Nyaranta Aranka–Telente Levente [Gács Anna–Csuhai István]

Nyomtatóbarát változat

Kicsiny versikével kezdjük, szövege van annyira tanulságos, hogy alant teljes terjedelmében idézzük:

Gróf Széchenyi István
Pisztolyát porozza,
Majd a csőbe belénéz
A legnagyobb magyar.
Vajon mit lát a csőben?
A csőben sötét van,
Miként benne sötét lesz,
Ravaszt ha meghúzza.   

Így szól Széchenyi István:
„Meghúzom, meghúzom,
Aztán piff-puff, és nincs már
A legnagyobb magyar.”
Állj meg, Széchenyi István,
Ne húzd meg, ne húzd meg,
Téged néz az utókor,
Mi lesz, ha meghúzod?  

Minő hang a sötétből?
Ki szólít, ki szólít?
Engem senki se nézzen,
Ravaszt ha meghúzom.”
No de Széchenyi István,
Diákok tanulják
Majdan tőled a példát,
Velőd ha loccsantod.     

Pardon, kérném, ez itten
Intimus magánügy,
Meg sem halhat privátim
A legnagyobb magyar?”
Ne, ne, Széchenyi István,
Ne tedd meg, ne húzd meg,
Ne kend rá az utódra
Deprimált véred.            

Nektek ott lesz a Lánchíd,
Járhattok-kelhettek,
Emez itt magánvégzet,
Mindjárt meghúzom.”
Ne, ne, Széchenyi István,
Az utódok, utódok,
Már-már loccsant velődben
Őket forgasd meg.

Már-már loccsant velőmben
Forogtak utódok,
Forogtak épp elégszer,
Na most meghúzom.”
Ajjaj, Széchenyi István,
Nehéz lesz tanulni
Nekünk tőled a példát,
Most, hogy ezt meghúztad.

Mielőtt az olvasók könyvtárba indulnának, a Hét évszázad magyar verseihez vagy Verstár CD-jükhöz kapnának, eláruljuk a megfejtést: a mű régről való – bizonyos értelemben nagyon régről –, énekli Cseh Tamás, Új dalok című, 1990-ben közreadott lemeze B oldalán hangzik fel, a szöveget szerzette Bereményi Géza.

Állj meg, Széchenyi István.

Bereményi Gézát íróként, a Cseh Tamás-dalszövegek írójaként (NB.: még a fenti kis munka írójaként is!), drámai művek és számtalan remek forgatókönyv szerzőjeként, valamint filmrendezőként egyaránt szeretjük, becsüljük és nagyra tartjuk; az Eldorádónak vitathatatlanul előkelő helye van a magyar film történetében, nekünk magunknak bizonyos okokból kifolyólag a „pályakezdő” Tanítványok talán még az Eldorádónál is emlékezetesebb és kedvesebb film, s a Turné ugyancsak kiváló darab volt a maga kategóriájában. Majdnem csillapíthatatlan kíváncsisággal néztünk tehát A Hídember vetítése elé. Majdnem; ám ez a „majdnem” e helyen fontos módosító funkcióval bír, amit, akárhogy igyekszünk, nem tudunk kikerülni.

