Skip to main content

Szemelvények „Az osztálytársadalom”-ból

Vissza a főcikkhez →



Rendi kötöttségek[1] helyett társadalomosztályok, az erők s képesség szabad érvényesülése alapján: a XIX. századnak ez a felszabadult nagyüzeme teremtette meg a modern világot, az emberi fejlődés addig ismeretlen csodás eredményeivel.

Azonban az erők szabadjára engedése önmagában primitív fokon szokta megrögzíteni a társadalmakat. Még akkor sem alakul ki igazi osztálytársadalom, ha nyers erők helyett a gazdasági, politikai érdekek jogilag szabályozott versenye viszi a rétegződést – mint pl. az antik demokráciákban.[2] A modern társadalom kezdete ugyan a felszabadulás – de teremtőképessége az igazi szakszerű munkában rejlik. A szakszerűség pedig csak a munka társadalmiasságából keletkezhetik, nem a hasznos célokra való szabad, mohó törtetésből. A középkori és a rendi fejlődés mély társadalmi tagozódásban építette ki a szakszerűségek alapjait; a XIX. század ezeket tárja ki hatalmasan, nagyszerű célokra.[3]

Minden kultúrfejlődésnek tehát olyan az „osztálytársadalma”, amilyen volt a rendisége.[4] Az üzem, nagy átalakulással bár, de folytatódik. Az ember feltétlen szabadnak érzi szellemét s elhatározásait,[5] s mégis a történelmi múlt dolgozik benne.

Milyen volt a magyar rendiség, és miként alakult át a XIX. században modern osztálytársadalommá?

A magyar társadalom egészen a rendiség eltörléséig tényleges nemesi vezetés alatt állott. A francia nemesnek presztízse összehasonlíthatatlanul nagyobb, s még sincs, már a forradalom előtt sem, lényeges szerepe, sem a közpályákon (a katonait kivéve), sem a magángazdaságban.[6] Mert a francia társadalom elejétől bonyolult történeti tagozódású, s a nemesnek […] a szakszerűvé váló feladatokat fokozatosan ki kell adnia kezéből. […] Amott masszív történeti-tradicionális formák a társadalomélet minden részletében, […]; itt [ti. Magyarországon – HK] inkább aktualitások körül forgó elmosódott társadalomszervezet, s éppen ezért maradi megrögződés a vezetésben. Innen a magyar nemesség tömegjellege is […]. A forradalom előtt […] a 25 milliós Franciaország nemessége 26 000 család, 140 000 lélekszámmal; a hétmilliós Magyarországé 65 000 család, 320 000 lélekkel. Ott minden 180., itt minden 20. ember nemes. Ezt csak a lengyel nemesdemokrácia múlta felül […]. Magyarországon 1839-ben már 136 000 a nemesi családfő, mintegy 680 000 lélekszámmal a 12 milliós lakosságból – tehát a nemesség növekvése nagyobb, mint a népességé. A lengyelek végül törvényesen is elismerték mindazok nemességét, akik hivatali vagy katonai pályán bizonyos középszerű fokot elértek, vagy valami közepes vagyonra tettek szert. Nálunk csupán „nemességigazolás” jogcímén folyik azoknak a felvétele, akik életformáikkal régebb ideje hasonultak a nemességhez. Igaz, hogy a délvidéken csoportosan kapnak nemességet azok, akik kincstári birtokok árverésein földet vásárolnak – gyakran kocsmárosok, kézművesek, urasági inasok is. Földet ugyanis teljes tulajdonjoggal csak nemes birtokolhatott. A nyugati nemes elvesztette nemességét, ha rangjához nem illő foglalkozást űzött; nálunk nemcsak a tanult pályákon, hanem a kézművesek, kocsmárosok, sőt hajdúk, fuvarosok közt is gyakori a nemesember. Előfordul, hogy nemesember valamely jobbágynak bérese. De egyáltalán, a nemességnek mintegy fele csaknem paraszt módra élt, kicsiny földjét művelve; elég sokan jobbágyföldbe ültek bele, s a földesúrnak jobbágyszolgáltatásokat teljesítettek. […]

