Nyaranta Aranka–Telente Levente [Gács Anna–Csuhai István]

Nyomtatóbarát változat

A válasz nem könnyű.

Koroktól, évszakoktól, helyzetektől, emberektől függött mindig. Telente például, amikor édesanyáink a fejünkre húzták az egybekötött, fejet-fület-arcot-nyakat befedő világoskék sapkát, melyből csak a szemünk, az orrunk s a szájunkból egy kicsi látszott ki, sállal körbetekertek, bebugyoláltak bennünket szkafanderszerű orkános télikabátunkba, és ránk adták kétujjas kesztyűnket, biztos, hogy űrhajósok. Nyaranta, amikor faluhelyen a helybeli fuvaros felengedett bennünket, az utcán időtlen időkig a lovakat bámuló gyerekeket a lovas kocsi ülésére, kezünkbe foghattuk az ostort, s nézhettük felülről hosszan az ácsorgó lovak széles tomporát, kocsisok. Ha Donászy Magda vagy Várnai Zseni verseit hallgattuk, költők. Ha vonaton utaztunk, gőzmozdonyon még, füstös képű masiniszták. Ha édesapáink Püspökladánynál leszálltak az állomáson, hogy megigyanak egy korsó sört a restiben, és csak az utolsó pillanatban tudtak visszaugrani a negyedóra várakozás után újra meglóduló szerelvény végére úgy, hogy mi azt hittük, most örökre szem elől tévesztettük őket, annyira sírtunk, hogy semmik sem akartunk lenni. És amikor öt szörnyű perccel később a vonatfolyosón felvidámodva, épen-egészségesen mégis előbukkantak, akkor igenis, mi is édesapák, akik nem csak a habot kapják meg a korsó tetejéről. Építészmérnökök, anatómusok, rendezők, biológusok. Ha a tükör előtt álltunk, színésznők. Direkt zokogtunk, és néztük ezt is a tükörben, hogy lássuk és gyakoroljuk, milyenek vagyunk, ha bömbölünk.

A dolog tehát mindenkor attól is függ kicsit, mik lettünk valójában.

Az Üvegtigris című film főszereplője, Lali például nem akar más lenni, mint ami: a film címét adó lakókocsi-büfé üzemeltetője. Szeretne persze gazdag lenni, de ez oly távoli vágykép, hogy ő maga sem hisz benne komolyan. Makacsul nem akar másmilyen se lenni; a tulajdonában lévő vendéglátó-ipari üzemegység egy beláthatatlan útkanyarban, valódi nyaralási célponttá sohasem váló tó közelében áll, így hát törzsvendégei – cimborái – lényegében az egyedüli vendégei is: hozzá és büféjéhez hasonlóan az előző világból itt maradt féleszűek, félvilági és félresikerült alakok jelennek meg a színtéren. Nekik is vannak persze vágyaik, mégsem vezet sikerre egyetlen közös vállalkozásuk sem, vagy éppenséggel balul üt ki, s ha átmenetileg elérnek is valamit, az merőben továbbélésüket szolgálja.