Tekintettel a filmet övező súlyosbító körülményekre, az elmúlt években szokatlan mértékben megnövekedett kormányzati érdeklődésre a filmkészítés iránt (amely Szent László és Széchenyi István után Mátyás király és Bethlen István alakjában az elkezdődő jövőre vonatkozóan is kijelölte a legközelebbi célpontokat), a miniszterelnök körültekintő téma- és rendezőválasztására, a Centrál Kávéházban lezajlott nevezetes beszélgetésre, ahol személyesen igyekezett benyomást szerezni Bereményi alkalmasságáról a fontos feladatra (erről a rendező számolt be egy interjúban tavaly tavasszal; és persze, hogy nem a művészi szabadság korlátozásáról volt szó), a címszereplőt alakító Eperjes Károly nagyszámú ostobaságaira Széchenyi öngyilkosságáról és a Kossuth-szobor vizionált lebontásáról, a Magyar Televízióban a tavaly májusban kezdődött forgatás óta időközönként „werkfilm” címen bemutatott, részben semmitmondó, részben valóban a műhelymunka természetét megvilágító jelenetekre, a még gyanútlanabb időkben Széchenyi április 8-án bekövetkezett halálának (jó, tudjuk, kerek: 142.) évfordulójára időzített filmpremierre (vö. még kötelező olvasmányként: Arany János: Hídavatás), magára az elképesztő tényre, hogy A Hídember költségvetéséből visszafogottabb becslések szerint is legalább hat másik egész estés játékfilm készülhetett volna el (mert virágozzék minden virág, de minden virág virágozzék) – tekintettel mindezekre, A Hídember megtekintését az április 21-e után megtekintendő dolgok kategóriájába kellett sorolnunk, együtt a Bánk bánnal, a Nemzeti Színházzal, a Terror Házával, a Sándor-palotával, a monstre kormánykampány megannyi dicstelen fejezetével (Az ember tragédiája a március 15-ei tévéközvetítés miatt végül felmentést kapott e szigorú szabály alól). Nem nagyon lehet ugyanis megkerülni, hogy eljátsszunk a „mi lett volna, ha a helyükön maradnak?” ma már szerencsére képtelennek tűnő, április 7-e előtt viszont egyáltalán nem valószínűtlen ötletével, amit a második forduló ráadásul minden korábbi választási tapasztalat ellenében (sajnálatos ezt Budapestről, még pontosabban Pestről, a Duna bal [!] partjáról megállapítani, de akkor is így van: elsősorban a vidéki Magyarország jóvoltából) szinte kézzelfogható közelségbe hozott – hogyan néznénk akkor mindezeket a szörnyűségeket, ha mégis a fennálló hivatalos ideológia részeként vagy megtestesítőiként kellene szemlélnünk? Hogyan látnánk őket, ha tudnunk kellene, hogy a mögöttünk lévő négy évnek a kultúra különböző területein ilyen vagy olyan intenzitással érvényesülő hatalmi politizálása beért, nemcsak a korábban kialakult intézményes, művészi, személyes vagy baráti viszonyok erodálódtak véglegesen, hanem e munka végtermékei is silány kurzusdarabokká lettek? (Egyáltalán nem mellékes lábjegyzetként idetartozik, hogy a filmes szakma mindent összevetve jól vizsgázott, annak ellenére, hogy ez a művészeti ág függ legjobban a pénzosztás módozataitól, és annak ellenére, hogy a fenti körülmények közepette a legnagyobb nyomás is rá nehezedett; a színháznak vagy a komolyzenei előadó-művészetnek már nem ilyen fényes a bizonyítványa, kisebb részben a képzőművészetet, nagyobbrészt az irodalmat pedig az mentette fel, hogy őket mindennek inkább csak az előszele érintette.)

A Hídemberhez (ahogy Az ember tragédiájához is) vitán felüli tehetségű, sokszor nagyformátumú emberek láttak hozzá – ám azt a bizonyos ravaszt meghúzták: tudták, tudniuk kellett, hogy életük nagy (és nem, egyáltalán nem egyetlen) lehetőségével élve kurzusművet, akarva vagy akaratlanul is politikai koruk ilyen-olyan minőségű lenyomatát fogják létrehozni. Április 21-e után, amikor a felújított Uránia moziban ülünk, körülbelül két, Budára összecsődített „nemzetgyűlés” felező idejénél, a lecsillapodott félház előtt mindezekre már sokkal könnyebb gondolni. Könnyebb azt is látni, hogy a Széchenyiről szóló film a szó legszigorúbb vagy legdirektebb értelmében nem kurzusfilm, vagy ha igen, akkor úgy az, ahogy az Orbán-korszak az állam mindenhatóságának, mindenekfelettiségének tudatával (és persze: a mi álmaink megvalósításával) visszacsempészte az életünkbe a Kádár-rendszer alapérzését; A Hídember ugyanilyen könnyedséggel lenne beilleszthető a hatvanas-hetvenes évek didaktikus mozijai közé. Nem csalás, nem ámítás, és aki nem hiszi, járjon nyugodtan utána: a nyitó felirat azzal a mondattal ér véget, hogy az 1800-as évek elején a jobbágyoknak nem volt beleszólásuk az ország ügyeinek intézésébe. Ez még nekünk, plebejus meggyőződésű nézőknek is sok volt.

