Nyaranta Aranka–Telente Levente [Gács Anna–Csuhai István]

Nyomtatóbarát változat

Egyszer mindennek, amit ember kigondolt, eltervezett, megvalósított, felépített és létrehozott, biztosan vége lesz. Nehogy azt gondoljuk, hogy a nagyszabású álom, az egykori pesti expo-telkeken felépülőfélben lévő Nemzeti Színház nem fog még egyszer ugyanolyan esendő és vigasztalan látványt nyújtani, amilyet június elején, a csöndes-hűs Dunán lefelé csordogáló hajóról nézve nyújtott. A hatalmas üres térhez képest eltörpülő betonkockát láttunk, nemhogy a miniszterelnök úr határidőnaplójába, olvassuk, már tavaly nyáron beírt és onnan pillanatnyilag semmilyen ok miatt ki nem húzandó nap, 2002. március 15-e eseményei, a miniszteriális Mercedesek, a parkolóhelyet kereső kormányzati Audi 6-osok, a klakkban-frakkban sürgő-forgó ünneplő sereg, a lámpaláztól felajzott színészek és a színházi masinéria, súgó, kellékes, berendező, fővilágosító, ügyelő, jelmez- és díszlettervező, dramaturg, rendező és ünnepély nélkül, de dísztelenül, csupaszon, elhagyatottan, egy letűnt jobb kort idéző ipari táj kellős közepén. Nem is olyan sok idő, talán száz-, talán kétszáz, esetleg háromszáz év fog eltelni, és pontosan ugyanezt lehet látni majd: vigasztalan falakat, szürke betont, fűcsomókat, az emberi elme hasztalan küszködését a hiábavalóval. Az ember tragédiája. Legfeljebb ami most előttünk áll még, arról annyit mondanak majd: ami volt, elmúlt. Mert az is biztos, hogy nem mi fogjuk mindezt látni: ember kigondolta, eltervezte, megvalósította, felépítette és létrehozta teremtményekként mi sem fogunk élni már ekkor. Hogy legkedvesebb angol íróink egyikét idézzük, mindannyiunk életében elkövetkezik majd az a nap; a kérdés csakis az, hogy aznap reggel, ébredéskor tudja-e majd az ember, hogy ez a nap lesz az. És ez a nap, bizony, a ma még fiatal és életerős miniszterelnök úr határidőnaplójába sincs beírva, mint ahogy a mienkébe se, noha, hozzánk hasonlóan, nyilván ő is szívesen kihúzná onnan.

A Pécsi Országos Színházi Találkozót (közkeletű rövidítésével: a POSZT-ot) ilyesfajta lételméleti izgalmak nem övezték. Tudtuk, hogy a nyolcnapos sorozat június 17-én, vasárnap este véget ér, reggel, mikor felébredtünk, azt is tudtuk, íme, eljött a nap. Az elmúlt években a különböző vidéki városokban megrendezett évadzáró fesztiválok után az országos színházi találkozó most, úgy tűnik, a Jordán Tamás ötletgazda és a helyi erők összefogásával alapított vállalkozás jóvoltából megállapodott Pécsett, ezentúl mindig ez a város lesz a fesztivál helyszíne így június derekán, és ha másért nem, azért tette ezt jól, mert idén bő egy hétre igazi fesztiválhangulatot hozott a tavasz kezdetétől késő őszig egyébként amúgy sem kedélytelen Pécsre. A város vendéglátó-ipari egységei elfelejtkeztek a záróráról, a belváros kiszínesedett, a négytornyú dóm előtti Sétatér ugyanúgy megélénkült, mint a Széchenyi tér vagy a színház épületének otthont adó Király utca, sok-sok ismerős arc, színészek és színművésznők, rendezők, kritikusok, színházi emberek, írók, költők, előadók és társszerzők népesítették be ezeket a helyeket, autogramgyűjtő gyerekek vastag tömbnyi új zsákmánnyal gazdagíthatták kollekciójukat, akár fél délután alatt.