Tőlünk nyugatra a nemesség a XVIII. században már mindenütt adózott, igaz, hogy másféle adókat, mint a parasztság. Nálunk is így volt ez régebben, de épp a XVIII. században lesz sérthetetlen alapelvvé a nemadózás. […] Oly kiváltságok [-kal bír a nemesség – HK], amik egykor az európai nemességet, mint az alája rendelt társadalom gondozóját illették meg. […] Amikor Európában mozgalmak indulnak a képviseletek demokratikus reformjára, nálunk elsősorban a bocskoros nemes jut politikai szerephez a kormányzat pártfogásával, az ellenzéki birtokos nemességgel szemben. A vármegye gyűlésein addig szokásosan elismert nemes családok vezettek, másnak alig illett ott szavát hallatnia, a szavazatokat nem számlálták, hanem „ponderálták”[7] – hasonlóan az angol grófságok gyűléseihez. A kormányzat 1819-ben a szavazatok számlálását rendeli el, majd pénzzel, itatással becsődíti a bocskoros nemességet is a középnemesség ellensúlyozására. Szövetkezések, „kolompáriák” alakulnak, főként az adómentesség jelszavával, de más pártok számára is megvásárolható tömegekkel. Mintha a lengyel fejlődés útjára térne a magyar nemesség, tömegeinek a közéletbe való erőszakos felvonultatásával.

De a nemestömegek ez érvényesülése nálunk csak átmeneti jelentőségű; másféle a szociális helyzetük is, mint a lengyeleké. A lengyel kisnemes […] részben főúri pártvezérének, részben a parasztságnak nyakán élt, kiváltságait hasznosítva. A magyar bocskoros a maga munkájára van utalva, kiváltságainak ilyen szempontokból nincs sok gyakorlati jelentőségük. Inkább csak szabad, sorsával teljesen rendelkező népréteg. De ezen kívül is: a nemesi demokrácia jelenléte ugyan azt bizonyítja, hogy az illető társadalomban nem a gondos, tradicionális társadalomvezetés, hanem gyakran csak valami külsőleges konvenció volt az emelkedés módszere – de másrészt azt is, hogy mégsem a kíméletlen nyers erő emelte fel a vezetőrétegeket. Az oroszoknál, románoknál például nincs nemesdemokrácia. […] Az orosz, s román paraszt épp a kultúrtechnika haladtával a XVIII-XIX. sz. fordulóján éri el sorsa, kiszolgáltatottsága mélypontjait. Ekkor kezdi a nemes úr ipari tömegmunkára is hajtani népét […]. Enyhébb mértékben megvan ez a hajlandóság a lengyel nemesben is […]. A magyar nemesség „tehetetlensége” gazdasági, üzleti téren ily szempontból nézve egyenesen nyugat-európai vonás. Feltűnő a nagybirtokos nemesség háttérbeszorulása, amikor a kapitalisztikus termelésnek épp növelnie kellett volna szerepét […]; a nagybirtok is elég lágy tradicionális agrárüzem maradt, a jobbágyszolgáltatásokat a legtörekvőbb gazdatiszt sem tudja igazi kapitalista rendbe foglalni. A főúri udvarok hatalmas társadalmi jelentősége a XVIII. század befejeztével végleg elmúlt. Az emberek igen figyelték ugyan a mágnásvilágot, de másrészt épp a középnemesség mintegy „harmadik rendként” viselkedik vele szemben […]. A XIX. század elején az országban mintegy 30 000 nemes családnak volt évi 500 forinton felüli jövedelme birtokából, ebből mintegy 3000 családnak évi 3000 forinton felül. A bécsi udvari tanácsosnak ekkor körülbelül 3000, a magyar középiskolai tanárnak körülbelül 3400 forint az évi fizetése. A „bene possessionati”[8], a jobb birtokosnemesség szinte törvényesen elismert külön társadalomképződmény, kivált a hivatalképesség szempontjából. […] Nem a vagyon nagysága dönt itt mindenképpen, hanem valami hagyományos, a helyi társadalomban otthonosan végbement kiválasztódás […]. A vármegye […] nem csupasz nemesi érdekszövetség a nagyok vezetésével […]. A tisztségbeli családok s általában a megyei középnemesség körültekintő társadalmias szerepe már régóta természetessé teszi a fiúk iskoláztatását […]. Nálunk kialakult a „táblabíró” típusa, aki bizonyos jogi képzettséggel, gazdasága porát lerázva jelenik meg tanácsadásra a megye vagy a birtokos nemesség törvénykezési, közigazgatási ügyeiben. […] Általában inkább maradiságukra, mint romlottságukra panaszkodnak az egykorúak.