A Hídember egész egyszerűen: unalmasan rossz film. Alkotói mintha megpróbáltak volna mindent belesűríteni, ami erről a témáról eszükbe jutott. Rendelkezésükre álltak remek színészek, akik azonban megíratlan szerepek és dialógusok híján papírmasé figuraként, az ábrázolt négy évtizednek megfelelően öregedve sétálgatnak egyik jelenetből a másikba. A film képein vizuális idézetek sora köszön vissza, egy-egy pillanatra, néha másodpercekre a Psyché, a Redl ezredes, a Jókai regényei alapján forgatott Várkonyi-filmek villannak fel. De a csőben sötét van. A Hídember két és fél órányi időtartamába sok-sok lehetőség van belezsúfolva, ám ezek a lehetőségek ideiglenesen csillannak meg itt-ott, hogy aztán mindegyik elvarratlanul tűnjön el, nem működtetik egymást, semmilyen termékeny viszonyban nincsenek egymással. A tablószerűség, a kronologikus elrendezés, a túl gyakran alkalmazott eligazító inzertek azt sugallják, hogy A Hídember kötelező iskolai tananyagként egy történelmi korszaknak és jeles főhőseinek kíván emléket állítani (hiszen tudjuk: diákok tanulják majdan tőle a példát); Széchenyi valóságos alakjában és a róla szóló filmben továbbá benne rejlik legalább egy szerelmi dráma, egy ember, politikus, hazafi egyetlen figurában megtestesíthető lélektani átváltozása, illetve az az esély, hogy mindezek valamelyikéből következetesen végiggondolt műalkotást kapjunk. Ám erről nincs szó, A Hídember mindegyik szálat felveszi kicsit, aztán odahagyja, a végére tulajdonképpen tökéletesen érdektelen, hogy önkezűleg vet véget életének vagy a császári udvar teszi el láb alól. Intimus magánügy, privátim hal meg a legnagyobb magyar. Az egész filmet deiktikus elbeszélésmódja jellemzi: a történet nem viszi önmagát és szereplőit, így még a film második órájának vége felé is akad szereplő, akit különb-különbféle furmányok segítségével kell bemutatni az esetleg eltévedt vagy a történelmi személyiségek ikonográfiájában járatlanabb közönségnek. Lónyayról és Szentkirályiról először például hallunk, aztán látjuk is őket, és halljuk újra: ez Lónyay, amaz Szentkirályi. Ez a szemtelen szakállas itt Kossuth. Az Batthyány, lám, kivégzésekor tényleg úgy térdepel a vetítővásznon, mint az emlékezetes metszeten a hetedikes történelemkönyvben. Nem szeretnénk most iskolások lenni, mert A Hídember kaotikusságában felnőtt fejjel sem könnyű eligazodni, bár valószínűleg nem nagyon létezik tizenéves, akivel el lehet hitetni, hogy egy híd felépítéséhez (tessék, hiszen ott van: járhatunk-kelhetünk rajta) elég egyetlen ember akarata vagy erős elhatározása. Ezt ma Magyarországon legfeljebb kokárdás polgárok hiszik el, sajnos, nem is csak a szavazófülke magányában.

Egyébiránt nem igaz, hogy A Hídemberből csorog a beléfektetett pénz (mint ahogy, vele ellenben, PR-párdarabjában, Az ember tragédiája nemzeti színházbeli színeiből világosan megállapítható, melyik színben épp mekkora pénzösszeg folyik el); minden nagyszabásúsága, gigantizmusa ellenére helyenként éppen hogy szegényesre, néhol kisszerűre sikeredett. A nagyon várt számítógépes trükk a Lánchíd építéséről például élesen elüt az egész film képi világától; nincs a sokat gyalázott Hollywoodban egyetlen stúdió sem, ahol vetítési engedélyt adtak volna rá. Mindemellett ez, a híd utolsó láncszemének beemelése, illetve ennek kudarca a film legfeszültségtelibb, legizgalmasabb és tulajdonképpen legkatartikusabb jelenetsora. De emlékezzünk csak a legnagyobbik Baradlay fivér farkasölő kalandjára A kőszívű ember fiaiból: az az üldözés is víz alatt ért véget. Utódok, utódok... Meg vagytok ti forgatva, rendesen.

---

Nem a mi ötletünk, de szívesen ismételjük el, hogy A Hídember gikszerét legalább szimbolikusan úgy lehetne helyrehozni, ha kísérőfilmként minden egyes alkalommal levetítenék mellé Kálmánchelyi Zoltán, Végh Zsolt és Stefanovics Angéla Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz, nincs csoki című, fél óránál valamivel hosszabb filmjét is. Ám azt illetően, hogy előfilmnek vagy zárszónak kellene-e lennie, A Hídembert látva most valamennyire elbizonytalanodtunk.