Kapitány Iván és Rudolf Péter viszont kicsit mások szerettek volna lenni, mint amik voltak. Közös szatírájukban jó néhány olyan elem van, ami a siker biztos kulcsa lehetne, mégis a rossz ómen kerekedik rajta felül: általában nem vezet jóra, ha egy filmnek az operatőre és a főszereplője egyben az e minőségében debütáló rendező-párosa is. Amit látunk, egyáltalán nem „rendezői” film (nem is akar az lenni, az intellektualitásnak semmilyen gyanúja nem merül fel egy pillanatra sem vele kapcsolatban), nem is operatőri film, inkább színészfilm. Az Üvegtigrisben az utóbbi idők magyar filmjeiben párját ritkító színészbarát jelleg érvényesül: majdnem negyven kolléga kap legalább villanásnyi, többnyire hálás, mulattató szerepet benne, mindenki korunk különféle ismerős zsánereit játszhatja, rendőrtől fogyasztóvédőig, falusi násznagytól kisstílű nehézfiúig, s megnyugtatásunkra feltűnik benne néhány tömegkommunikációs ikon is, mint amilyen Bochkor Gábor és Boros Lajos (ők Sláger-rádiós ikonok is maradnak), Erős Antónia (ő tévéképernyőn hírt beolvasó ikon) vagy Növényi Norbert és Kokó (ők már szerepet játszanak, noha az utóbbi saját ikon-magát; mindenesetre mostanában nem nagyon fog Hollywoodba költözni). Kétségtelen az is, hogy az Üvegtigris végső soron Rudolf Péter abszolút jutalomjátéka: jóllehet, szinte mindenkit a maga jól bejáratott szatírarutinja mozgat inkább, mint az átgondolt színészvezetés (Reviczky Gábortól Gáspár Sándoron át Kecskés Karináig, s magát a főszereplő Rudolf Pétert is), ezekből a rutinokból, vagy a rendhagyó megoldásokból (mint például Nagy-Kálózy Eszter két ízben feltűnő és másodszor igen szépen fényképezett néma menyasszony-figurájából) egy-két perces remek minijelenetek, epizódok vagy epizódtöredékek alakulnak ki, Rudolf Péter rutinjából pedig a film maga. Legkedvesebb jelenetünk az, amikor a Besenczi Árpád alakította rendőr megveszi Lali még fel nem használt kaparós sorsjegyét. (Mondanunk sem kell, a rendőr markát egymillió forint üti.) Alighanem a forgatókönyvet író Búss Gábor Olivér és a dramaturg Hársing Hilda érdeme, hogy az Üvegtigris nyelvileg a szokásosnál erősebb alapokra, helyenként élő párbeszédekre, humoros dumákra épül, de lehet, az ő hibájuk az is, hogy mindebből mégis meglehetősen csikorgósan, valahogy tempótlanul bontakozik ki a nagyobb történet (ez alól a felütés és a zárójelenetet megelőző utolsó előtti szakasz tíz-tíz perce a kivétel), s a voltaképpeni cselekményt jobbára a Rudolf Péter játszotta karakter erőteljes jelenléte viszi. Ez, mindent összevetve, nekünk mégis kevéskének tűnik, noha, ismételjük, az Üvegtigris egyáltalán nem tehetségtelen film, ám a nagyjából indokolatlan happy end-szerű befejezés végleg saját politikai korszakának cinikus termékévé, tipikus 1998-tól 2002-ig leforgatható, tét nélküli filmmé avatja a művet: nincs megoldás, hiszen nincsen probléma sem, miért is volna, és ha igen, mi lenne az? Nem hallunk a problémákról, ahhoz túlságosan elfoglal az országvezetés vagy épp a filmrendezés súlyos munkája. Szponzor, néző és mozitulajdonos egyaránt elégedetten állhat fel a végén, kedélyek nem borzolódtak, nevetni nevettünk, pénzt is adtunk érte, s mivel a kép ma mindennél erősebb hatalom, még talán a vásznon nagy számban látott és fogyasztott termékeknek mi magunk is élvezői leszünk egyszer, nem csak a produkció.

Egyedül a Szerencsejáték Rt. szponzori közreműködése látszik hiábavalónak. Mert szerencsejátékot a filmtől függetlenül is biztosan játszunk még, játszottunk eddig is, ha már egyszer mások akarunk lenni, mint amik vagyunk, ha nagyok leszünk.

---

Mikó István gyerekkorában biztosan színész szeretett volna lenni, lett is, legalább megbízható karakterszínész; talán színházigazgató is akart lenni, és ha tényleg akart, Sopronban ez a vágya is teljesült. De meggyőződésünk, hogy vagy már kisgyerekkorában, vagy valamikor később, de még nem túl későn egyszer csak elhatározta, hogy könnyűzenész lesz, amiről most, látva legutóbbi produkcióját, azt gondoljuk – a magunk számára különben meghökkentően és váratlanul –, bizonyára ebben a beteljesült ambíciójában érzi a legotthonosabban, a legtermészetesebben magát.

Az történt állítólag, hogy jó másfél éve egy könyvesboltban Mikó kezébe akadt a mai magyar költészet legjelentősebb más-lenni-akarójának, Kovács András Ferencnek a Jack Cole daloskönyve című verseskötete, beleolvasott, áttanulmányozta, forgatta a fejében, megtanácskozta zenészbarátaival, Suha Kálmánnal, Szűts Istvánnal, Kangyal Ferenccel, Anti Tamással és Sipeki Péterrel, hatan összeálltak, a negyven Jack Cole-dal közül tizennyolchoz zenét szereztek, stúdióban eljátszották, ezt Biciklirodeó címmel megjelentették CD-n, és legutóbb, élő lemezbemutató koncert keretében előadták a Lovag utcai New Orleans Music Pubban.

Minderről maga Mikó beszél, bevezetőképpen szól egy-két szót, mielőtt a húrok közé csapna, és tulajdonképpen megdöbbentő ez is, hallani egy mai színészt, aki a hely szakmabélinek távolról sem nevezhető közönsége előtt tud költő kortársáról mondani néhány elfogulatlan és pontos mondatot.

A Jack Cole daloskönyve szinte előhívja a megzenésítést: azon túl, hogy Kovács András Ferenc többi (és számtalan egyéb alakmása nevében írt) verséhez hasonlóan, darabjai szigorúan formahűek és kötöttek, létrehoznak egy rendkívül groteszk és különbejáratú univerzumot is, amelyben az Észak-Amerika elmúlt százötven-kétszáz évéről való történeti tudás anakronisztikusan, ám igen termékenyen és szórakoztatóan egyesül mindazzal az ismerettel, amit az Egyesült Államok 1996-ig, a kis gyűjtemény megjelenéséig bizonyosan jelentett: mai filmszínészek nevei keverednek az amerikai Vadnyugat világáéba (abba a világba, amit legpontosabban egyébként nem Karl Maytól, hanem két-három generációval ezelőtti amerikai filmszínészek közvetítésében ismerünk) vagy épp a polgárháborúéba; valóságos, ismerős figurák keverednek ebbe az 1988 és 1995 között versekben megalkotott fiktív Amerikába, az eredeti kötet egyik prózai zárszavából kiderül, hogy Jack Cole eredetileg valójában John Coleman, a Kovács András Ferenc által írt utószó pedig hallatlanul sok egybeesést mutat Jack Cole/John Coleman és Kovács András Ferenc életrajzi tényei között – mindezek a játékok arra szolgálnak, hogy a különféle időeltolódások, a versek ideologikus változatossága és a briliáns archaizálás kibillentse és relativizálja Jack Cole saját „irodalomtörténeti” idejét. A gyűjtemény megjelenését követően nem sokkal alapját képezte már egy színházi vállalkozásnak, három fiatal erdélyi színész, Fazakas Ernő, Márton Lóránd és Nagy Csongor Transsylvanian Bú Boys néven összeállt, és létrehoztak egy háromszereplős, megzenésített-elénekelt-eljátszott előadást a Daloskönyvből. Szemben a Transsylvanian Bú Boys némiképp többnemű, a Kovács András Ferenc költészetében benne lévő, melankolikusra és szangvinikusra egyaránt súlyt helyező és igen elementáris verziójával, Mikó Istvánék Biciklirodeója inkább one-man-show, hogy stílusosan fejezzük ki magunkat, és zenei értelemben feltétlenül „szöveghűbb” a versek eredeti világhoz: lendületes amerikai fehér zenei formációkat hallunk, szájharmonikával, tangóharmonikával, hegedűvel, bendzsót imitáló gitárjátékkal, egyáltalán, muzikális imitációit és átiratait mindannak, ami a versekben szövegként meglehetős iróniával megtestesül, a countryzenétől a Simon & Garfunkel-parafrázisokig.

Ennek a nem egészen másfél órás előadásnak a zenészerényeket bőven csillogtató Mikó István a főszereplője, aki egyvégtében, megállás, pillanatnyi kihagyás nélkül, tisztán énekli végig az estét, olyan magátólértetődőséggel és mesterkéletlenséggel, hogy amikor a műsor véget ér, és felhangzik a taps, valóban azt gondoljuk: ő már nagy, neki már nem kell valakinek lennie.