1971 nyara jut eszünkbe, a siófoki szabadtéri színpad művészbejárója előtt többször végigvárakozott hosszú késő esti órák, negyedes sima lapos kis füzet, Koós János, Aradszky László, Poór Péter, Harangozó Teri, az egész Omega együttes Presser Gábor kivételével, Kovács József, aki az operaéneklésről épp ekkor váltott az operettre, vagy fordítva, Rátonyi Róbert, és persze a legértékesebb darab, Honthy Hannától. Honthy Hannát – akiről évek óta él a legenda, hogy már réges-rég meghalt, de végrendelete szerint halálhírét nem közölhetik, s aki az ötvenes-hatvanas évek fordulójáról ránk maradt archív tévéfelvételeken sem volt már fiatalnak mondható, akit éppen hogy életkora és aktivitása, hatvan felett is gyönyörűen csengő hangja tett egy szintén letűnt világ talán legutolsó mohikánjává – most társalkodónője, egy majdnem ugyanolyan idősnek látszó dáma kíséri. A kilencéves kisfiú bátortalanul előlép a várakozók csoportjából, édesanyja mondja neki, melyik nénihez tartson, nem véti el, nyújtja a füzetet, kis zavar támad, Honthy Hanna megáll, elmosolyodik, a füzetbe írja a nevét, megpaskolja a kisfiú arcát, továbbmegy. A kisfiút pajtásai azután azzal heccelik, most már ne mosakodjon többé, vagy legalább az arcát ne mossa meg ezután, s ő az első balatoni fürdésig meg is fogadja a tanácsot. Ez az aláírás-gyűjtemény harminc év múltán a tételek számát tekintve eltörpülne a most Pécsen megszerezhető mellett. Lehet persze, ma nem is szokás autogramot gyűjteni.

Úgy tűnt mindenesetre, egy szakma olyképpen üli meg ünnepét a POSZT-on, hogy ebbe az ünneplésbe, saját örömébe minden érdeklődőt bevon; ezt kicsit értelmetlenül az is szimbolizálta, hogy a találkozó díjait véletlenszerűen kiválasztott 12 tagú amatőr zsűri ítélte oda. A fesztivál díjazottjai így nem szakmai elismerést, hanem közönségvoksot kaptak, ezeknek ideális esetben azért külön kellene válniuk. A Forgách András által válogatott versenyprogram az ország legkülönfélébb társulataitól érkezett 16 előadásának és a kísérőprogram rendezvényeinek egyikén-másikán persze nem feltétlenül éreztük ugyanezt a demokratizmust, időnként a test test elleni harc egynémely változataiból is ízelítőt kellett vennünk, és szóváltásra is sor került, ha valahova valóban be akartunk jutni, és valamit látni akartunk, ez azonban egyáltalán nem volt baj, akinek csak tiszteletjegye van, vagy az sincs, hallgasson, a megjegyzés csak a felfokozott érdeklődés nagyságrendjét érzékelteti.

Egyik barátunk úgy nyilatkozott, ő mindennek örül, hiszen legalább lát egynéhány komoly színházi produkciót anélkül, hogy lakhelye közigazgatási határait el kéne hagynia, másik barátunk pedig úgy, ő bánkódik, mert egy hét is elegendő ahhoz, hogy a felfokozottság legyen a normalitás; de mi lesz velünk a másik ötvenegy héten át, amikor ők elmennek, mi meg itt maradunk?