A társadalomvezetés ily módon intellektualizálódik nálunk. […] nem vadon, szinte mérges gázok módjára tör elő a régi társadalomszervezet eresztékeiből ez az új intellektualizmus, anarchisztikus ifjúsággal és romlott hivatalnoksággal, mint az oroszoknál. A régi tekintélyvezetés vált lassanként szakszerűvé. A középnemesség előnyomulása a társadalomvezetésben ennek az intellektualizálódásnak az eredménye.
[…]

Magyarországon […] megvoltak, láttuk, a képzettségnek bizonyos társadalmias alapjai. De a széles alsó társadalom szervezete elmosódottabb, kevésbé termel ki szilárd szakszerű testületiségeket [mint Franciaországban – HK]. Paraszt- s polgárfiúk tömegesen mennek ugyan iskolába, de jó ideig csak a papság s pap-tanárság emeli őket a nemességhez hasonló társadalmi állásra. Az elnagyoltabb társadalomszervezet egyébként kevésbé kíván elmélyülő szakmunkát, hanem inkább csak vitát, meggyőzést, ítéletet, intézkedést, tehát főként jogi és szónoki képzettséget. A jogászképzettség általánosodása Magyarországon a nemesség általánosodásával rokonjelenség. Egyedül a jogászságnak volt nálunk valami testületi múltja, a táblákra beírt jurátusságban. A nemnemes ügyvéd, mérnök, orvos, tanár nálunk is „honoráciorrá” lett, de történeti-társadalmi múlt helyett inkább csak maga a főiskolai képzés, s főként a diploma hozza számukra az elismerést. A honorácior […] gyakran panaszkodik, hogy sem a nép, sem a nemesség nem érzi őt magához tartozónak.

De azért az ellentét az új képzettség és a nemesség közt nem éles, nem lázadozó. Hiszen aki valamit számít a nemességből, maga is elsősorban az értelmiséghez tartozónak érzi magát. Egész Európában […] mély és rohamos az átalakulás. A közvetlen szokásoktól szabályozott életviszonyokat mindinkább uralma alá veszi a betű és a szám. Az ifjúság, nemes és nemnemes, tömegesen tódul az idegenből átültetett, most már csupasz vizsgáztatással elérhető diplomás pályákra. […] De talán a legnyughatatlanabb az a kisnemesség volt, amely az iskolázás által hirtelen új érvényesülésre juthatott; a nemesi, s egyúttal az ügyvédi diplomával kezében liberalizmust hirdetve, határozottan szembefordult a birtokos középnemesség táblabíró-felfogásával. Az 1830-as években különösen meggyorsul a rendi világból való kibontakozás üteme. Több megye már szavazójogot ad a honoráciornak is; 1843-ban pedig a törvény teljes hivatalképességet ad a nemnemes embereknek is – ami persze a vármegyei tisztviselő-választásoknál jó ideig még nem sokat számított.
[…]

A magyar parasztságot illetően Mária Terézia úrbérrendezése lényegében azt az elvet állította fel, hogy a jobbágy szolgáltatásai semmiképpen se haladhatják túl a földhasználatnak s egyéb előnyöknek értékét, amiket az úr nyújtott neki. II. József pedig 1781-ben el is törölte a tulajdonképpeni jobbágyságot, azaz a paraszt személyes kötöttségét urához. Ezzel a paraszt viszonya oly tárgyiassá lett volna, mint alig másutt a francia forradalom előtt. […]

De az európai parasztságot nem a szabad szerződéses viszony tartotta fenn, hanem foglalatosságának sokoldalú illeszkedése a földesuraság társadalmába. Nevezhette az úr a birtokot magáénak, alig rendelkezhetett vele, úgy át- és átnőtte a paraszt élete és munkája annak minden részletét.
[…]

A paraszt szolgáltatásainak maximumát is meghatározta az úrbérrendezés. A nyugati, történelmi parasztság a szokásos kölcsönösség alapján csak annyit robotolt, amennyire egykor az úri udvar rangos ellátására szükséges volt; az újkor folyamán részben pénzre váltódott át e kötelezettség, részben megrögződött régi csekély mértékében, az évi tizenkét napot nemigen haladta túl. Minél keletebbre, annál gyöngébb a szokás, s erősebb az érdek ereje; annál növekvőbb a robot szerepe. […] Az urbárium megakadályozta a nagy visszaéléseket, de végleg érdekfelekké tette az urat s a parasztot, a robot a méltányos szükségletek kielégítése helyett most már mindenképpen igénybe veendő, kiszámítható munkaerő. […] A cseléd- s napszámosnép tulajdonképpen szabadon elszerződő elem, robotkötelesség nélkül; személyes kiszolgáltatottsága mégis nagyobb a jobbágyénál. Nem a történeti rendiség, hanem az üzletesedő célszerűség hozta az igazi parasztnyomorúságot. […] Sok nemes őszintén hiszi, hogy az úrbéri kapcsolatok lazítása a parasztot régi műveletlenségébe taszítaná vissza, s hogy földjét is elveszítené lába alól. […]