---

Amin az ember jóval kevesebbet gondolkozik kiskorában, pedig a pályaválasztással vetekedő, s nem egyszer sorsdöntőbbnek tűnő kérdés, hogy örök csábító vagy örök elcsábított lesz-e majd, ha nagy lesz. Pontosabban, ha örök elcsábított lesz, akkor talán nem is lesz nagy soha, megmarad tágra nyílt szemű, befolyásolható, morálisan ingatag, szeretetmegvonással zsaroló, akaratnélküliségében kiszolgáltatott kisgyereknek. Vagy épp fordítva? Ha örök csábító lesz, akkor marad meg édes, rafinált, felelőtlen, szeretetével zsaroló, akaratosságában kiszolgáltatott kisgyereknek? A fene se tudja. Lehet, hogy ha csábításról van szó, jobb elfelejteni a felnőttséget, és inkább ügyetlenül férfit játszó kisfiút, illetve esetlenül nőt mímelő kislányt kell a szerződő felekben látnunk. Vagy esetlenül nőt mímelő férfit és ügyetlenül férfit játszó nőt? A Mozgó Ház Társulás 1003 szív, avagy töredékek egy Don Juan katalógusból című előadását nézve egyre kevésbé tudjuk, hogyan kell ezeket a dolgokat elgondolni, és örömmel adjuk át magunkat a csábító és áldozat viszonyát teljesen összezavaró, pillanatonként felcserélő, artisztikusan kiszámított kavalkádnak. A többek közt Avignont és Berlint is megjárt előadás elején, miközben a nézők a helyüket keresik, a színpadot három rizsporos parókás szolga söprögeti, előadásra készülődnek, hogy amint elsötétül a nézőtér, visszatérjenek, most már komoly férfiakként. S mire az ártatlanabb néző eldöntené, melyikőjük is játssza a nagy csábítót, a rafináltabb néző pedig megállapítaná, hogy nyilván mindhárman, hiszen Don Juan nem személy, egy ártatlan lányka szövegét recitáló, de a legkevésbé sem ártatlan külsejű nőalak jelenik meg – ő is Don Juan része a Mozgó Ház előadásában. Don Juan végig jelen van, bár egyszer sem jelenik meg: nemhogy nem személy, de még csak nem is a csábító fél princípiuma, hanem a csábítás mint kétszemélyes játék elve: a három férfi (Gőz István, Móninger Zsolt, Vajna Balázs) és nyolc nő (Bársony Júlia, Birtalan Krisztina, Deli Adrien, Gévai Réka, Nagy Fruzsina, Isabelle Lé, Pereszlényi Erika, Sulykó Elzbieta) változatos, s a végtelenségig folytatható cserebomlásának összessége.

A sok cicoma, a gondosan régiesre fabrikált jelmezek, a milliméter pontosan tervezett mozgások, a bábszerű játék egyszerre hangsúlyozza a színházszerűséget és az archaizálást. Ez az archaizálás azonban nem egy konkrét kort idéz meg – elvégre mi is volna Don Juan kora, hány éves a nagy csábító? –, hanem a színpadon folyó szerelmi diskurzus, a Da Ponte-librettó és más Don Juan-klasszikusok részleteinek múltbeliségét hangsúlyozza, s így minden szerelmi párbeszéd, erotikával kapcsolatos ideológia, morális attitűdök, nemi szerepek időhöz kötöttségére emlékeztet.

A Don Juan-mítosz nemi hierarchiát tagadó újramondása ugyanakkor messze nem olyan sterilen filozofikus előadás, mint amilyennek ebből a kis eszmefuttatásból esetleg tűnik. A mulatságostól a brutálisig az effektek igen széles skálájával élő produkció szokatlanul egységes összbenyomásáért nem valamiféle ideologikus sugallat vagy kipárolható gondolati konstrukció a felelős, hanem elsősorban a látvány megkomponáltsága és a sokszor egymással párhuzamosan folyó szerelmicívódás-jelenetek, csábítástörténeti töredékek: a dialógusok, pantomimek, táncok önmagukért való tökéletessége. Az 1003 szív a részletek szépsége és fanyar iróniája ellenére sötét tónusú, nyomasztó képet fest a csábításról, nem gyerekeknek való előadás.

Amikor kiskorunkban elgondoltuk, hogy ha majd nagyok leszünk, nem gyerekeknek való előadásokra fogunk járni, igazunk volt. Néha tényleg érdemes.


Üvegtigris – színes magyar film, r.: Kapitány Iván és Rudolf Péter. Bemutató: 2001. október 18.

Mikó István: Biciklirodeó – Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve című verseskötete (Jelenkor Kiadó, 1996) alapján. Noé Bárkája Kiadó, 2001. A lemezbemutató koncert: New Orleans Music Pub, 2001. október 25.

1003 szív, avagy töredékek egy Don Juan katalógusból. Mozgó Ház Társulás. Rendezte: Hudi László. Trafó, 2001. október 23.

• Kultúra