A versenyprogramot áttekinteni lehetetlen lenne itt, nem is érezzük ezt feladatunknak, hadd ejtsünk néhány szót a záróünnepségről, mely, megelőlegezzük, méltatlan volt az eseménysorozat formátumához és felhőtlen liberalizmusához. Mivel elvileg a záróest is fizetős rendezvény volt, nem is akármilyen díjszabással, a házigazdák szükségét érezték annak, hogy a nagyszínházat ezúttal is zsúfolásig megtöltő nagyérdeműt produkcióval szórakoztassák: az egyes kategóriák díjainak kiosztása között különféle mutatványokra került sor, ismételjük a kifejezést, a helyi erők előadásában. (Egyedül a Gothár Péter rendezte zárószám, a 16 versenyelőadás mindegyikéből meghívott egy-egy színész megszólalásaira készített kollázs jelentett kivételt ez alól.) Ez önmagában nem lett volna probléma, a Mecsek Fúvósötös, a Szélkiáltó Együttes vagy a Kispál és a Borz saját helyükön a legkiválóbbak közé tartoznak, ez az este mégsem a legalkalmasabb saját helyük volt, és a többi szünetkitöltő művészt is látva inkább jutott eszünkbe az a másik ötvenegy pécsi hét, mint ez a mögöttünk lévő ötvenkettedik. Még e körülmények közepette is fenn lehetett volna tartani némi méltóságot, ha az est férfi házigazdájának a szerepét nem a pécsi televíziós műsorokból közismert Bencze Attilára osztják, aki nagy izgalmában összekeverte a jópofaságot a bunkósággal, az elfogulatlanságot a tájékozatlansággal, az önzetlenséget a kisstílűséggel, s mindezt még visszafogottabb műsorvezető-partnere, a színésznő Gráf Csilla sem tudta ellensúlyozni. Az amúgy is nehézkes protokolláris procedúrát a provincializmus szelleme lengte be így. Akadt díjazott, aki engedett a későn jött felszólításnak („Hé, öregem, nem akarsz pár szót szólni a közönséghez?”), és visszajött a nézőtérről, hogy egész társulatának megköszönje a díjat, akadt olyan, aki nem élt a felkínált lehetőséggel, és akadt rutinos színházi ember, a fesztivál leginkább közönségvonzó és a legjobb rendezésért jutalmazott produkcióját, a szolnoki Amadeust jegyző Szikora János, aki, látván az eseményeket, a műsorvezetőbe eleve beléfojtva a szót, hosszabban értekezett a teátrum fentjének és lentjének a mibenlétéről.

A lentnél mindig van lejjebb, és a fentnél is van feljebb; tudhatjuk ezt jól. És néha a kettő megfordul, összezavarodik, aztán vége lesz – miért a színházban lenne másképp? Ezen sincs semmi csodálnivaló.

---

Színésznő az egyik főszereplője Bartis Attila új, A nyugalom című könyvének is, A nyugalom mégsem színházi regény. Weér Rebekát, a korszak ünnepelt színésznőjét, hatalmas színpadi szerepek eljátszóját, filmek főszereplőjét leánya, a tehetséges fiatal hegedűművész disszidálása miatt meghurcolják és félreállítják; ő nem elégszik meg a mellékszerepekkel, hanem félrevonul, színházi kellékekkel berendezett lakásába zárkózik, és tizenöt éven át ki sem mozdul onnan. Egyetlen kapcsolata a külvilággal itthon maradó másik ikergyermeke, fia, aki egyes szám első személyben mondja el nekünk – többek között – az ő közös történetüket.

Épp e többek között miatt nehéz megállapítani, milyen típusú regényt olvastunk. A most harmincharmadik évében járó író, akinek A séta (1995) és A kéklő pára (1998) után ez a harmadik kötete, és akit az újabb magyar irodalom egyik legsokoldalúbb prózaírójaként szokás számon tartani (második könyvével rendhagyó módon egyáltalán nem az első bevált receptjét ismételte meg), A nyugalommal e tekintetben alaposan föladja a leckét. A regény első látásra szól például a rendszerváltásról, hiszen története a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig (a mi sejtésünk és számolásunk szerint az 1977-től 1992-ig) terjedő időszakot fogja át, s ebben az összehasonlításban a nyers, rideg, politikai okok miatt egzisztenciálisan is ellehetetlenítő régi a körvonalazatlanabb, ám legalább ilyen jellegű zargatásoktól mentes újjal szembesül rendre. Ugyanakkor A nyugalom a nemzedéki regény nullfokának is tekinthető (amennyiben nem hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a főhős nem saját maga és társai viszonyát beszéli ugyan el, ilyen közösségek körülötte nincsenek is, a szókimondóan ábrázolt szexuális promiszkuitáson túl mégis van az egészben egy meghatározó közös élmény). Ennek a „nemzedéki regénynek” az előterében egy mozaikokból lassanként összeálló családtörténet áll, amelynek voltaképpeni középpontja a főhős különös felnevelkedése. A történetet is, az ábrázolást is az erős pszichologizálás vagy a pszichologikus motiváció jellemzi, a főbb szereplőkről, beleértve az elbeszélőt is, sorra kiderül, hogy súlyos, kezelésre váró patologikus esetek, és egyáltalán nem véletlen, hogy a mű végül A nyugalom címet kapta. A regénynek továbbá lehetséges a művészregény-olvasata (talán mind közül ez a legszimbolikusabb, egyszersmind leghalványabb és legbizonytalanabb műfaji változat), az elbeszélő ugyanis író, első könyvének megírása és megjelenése, íróvá avatása a cselekmény elválaszthatatlan része, s a könyv vége felé egy tulajdonképpen előkészítetlen vagy váratlanul felbukkanó önreflexív helyen a beszélő azt is sejteti az olvasóval, hogy amit most ír, és aminek befejezéséhez saját túlélése kötődik, az az a könyv, amit az olvasó éppen a kezében tart. Mindezek következtében A nyugalomnak létezik végül egy önéletrajzi olvasata is, ám ezt hamar elhessegethetjük, még akkor is, ha a könyvborító sokatmondó hibája (a kötet gerincén a könyv címe helyett a szerző neve olvasható kétszer) minduntalan eszünkbe juttatja ezt a lehetőséget.

Hasonlóképpen eklektikus az az irodalmi-kulturális háló is, mely A nyugalom-ot körbefonja: Déry Tibortól Hajnóczy Péteren, a Mellékszereplőket író Lengyel Péteren, az írói impassibilité magyar mesterén, Mészöly Miklóson át Camus-ig (vagyis a „nyugalom” szó címbe emelése ismét csak nem véletlen) hosszú a sor, akik a könyv olvasásakor eszünkbe jutottak, maga a regény mégsem olyan csapongóan szerteágazó, mint ahogy ez a fenti leírásból következne; éppen ellenkezőleg, anyaggazdag egyszerűsége és sallangmentessége a legfőbb erénye. A regénynek példaszerű a narratív-stilisztikai-megformálásbeli végiggondoltsága és fegyelme. Bartis Attila úgy írta meg a szöveget, hogy abban a sorozatos, néha szövegszerű, néha kicsit elmozdított vagy egy másik helyzetre vonatkoztatott ismétlődések, rímek hordozzák vagy épp adagolják a cselekményt, hol az alapvető, az első oldalakon kibontakozó történet lineáris elmondását aprólékosan tovább-továbbvíve, hol pedig visszatekintő-magyarázó-értelmező jelleggel bonyolítva ezt az alapsztorit. Akad hely, ahol az ismétlődés még inkább szembetűnő retorikai jelentőséggel bír (alighanem ennek köszönhető a regény egyik legerősebb és legkoncentráltabb részlete, a kihallgatás-jelenet), de ismételjük mi is, hogy az ismétléses narratív technika következetesen érvényesül a könyvben, még annak ellenére is, hogy a lényegében egybefüggő, számmal vagy címmel jelölt fejezetekre nem tagolt, bekezdésközi spáciumokkal mégis apróbb egységekre osztott regényszövegben talán nem is annyira maga a történet, mint a megszámlálhatatlanul sok önálló jelenet, erős részlet marad a legemlékezetesebb. De A nyugalomnak van eleje, közepe, vége, felütése, ritmusa, lezárása, kifejezetten olvasmányos regény, mással nehezen összetéveszthető. Ha feltétlenül el kell helyeznünk a kortárs irodalom képzeletbeli térképén, biztos, hogy a klasszikus, a modern, akár még a konzervatív jelző is mindig előbb fog eszünkbe jutni, mint a posztmodern.