Nem a földtulajdon s a szabadság dönti el a parasztság szerepét a rendi társadalomban. Nyugaton […] ugyanazon a helyen is a parasztnak számtalan kategóriája tűnik elénk, sokféle, hagyományos elnevezéssel; mindmegannyi történeti formáció, foglalatosságának, életkörülményeinek sajátosságai szerint. […] Valamennyi egybeilleszkedik a történetileg felnőtt helyi társadalomszervezetben. […]

Az 1832–1836. évi országgyűlés […] tisztázta az úrbéri viszony fogalmait, felértékelte a paraszthelyet, mégpedig nem elvont mennyiségekkel, hanem a helyi megélhetés szempontjából osztályozva, az erdő, legelő s más közhasználati és homályos tartozandóságú területek elkülönítésére méltányos szempontokat dolgozott ki. Bach és kormánya ezeket a munkálatokat vette a földtehermentesítés alapjául, a magyar rendi képviselet iránt táplált gyűlöletük ellenére is elismervén mély szociális szellemüket, s végrehajtásuknak mindkét felet kibékítő módját. […]

1848-ban kimondják az úrbéri terhek általános megszüntetését; Bach racionális bürokráciája végrehajtotta a nagy átalakítást. Az úrbéri telek tulajdonjoga most már kétségtelenül a paraszté, sőt minden oly föld tulajdonjoga is, amin a paraszt az úrbérihez hasonló feltételek közt élt. Ez tehát a rendi szokásszerűség diadala a racionális tulajdonjoggal szemben, amivel Verbőczy a nemességet minden földre nézve fel akarta ruházni. […] Ily részesedésre azonban csak az úrbéres, „történeti” parasztságnak van igénye, a telkeseknek és zselléreknek. Mi legyen tehát azokkal, akik kifejezetten urasági földön éltek, a bérlet s a részmunka sokféle formájában? A szokásjog sok vita után itt is győzött: ha már Mária Terézia úrbérrendezése idején az illető parasztcsalád kezén volt a föld, […] megmaradt ezután is a paraszt kezén, eddigi szolgáltatásaival. A többi majorsági föld egyszerűen bérletnek számított […]. Ténylegesen azonban ez is a parasztnál maradt, s 1896-ban a törvény is neki ítélte, ha már 1848 előtt használatban volt. Azonban mindezen majorsági földekért […] a paraszt fizeti az úrnak a kártérítést. Nem a föld teljes értékét, hanem csak a volt parasztszolgáltatások évi értékének hússzorosát. A jobbágytelekért ellenben már maga az állam adja a váltságösszeget, […] szintén a volt jobbágyszolgáltatások évi értékének hússzorosát, a szolgáltatásokat elég alacsonyra becsülve, úgy, hogy egy telek megváltása, minősége szerint, 300-700 forint, nem több évi jövedelme háromszorosánál. […] A házatlan zsellérért, évi 12 nap robotjáért, semmit sem kapott az úr.

Erős bürokrata elszántság kellett a földtulajdon és az egyéb úrbéri viszonyok és jogok ily felszámolására. Igyekeztek minden részletben a jogi előzményekre visszamenni […]. Végül kitűnt, hogy sehol sem a jogokról van szó, hanem életteljes történeti-társadalmi képződményekről. A cél: mennyiségekben kiszámítható viszonyokat állítani helyettük. Ez, úgy hitték, a paraszt s úr érdeke egyaránt. A parasztság, bármennyire feléje is hajlott az osztó kéz, nem került ki győztesen a határ felszabdalásából. Csak mintegy 550 000 volt úrbéres lett szabad birtokossá […].

Az államéletben a XIX. század végéig szinte természetszerű volt ezután a régi jobb nemesbirtokosság vezető szerepe. […] A század utolsó évtizedeitől a dzsentri típus a vidék ideálja, a nemesség körének némi kitágításával, angol módra. […] De az angol dzsentrihez, a porosz junkerhez hasonló szívós, kapitalista gazdálkodó típus nem alakult ki. A kiegyezést követő évtizedekben […] a politikai vezetés is a kezében volt – a birtokos mégis eladósodott. Pedig a dzsentri-politika igazi liberalizmus volt, hajlammal a sivár kapitalizmussal való társulásra is, részesedvén az 1870-es évek európai járványszerű „gründolási” botrányaiban.