A Legkisebb film története szerint alkotói elhatározzák, az ezredforduló (millenium vagy milleneum?, ezen összevesznek) alkalmából filmet forgatnak a magyar történelem valamelyik nagy alakjáról. De ki legyen az? A választásuk Széchenyi Istvánra esik, hiszen ahogy tanulmányozzák iskolai történelemkönyvüket, a Széchenyi-terv után egyre több pozitívum tárul fel róla, Tőke, Hitel, Virág, Stadion, aztán lóversenypálya, kaszinó, selyemhernyó-tenyésztés, gyógyfürdő, könyvtár, rakpart, hegy („hú, azt lehetett nehéz megépíteni”), Tisza szabályozása, árvíz. De nincsen pénzük se, kamerájuk se, s amikor a Benedek Miklós játszotta apa elveszi tőlük az erre egyedül alkalmas eszközt („az én házamban olyan demokráciát csinálok, amilyet akarok”), arra fanyalodnak, hogy mosógéppel, vasalóval és hűtőszekrénnyel forgassanak. (Ezt látjuk is.) Időközben megjelenik a színen Pepe (Scherer Péter egy kisstílű vállalkozót játszik), kölcsönkér a filmes hármastól 1000 forintot, hogy a pénzt megforgassa, és különböző tanácsokat ad nekik, hogyan teremtsék elő a filmhez szükséges összegeket. A film alaptörténetének haladványa innentől kettéválik, Pepe minden egyes vászonra lépésekor egyre jobb autókban jelenik meg, hírt hoz az Ezüst-Jetski Kft.-ről, miközben Kálmánchelyiék forgatni kezdik saját Széchenyi- (Csészsényi, Schécsényi, Tétényi stb., a névvel sehogy se sikerül megbirkózniuk) filmjüket. A címszerepet náluk Kapa (Mucsi Zoltán) játssza, ám mivel a fiataloknak semmi fogalmuk nincs róla, Széchenyi hogyan is nézhetett ki, de valakinek eszébe jut, hogy az ötezer forintoson szerepel a portréja, viszont a stábnál fellehető legnagyobb címlet egy ötszázas, egy Rákóczi Ferencre hasonlító Széchenyi jelenik meg előttünk. A forgatáson a stáb tagjai, mikrofonos és öltöztető, sminkes és előző sminkes, kellékes és producer stb. önmagukat játsszák (nincs is stáblista, a szereplők nevei akkor kerülnek fel a képre, amikor először megjelennek a színen), maga a forgatás a most már mögöttünk lévő időszak összes kulturális/hatalmi közhelyének ironikus kifordítása (a Placido Dominónak – sic! – írt levéltől „Széchenyi” halálának mikéntjéig, „ó jaj, le kell ugornom erről a gyönyörű hídról, pedig de szerettem volna megérni a magyar olimpiát”), a forgatás középpontjában a Kapát instruáló Kálmánchelyi Zoltán Eperjes-paródiája áll, ami a Legkisebb film... legnagyobb szabású gegje. Tulajdonképpen a film záró poénja, Pepe utolsó megjelenése („Mit? Széchenyi-filmet? Már réges-rég leforgattuk!”) a film legapróbb részleteihez hasonlóan vaskos és szándékosan durva, erőteljes kritikája a film készítésekor fennállónak.

Az elmondottakból talán kiderül, hogy a Legkisebb film a legnagyobb magyarról legfőbb hibája az, hogy humorát vagy minőségét nem lehet egy másik médiumon keresztül egy az egyben érzékeltetni, a látszólag hallatlanul egyszerű alaphelyzetnek már a legelemibb ismertetése is végzetesen csonkolja a mű eredeti teltségét és finom kidolgozottságát – erről a filmről nem lehet beszélni, rá kell szánni azt a harminc-egynéhány percet, amit kér magának, végignézni, és minden pofonegyszerűen magától értetődő benne. Korának gyermeke a Legkisebb film is, meglehet, az idő előrehaladtával, amikor végképp különválik majd közvetlen kiváltó okaitól, a „nagy” Széchenyi-filmtől (amitől teljesen függetlenül is végig lehet nézni), illetve attól a bornírt korszaktól, ami létre késztette (amitől viszont aligha), mi magunk sem fogjuk olyan tökéletesnek látni, mint most, május elején, vagy főleg két hónapja, márciusban. Arra azonban mindig emlékeztetni fog, hogy a művészetnek a legfennköltebb és legnemesebb pillanataiban is, amikor saját magára vonatkozó látása a leghomályosabb, szüksége van arra az iróniára, lázadásra és anarchizmusra, amit a Legkisebb film a legnagyobb magyarról oly ellenállhatatlanul megtestesít. És persze, nincs csoki, ha nincsen kéz, de mégis virágozzék mindegyik virág. Legalább úgy, ahogyan tud.

A Hídember – színes magyar történelmi film, 2002. Forgatókönyv: Can Togay, Bereményi Géza, zeneszerző: Másik János, operatőr: Kardos Sándor, jelmeztervező: Szakács Györgyi. Szereplők: Eperjes Károly (Széchenyi István), Cserhalmi György (Wesselényi Miklós), Irina Latchina (Crescence), Blaskó Péter (Széchényi Ferenc), Básti Juli (Festetics Júlia), Nagy Ervin (Kossuth Lajos), Can Togay (Batthyány Lajos), Darvas Iván (Metternich) és még sokan mások. Rendezte: Bereményi Géza.

Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz, nincs csoki – Kálmánchelyi Zoltán, Végh Zsolt és Stefanovics Angéla fekete-fehér filmje Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Benedek Miklós és a teljes stáb közreműködésével. Inforg stúdió, 2002.

• Kultúra