpen nem szakember-volta teszi öntudatossá, hanem kvalifikációja. Ez a gyökértelensége készteti arra, hogy lehetőleg hivatalnoki alkalmazást keressen; s ismét, a legracionálisabb liberális felfogás, a szakszerűségben való hit mellett is egy irracionális[9] közösségben egyesülnek e diplomások: az „úriember” meghatározatlan fogalma alatt. Sajátos dolog e mellett: az egyes foglalkozások, szakmák mily idegenek egymással szemben! […] A kisváros otthonosságát is széthasogatta ez a nyers specializálódás. […] Minél közvetlenebbül s gyakorlatiasabban kell valamelyik hivatásnak a néppel foglalkoznia, annál kisebb a társaságbeli értéke.
[…]

Kérdés, van-e lehetősége annak, hogy szabad intelligenciával megállapítsuk a társadalom igaz javára szolgáló reformokat? Nem kell-e ehhez vajon történelem? Az, ami az észrevétlent, a jelentéktelent, az érthetetlent is érvényesíti a pusztán célszerűvel szemben! S ami végül kitünteti, hogy az igazi fejlődésképes szakszerűség nem a hasznos kalkulációban, hanem az emberi tevékenység társadalmias megbecsülésében rejlik.

Jegyzetek


[1] A szóhasználat félrevezető: ebben az első mondatban Hajnal István, az olvasó figyelme megnyerésének erejéig a „rendiséget” szokásos („korszerű”) jelentésében („a szabadságnak a múltból itt maradt elavult, s eltörlendő akadálya”) használja. A továbbiakban a rendiség régi, platóni, organikus funkcionális értelmében szerepel: a régi, irracionális (nem az államrezon vezérelte) emberi együttélés formája, testületiség.

[2] Vö. Durkheim, Émile: A társadalmi munkamegosztásról (1893). Osiris, Budapest, 2001. Első könyv.

[3] Durkheim, É.: A társadalmi… Második könyv.

[4] Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. Európa, Budapest, 1994, 67–75.: „Valamennyi kultúrának megvan ugyanis a maga „civilizációja.” Érdemes felfigyelni arra is, hogy Hajnal István értelmezésében létezik igazi osztálytársadalom (melynek nem elégséges feltétele a jogrend), létezik modern osztálytársadalom (melynek csak szükséges feltétele az egyén szabadsága), és létezik „osztálytársadalom”, mely a rendiségre mint spengleri eleven kultúrfázisra következő megdermedés, a civilizáció fázisa. Ha valakinek az „igaziról” és a „modernről” Max Weber kapitalizmusa ugranék be, az sem volna véletlennek tekinthető.

[5] Durkheim, É.: A társadalmi…: „A társadalmi környezet kitágulásával a kollektív tudat egyre jobban eltávolodik a konkrét dolgoktól, és következésképpen egyre absztraktabb lesz. Ezt alátámasztó tények: Isten fogalmának transzcendens volta; a jog, az erkölcs és általában a civilizáció racionálisabb jellege. Ez a meghatározatlanság egyre nagyobb teret hagy az egyéni változatosságnak.”

[6] Vö. Tocqueville, Alexis de: A régi rend és a forradalom (1856). Atlantisz, Budapest, 1994.

[7] Mérlegelték az álláspontokat, a lehetőség szerinti együttes és egybeillő vélemény kialakítása érdekében.

[8] Az eredetiben elírás: „bene prossessionati”.

[9] Az „irracionális” itt nem a hajnali terminológia szerinti, hanem a köznapi „ésszerűtlen” jelentésben szerepel.

• Magyar arcképek