De nem emberek hibájáról van itt szó. […] Az egész társadalomszerkezetben van a hiba, ezért félszeg az egész intellektuális vezetés is. „Munka és értelmiség” a jelszó, szakszerű kötelékekbe sorakozás a felbomlott régiek helyett. De a szakszerűségnek valami különös elképzelésével, mintha az a dolgoknak valami titkos nyitja lenne, s az életre ráborítható magastechnika. A birtokos tőkehiányról, munkabér-alakulásról, többtermelésről, vámpolitikáról […] elmélkedik, csak a maga lába elé nem néz, arra, hogy mit lehetne tőke s más felsőbb hatalmak nélkül is kihozni a vidék agrártársadalmából. […] De hasonló, talajtól elvált az élet többi területeinek szakszerűsítése is. Tanár, orvos, mérnök: nem hoz magával problémákat otthonából, s különösen méltatlannak tartja magára nézve a falusi életet. Voltaképpen nem szakember-volta teszi öntudatossá, hanem kvalifikációja. Ez a gyökértelensége készteti arra, hogy lehetőleg hivatalnoki alkalmazást keressen; s ismét, a legracionálisabb liberális felfogás, a szakszerűségben való hit mellett is egy irracionális[9] közösségben egyesülnek e diplomások: az „úriember” meghatározatlan fogalma alatt. Sajátos dolog e mellett: az egyes foglalkozások, szakmák mily idegenek egymással szemben! […] A kisváros otthonosságát is széthasogatta ez a nyers specializálódás. […] Minél közvetlenebbül s gyakorlatiasabban kell valamelyik hivatásnak a néppel foglalkoznia, annál kisebb a társaságbeli értéke.
[…]

Kérdés, van-e lehetősége annak, hogy szabad intelligenciával megállapítsuk a társadalom igaz javára szolgáló reformokat? Nem kell-e ehhez vajon történelem? Az, ami az észrevétlent, a jelentéktelent, az érthetetlent is érvényesíti a pusztán célszerűvel szemben! S ami végül kitünteti, hogy az igazi fejlődésképes szakszerűség nem a hasznos kalkulációban, hanem az emberi tevékenység társadalmias megbecsülésében rejlik.

Jegyzetek


[1] A szóhasználat félrevezető: ebben az első mondatban Hajnal István, az olvasó figyelme megnyerésének erejéig a „rendiséget” szokásos („korszerű”) jelentésében („a szabadságnak a múltból itt maradt elavult, s eltörlendő akadálya”) használja. A továbbiakban a rendiség régi, platóni, organikus funkcionális értelmében szerepel: a régi, irracionális (nem az államrezon vezérelte) emberi együttélés formája, testületiség.

[2] Vö. Durkheim, Émile: A társadalmi munkamegosztásról (1893). Osiris, Budapest, 2001. Első könyv.

[3] Durkheim, É.: A társadalmi… Második könyv.

[4] Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. Európa, Budapest, 1994, 67–75.: „Valamennyi kultúrának megvan ugyanis a maga „civilizációja.” Érdemes felfigyelni arra is, hogy Hajnal István értelmezésében létezik igazi osztálytársadalom (melynek nem elégséges feltétele a jogrend), létezik modern osztálytársadalom (melynek csak szükséges feltétele az egyén szabadsága), és létezik „osztálytársadalom”, mely a rendiségre mint spengleri eleven kultúrfázisra következő megdermedés, a civilizáció fázisa. Ha valakinek az „igaziról” és a „modernről” Max Weber kapitalizmusa ugranék be, az sem volna véletlennek tekinthető.

[5] Durkheim, É.: A társadalmi…: „A társadalmi környezet kitágulásával a kollektív tudat egyre jobban eltávolodik a konkrét dolgoktól, és következésképpen egyre absztraktabb lesz. Ezt alátámasztó tények: Isten fogalmának transzcendens volta; a jog, az erkölcs és általában a civilizáció racionálisabb jellege. Ez a meghatározatlanság egyre nagyobb teret hagy az egyéni változatosságnak.”

[6] Vö. Tocqueville, Alexis de: A régi rend és a forradalom (1856). Atlantisz, Budapest, 1994.

[7] Mérlegelték az álláspontokat, a lehetőség szerinti együttes és egybeillő vélemény kialakítása érdekében.

[8] Az eredetiben elírás: „bene prossessionati”.

[9] Az „irracionális” itt nem a hajnali terminológia szerinti, hanem a köznapi „ésszerűtlen” jelentésben szerepel.






























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon