Bene Sándor

Nyomtatóbarát változat

Csehy Zoltán: A szöveg hermafrodituszi teste. Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből. Kalligram, Pozsony, 2002.

„Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték” – idézi Csehy Zoltán Babits Mihály Martialis-fordítását mint az erotikus szöveg finomkodó, deszexualizáló, az eredeti jelentést megszelídítő példáját, majd rögtön hozzáteszi a maga pedáns fordítását: „Ketten mentek a szép Phyllishez reggel, hogy megdugják.” Magam bizony – élve a Csehy Zoltán által ajánlott szexualizáló olvasatok lehetőségével – a kötet egészére érvényes allegóriaként olvasnám a „Cum duo venissent ad Phyllida mane fotutum” sort. Ketten mentek a szép Szöveghez, Panormita-Beccadelli Hermaphroditusához, Janus pajzán epigrammáihoz, az Antologia Palatina homoerotikus szövegsziporkáihoz, reggel vagy este, mindegy: Csehy Zoltán, a filológus és Csehy Zoltán, a költő, az antik erotikus költészet kongeniális fordítója; az egyik a gyönyörökbe beavattatásra éhesen, a másik a megismerésvágytól hajtva, hogy halott művek corpusában elmerülve dialógust folytassanak egymással. Végtelen dialógust, nekrofil vitát, amelynek pólusai között kirajzolódik a szerző önarcképe, távol a biográfiai éntől, az élvező olvasó és a polifón módon generált szöveg intim körében, csak nekem, csak nekünk.

Milyen is ez az önarckép? Rejtőzködő, ambiguus, a határokat – nemcsak a nemek közötti, hanem a tudományos irodalom és a költészet közötti határokat is – átlépő, játékos, a szerepeit megsokszorozó tanult költő, poeta doctus, aki nemcsak a hagyománykontinuumban helyezi el saját szövegét, hanem egyúttal a hagyománytörténés paródiáját is megalkotja, Beccadelli, Bataille és Sade módjára a pornográfia (vagy: eroto-gráfia) humoros, önfelszámoló, de legalább önkép-rongáló oldalát is felmutatja. Folytonos izgalomban van, és izgalmat akar kelteni maga körül, de az izgalmat csak a szövegeit az övéhez hasonló felkészültséggel olvasó „tudós csürhe”, a studiosa turba számára teszi hozzáférhetővé. Voyeurré avatja az olvasót, de be is vonná a játékba, amelynek során ő maga folytonos ingajáratot folytat költészet és valóság, szellemi és szexuális izgalom között.

Hadd osszam meg Önökkel a magam olvasói tapasztalatát. A Beccadellit mozgató furor poeticus helyett egészen hétköznapi furor fogott el, mikor belepillantottam a meggondolatlan könnyelműséggel bemutatni vállalt kötet jegyzetapparátusába, s majd kiütötték a szememet a duzzadva pulzáló és egymásba fonódó terminus technicusok. Valahogy úgy éreztem magam, hogy stílszerű maradjak, mint a Görög antológia egyik szerzője, Sztratón, aki az elolvasni való könyv tekercsében rögtön „a behatolásra készülő pénisz allegóriáját” ismerte fel, s paedicatiótól érezte fenyegetve magát. Lassanként azonban növekvő örömmel fedeztem fel, hogy a malac-voyeur olvasat lehetősége mellett párhuzamosan végigfut a köteten egy másik ív is. A pszeudo-vergiliusi Priapea 68. versének mindent a szexualitásra redukáló egyetemes kultúrakritikájától (ahol a világtörténelem konfliktusaira elegendő magyarázatul szolgál a spártai punci és trójai fütykös egymás iránti vonzalma), eljutunk a James Mitchell Gay Epiphanyjában felmutatott sajátos passiótörténetig, ahol a „kitaszított és megbélyegzett, kísérleti alannyá és beteggé degradált” homoszexuális fiú vágya ellen rideg leíró latin terminusokkal küzdő orvostudomány maga is költészetté lényegül, a felláció epifániát hoz magával. De említhetném a Pilinszky Kenyér című versében a homoszexualitás bűnét Krisztussal megváltató „orgiasztikus szakralitást”, vagy az ugyancsak gyakran hivatkozott Pasolini- és Sandro Penna-szövegeket is a homoerotikus szenvedéstörténet krisztusi allűrjeinek példáiként, példákként arra, hogy a Csehy-szövegek maguk is reprezentál(hat)ják az olvasás új életre keltő (szándékosan kurziválom a szerző nyomán) erejét. Ennek azonban, hogy némileg vitatkozzam is a szerzővel, ne csak dicsérjem, nem kell, hogy előfeltétele legyen a dekontextualizálás, a versek köré filológiai aprómunkával felépített referenciaháló szétszaggatása.