---

Konzervatív, klasszikus, modern vagy posztmodern – elég, strandolhatnékunk van. De hiába, csak szörfölünk. Kedvenc sznob-site-unkon kötünk ki, az Arts and Letters Daily című webes kulturális folyóirat szigetén? öblében? zátonyán? Az aldaily naponta változó szemlét és linkgyűjteményt kínál fel a világ minden táján kiadott angol nyelvű újságok és folyóiratok művészettel, irodalommal és filozófiával kapcsolatos cikkeinek, esszéinek, kritikáinak kínálatából. Az oldal vizuális elrendezése már önmagában remek: kis cellácskákban sorakoznak egymás mellett és alatt a találóan kivágott ízelítő idézetek százai, melyekre rákattintva jutunk el a teljes terjedelmű írásokhoz. Az írások tárgyainak, illetve szerzőinek, korunk legdivatosabb és/vagy legmeghatározóbb entellektüeljeinek a neve vastagon van szedve – mint ugrásra kész fenevadak ágaskodnak pici ketreceikben. Már pusztán a képernyő fel-le görgetésétől is jólesően up-to-date-nek érezheti magát a hiú látogató, egyetlen napon is olyan nevek sorakoznak előttünk, mint Stanley Fish, Terry Eagleton, Elaine Showalter, Anne Tyler, Bob Dylan, Richard Dawkins, Saul Bellow, Gore Vidal, Steven Weinberg – hogy csak egy töredékét másoljuk ide a hosszú listának. Magára valamit adó értelmiséginek kötelező kikötőhely.

Mindabból, amit eddig írtunk (arról nem is beszélve, amit ezután írni fogunk), legalább egyvalaminek világossá kellett válnia. A tudat alapvetően elitista, mondja Baudrillard; ugyanakkor, ahogy Buxton fogalmaz, nem is annyira maga a tudat az, ami alapvetően elitista, hanem inkább a tudat állandósága, s ebből következő abszurditása. Bízunk benne, hogy e megállapítás mélyebb s finomabb összefüggése a nemzet színházának lassan, de szívósan épülő új otthonával, a POSZT eseményeivel, korunk prózájával, a korszerű műveltséggel s nem utolsósorban az emberi dolgok tiszavirág-életével nem igényel további kifejtést. Ám mielőtt bárki ezt belátva a fentiek mélyebb konzekvenciáit kezdené fontolgatni, ez egyszer nagyvonalúak leszünk – elvégre túl vagyunk a vizsgaidőszakon –, s felfedjük, hogy olykor mi is hozott anyagból dolgozunk. A fenti kijelentés (s ki tudja, még hány kijelentésünk) forrása nem más, mint korunk bölcsészhallgatóinak utolsó mentsvára, a Postmodernism Generator, ez az elmés program, mely gombnyomásra (klikkelésre) a fentihez hasonló kijelentésekből összeszőtt dolgozatok végtelen sorát képes a képernyőre varázsolni. Csak néhány cím ízelítőül: A Rubicon kifejezése: a kulturális szubkonceptuális elmélet és a prematerialista patriarchális elmélet; A marxista kapitalizmus McLaren műveiben; A jelentésnélküliség kifejezései: A dialektikus szubkapitalista elmélet Smith műveiben; A diskurzus konstruktív paradigmája Fellini műveiben; A feledésbe merült kulcs: A szubtextuális dialektikus elmélet és a szürrealizmus; Tarantino, pornográfia és a jelentésnélküliség posztkapitalista diskurzusa. Az esszék a bevezetés-tárgyalás-befejezés általános iskolai aranyszabályát messzemenően szem előtt tartó, gondosan lábjegyzetelt szövegek, szerzőik a világ ismert és eleddig ismeretlen egyetemeinek hol valóságos, hol kissé meglepő tanszékeiről (Ontológia Tanszék, Jövő Tanszék) valók, az idézett művek feltüntetett kiadói is részben létező egyetemi kiadók, részben leleményes kitalációk – a legnagyobb telitalálat a Panic Button Books (Vészcsengő Könyvek). A generátor ötletének párhuzama Alan Sokal híres tréfájával olyannyira kézenfekvő, hogy tán említésre sem érdemes. Mégis van egy elméleti szempontból talán nem olyan fontos, de a gyakorlat felől nézve alapvető különbség. Noha Sokal azt kívánta bizonyítani, hogy az, amit ő posztmodern humántudományos blablának gondol, néhány könnyen elsajátítható irányelv szem előtt tartásával szinte automatikusan előállítható, valójában feltehetően messze több energiájába és idejébe került ál-tanulmányának összeszerkesztése, mint amennyire némelyik kifigurázott szerzőnek szüksége van egy hasonló hosszúságú szöveg megírásához. A program – a Dada Engine egyik alváltozata – viszont minimálisra redukálja mind az időt, mind az erőfeszítést, s így a szorgalmasan könyvtárazó nagy tréfamestert kissé avítt figurának tünteti fel.

A Postmodernism Generator tehát majdnem tökéletes. E majdnem okát is sejteni véljük: a program megalkotója nyilván távol él mitőlünk, ahogy a generátornak helyt adó website címe – www.elsewhere.org – is jelzi: máshol. Csak reménykedni tudunk egy szebb jövőben, amikor az ilyen kreatív elmék megismerik a tehetséges magyarok vívmányait, s tökéletlenségüket belátva nem szégyellnek összefogni a vizuális kultúra magyar pionírjaival, mely nemzetközi együttműködés a dizájnjában messzemenően visszafogott programot minden bizonnyal nem csak az elme, de a szem számára is gazdagabbá, élvezetesebbé teszi majd. A felhasználó mondjuk a szívének kedves színekben jeleníthetné meg a szöveget: a bölcsesség végtelenségig variálható tárházát például piros és zöld passzusokban olvashatná a szolidan vibráló fehér háttér előtt.

Hogy mi megérjük-e ezt a jövőt, nem tudhatjuk. Vannak baljós jelek, melyek arra utalnak, hogy magának az internetnek, ennek az időben és virtuális térben tegnap még végtelennek hitt médiumnak a napjai is meg vannak számlálva. Az ORTT elnökének terveinél is megfontolandóbbnak tűnik ebből a szempontból az az e-mail, amit egy kedves barátunktól kaptunk a minap. A levélben egyetlen internetcím szerepelt minden kommentár nélkül. A címre kattintva a következő szöveg jelenik meg a képernyőn:

AZ INTERNET VÉGE
Gratulálunk! Ez az utolsó oldal.
Köszönjük, hogy felkerested Az Internet Végét. Innen már sehova sem vezetnek linkek.
Kapcsold ki a számítógépet, és csinálj végre valami értelmeset.
Mondjuk, olvass el egy könyvet, édes öregem.

Ám mielőtt engedelmeskedtünk volna a sürgető felszólításnak, korunk szellemi nagyságai iránti olthatatlan kíváncsiságunktól vezéreltetve utolsó erőfeszítésünkkel megpróbáltunk a végére járni, ki rejtőzik a posztmodern gépezet mögött, ki lehet ez a rejtélyes poszt-Sokal. A generátortól egy link vezet a program megalkotójának, Andrew C. Bulhaknek, más néven [acb]-nek a honlapjára, ahol megtudhatjuk róla, hogy 145 éves, a költészetben, a hegymászásban, a hőlégballonos repülésben, a 18. századi pornográf miniatúrák kutatásában egyformán nagyot alkotott. Annyi baj legyen, egyszer úgyis mindenre fény derül, felépül a ház, lemegy a függöny, elérünk az utolsó lapra, becsukjuk a könyvet, már nem akarunk többet tudni, lekapcsoljuk a számítógépet; addig meg – biztos, ami biztos – mondjuk együtt [acb]-vel, hogy A szerző semmilyen felelőséget nem vállal azért, amit az olvasó ezen a lapon talál – vagy elveszít.



A Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) díjkiosztó ünnepsége – Pécsi Nemzeti Színház, 2001. június 17.

Bartis Attila: A nyugalom – Magvető, 2001.

Arts and Letters Daily – http://www.aldaily.com

The Postmodernism Generator – http://www.elsewhere.org/cgi-bin/postmodern

The End of the Internet – http://www.shibumi.org/eoti.htm

• Kultúra