A kötetben szereplő tíz tanulmánynak szinte mindegyike a költői-fordítói műhelymunka eredménye, amelyek azonban igényt tartanak a magas színvonalú magyar humanizmuskutatás tudományos diskurzusában való részvételre is, és teljes joggal. Csehy kitűnően ismeri témája (témái) nemzetközi szakirodalmát, a humanizmuskutatók körében zajló elméleti érdekességű vitákat éppúgy, mint a filológiai részletkérdéseket tárgyaló szakcikkeket. Beccadelli Hermaphroditusát körüljáró (saját stílusában azt mondanám: változatos pózokban magáévá tevő) tanulmányaiban komoly akríbiával építi újra a Quattrocento humanista elváráshorizontját, a légkört, amely kötelező erővel írta elő a pajzán játékoktól, az erotikus „nuga”-költészettől a hőseposzig vagy a politikai motívumot kiemelő dicsőítő költeményig vezető költői curriculum befutását. Mindezt Vergilius, pontosabban pszeudo-Vergilius mintájára, aki a közhiedelem szerint a Priapea malacverseitől jutott el az Aeneis fenséges magaslatáig. Egyúttal a költői önreprezentáció válságát is jól érzékelteti Csehy: a nagyköltészet egyértelműen a hatalom közvetlen erőterében él, ezért a személyisége integritását megőrizni akaró Beccadelli csak egyfajta kiforgatott vagy inkább a klasszikus gyakorlatot kiforgató imitációval érhet el sikert. Azzal, hogy a Guarino és társai által óhajtott hősköltemény helyett a carmen heroicum epigrammákból épített hibrid-műfajú paródiáját alkotja meg, s a Hermaphroditus-kötet egyik főhősének, Ursának legendásan büdös vulvájától sehogyan sem akar eljutni a Vergiliust még egy politikai aranykor látomásával kecsegtető alvilág bejáratához. Az „Acheronta movebo” hősi (hős-költői) gesztusa itt csak ironikus kulcsban képzelhető el, az anális közösülés képében.

Csehy Zoltán érzékeny költő/olvasóként rekonstruálja a Beccadelli-ouvre poétikai rendszerét is, a költői eszménytől (a fő minta Catullus, természetesen), a műfaji és műnembeli „hermaphroditizmusig”, a szöveg testesüléséig, allegorikus testté válásáig, a kapcsolódó toposzokig (alvilágjárás, hajótörés), a humanista szöveggenerálás folyton újraírt alakzataiig. El egészen a verissima lexig, a Catullus 16. verséből vett „legigazabb törvényig”, amely élet és költészet szigorú szétválasztását írja elő (csak emlékeztetőül: Pedicabo ego vos et irrumabo – Majd szátokba s a seggetekbe fúrom… Devecseri Gábor fordításában: „Mert a kegyes poéta légyen / tiszta, és ne a költeménye! arra / nincs szükség: sava-borsa úgy van éppen, / hogyha csintalan és ha nem szemérmes, / ám a kéjre fölingerelni képes: nem kis gyermekeket, de azt a bundást, / ki nem tudja emelni lomha tagját…”).

Ez a szabály központi jelentőségűnek bizonyul az egész kora humanista erotikus költészet megértése szempontjából – ugyanakkor egy furcsa paradoxont is felvet. Az még csak rendben volna, hogy a hivatkozott erotikus versek által feltüzelt hímtagok vágyat ébresztenek és teljesítenek be, tekintet nélkül a recipiensek nemére, hiszen az érintkezés és gyönyörmozgás csak az irodalom képzelt terében játszódik le (frikció a fikcióban). Fogadjuk el Barthes tételét: „…előfordul, hogy az ábrázolás utánzási tárgyául magát a vágyat választja; ilyenkor azonban a vágy sohasem lép ki a környezetből, a képből; a szereplők között kering; ha van címzettje, ez a címzett a fikción belül marad…” Ám a vers szituálta „valóságban” Furius és Aurelius, a címzettek, éppen azzal a paedicatióval (seggbedugással) fenyegettetnek meg, mint amit a versen belül hivatkozott versek adresszáltjai élvezhetnek, ha szerencséjük van – a fenyegető, az ítélet végrehajtója, azaz a paedico pedig nem más, mint a „kegyes poéta” maga. Persze, persze, ez a kvázi-valóság maga is vers, horribile dictu: Catullus-vers (bár mint tudjuk, a költő neve úgy általában is ismét csak fikció – mint ahogy mi magunk is azok vagyunk), a probléma csak az, hogy a megfelelően diszponált olvasó (a pathicus: az aktus passzív résztvevője, vagy ha úgy tetszik, a recipiens) nagyon is valósan izgul be, humanista terminológiával arrigit ad libellum, azaz feláll neki a szövegre… Tehát: élet és költészet elválasztásának alaptörvénye ironikusan felszámolja önmagát, a vers micsodája (kénytelen vagyok obszcén módon kimondani: szerzője) mást tesz, mint amit ígér.

S van egy olyan halvány gyanúm, hogy ez a játék megismétlődik Csehy Zoltán alaptörekvése, a „szövegvágyban” konstituálódó élvező olvasásmód és az általa mélyen elítélt filológusi olvasásmód között. Talán szándékosan. Bár a kötetben a számos lábjegyzet ellenére mélységes hallgatás övezi az elméleti premisszák forrásait (ezek valahol Barthes, Foucault és a recepcióesztétika német klasszikusai között helyezkedhetnek el), mégis következetesnek tűnik a szöveg test-jellegét megszüntetni igyekvő, vágymentes, „kontextushangsúlyos” filológia elleni polémia. Csehy deklarált fő ellensége a hagyományos filológus és tudománya, amely, mint írja, „alapvetően nekrofil tudomány”. Csak halkan jegyzem meg: azért az sem minden élvezet nélküli dolog. Mármint a szöveg háta mögötti valóságban sertepertélni, mások által nem olvasott szövegeket kiásni és a magunkévá tenni… Mintha erről Csehy Zoltánnak is lenne némi tudomása, hiszen elméleti és módszertani megfontolásait egy olyan anyagon igyekszik gyümölcsöztetni, amely per definitionem önmagán túlra utal, az erotikus tárggyal valódi erotikus izgalmat akar kelteni a valóságban (az olvasóban), sőt, az élvezetet (a hatást) folyamatos kontroll alatt kívánja tartani. Akárcsak a játékosan ironikus filológus Csehy a szövegörömben élvezkedő-újraalkotó Csehyt, sőt, tanulmányainak olvasóit is. Testis sum – magam vagyok rá a tanú, hogy az idén októberben rendezett Janus Pannonius-konferencián, Ferrarában, Ludovico Ariosto egykori házában hogyan sikerült hideg módszerességgel felizgatnia a filológusközönséget: a „kontrasztív imitáció humanista költői technikáját” kifejtő érvelés argumentumai fölött/között egyszer csak elkezdtek röpködni a fütykösök és puncik, cunnusok és mentulák… A hatás nehezen volna leírható.

Összegezve: nemigen tudok elképzelni olyan élvezetet (legyen az szövegszerű vagy korporális), ahol a recepció akció nélkül jönne létre. Ezért talán nem ártana, ha a szerző a szemérmesen rejtett, ám szövegeiből kihallható elméleti iskolák között, mint igazán adekvát, vizsgált anyagához illeszkedő lehetőséget, számba venné a beszédaktus vagy szövegaktus teóriáját is. Azt az irányzatot tehát, amely a kontextualista megközelítés hátterét alkot(hat)ja – ha már egyszer saját maga minden verbális rosszallása ellenére oly nagy sikerrel űzi a kontextualizálás nekrofil gyakorlatát.

„Most kéne igazán valami. Egy boldog, pulzáló, kriptokonzervatív mondat. Mit mondat: mondatkert! (…) Egy mondatkert, ahol nincs alá- és mellérendelés. Ahol lepke a nyelvtan, és Priaposz falloszán pihen meg. Szó a mondaton. Mondat a mondaton, ahogy egyik a másikba hatol, elfeledve korábbi bájos félénkségét. A nyelvben lubickoló nemek tékozló zavara. Az olvasás hermaphrodita testének birtoklása, az együttírás átláthatatlan élvezetkonstellációi.”

Íme, a kötet első sorai! Jó, mi? Csak nehogy idő múltán megkérjünk valakit (avatott kritikust, esetleg egy Csehy nevűt) ennek a boldog tavaszi áradásnak a kontextualizálására, az elváráshorizontok rekonstruálására, a távoli 2002-ből. Ki tudja, mit össze nem hordana a szövegörömben tobzódó ártatlan szerző kárára!

Szövegnek lenni sem veszélytelen mesterség. Gondoljunk Barthes (akkor még) önbizalomtól duzzadó definíciójára: „A szöveg az a gátlástalan személy, aki a hátsó felét mutatja Politika Papának.” (Így, kétszer is nagy P-vel.) Szerintem jó, ha élünk a gyanúval: Politika Papa sem biztos, hogy tétlen marad. Szörnyű feltevésnek tűnik, de lehet, hogy mégis tud olvasni.

A fönti írás „orális” változata elhangzott 2002. december 19-én, a Kalligram Könyvkiadó 2002-es kiadványait bemutató esten, a Szlovák Kultúra Házában.

• Kultúra