Bene Sándor

Nyomtatóbarát változat

A tudományos kérdések jó esetben személyes indíttatásúak. (Rossz esetben is, de ez más lapra tartozik.) Az én kérdéseim 1984-ből kelteződnek. Akkoriból három, a témához kapcsolódó emlékem maradt. A szobám falára sok egyéb kivágás, kép, szöveg mellé már jóval korábban felragasztottam egy feledhetetlen fotót a Népszabadságból: Leonyid Brezsnyev üdvözli a Német Demokratikus Köztársaság párt- és állami vezetőit a seremetyevói repülőtéren.[1] A képen a már egyre inkább kiérdemesült madámra hasonlító Brezsnyev elvtárs váltott véget nem érő csókot Erich Honecker elvtárssal. (Eufemizáló káderpoén: „nyelves puszi” – de bizony ez torzítja a lényeget. Forró, mintegy időn, történelmen túli szerelmes csók volt az, kétségbeesett kapaszkodás a rég eltávozott realitásba.) Számomra ennek a csóknak bizarr derűje lengte be a következő éveket.

Hazai vezetőink szintén csókolóztak, orosz vagy nem orosz módra. A korabeli sajtónyelv bizantinus fordulatait, a „forró baráti együttléttől” (szovjet–magyar) a „nyílt elvtársi légkörig” (Ceausescu–Kádár), már az utcánk sarkán lakó vízvezeték-szerelő mester is játszva megfejtette. A politika valami furcsa, sejtelmesen erotikus légkörben úszott, a rendszert kritizáló szelíd megnyilvánulások és a vad elutasítás egyaránt a szexualitás jelrendszerét használták. Udvaros Dorottya rendőrre szegzett pisztolya, ki- (és be-) villanó mellei a Te rongyos életben,[2] a Kontroll Csoport protest-szövegei (a politikusok nagypapi-szexéről: „nem szépek, nem rondák: elavult, fel nem robbant szexbombák”),[3] a szurkolók anonim kórusa a Népstadion lelátóin (szovjet–magyar: „Huj-huj-hajrá!”) mind ugyanazt az életérzést fejezték ki, amelyet a feledhetetlen Őze Lajos úgy jellemzett, a szinte sajátjává vált Bereményi-poénban: „Még a szar is le van szarva.”[4] S le is volt, magasról, de még ennek is maradt egyfajta erotikus mellékzöngéje. Hátulról jött gyönyör. Az előre látott és szemünk előtt, lassan végbemenő romlás átható illatú erotikája. A kort általánosan jellemző Nagy Magyar Kispolgárosodás izgatott, kapkodó halmozásának is a biztosan nem látott, de nyomasztóan közelgő vég adott tragikus távlatot. A javak (BMX kerékpár, kis színes tv, jugó szekrénysor) beszerzése komoly szexuális izgalmakkal járt:

„…a kívánatos javak erotizálódtak: csak néha látszottak, nem mindenki és nem mindig tehette magáévá őket, de mindenki tudta, hogy megszerezhetők. Erotikus kihívásként jelentek meg, és mivel megszerzésük mindig kétségesnek bizonyult, a vadászat öröme is társult hozzájuk. Izgalmas kiszámíthatatlanság, a felvillanó, de könnyen eltűnő lehetőségek vonzása és a vadász izzadságszaggal keveredett zihálása jellemezte ezt a harcos időszakot.”[5]

A másik élmény irodalmi volt. Ebben az évben jelent meg Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfia című lektűrje (bevezetés a szépirodalomba),[6] amelyet mohó érdeklődéssel olvastunk (akkoriban mindent többes szám első személyben csináltunk, úgyhogy lévén szó tudományos dolgozatról, ezúttal ebben is folytatjuk). Pad alatti kuncogások és nyihogások kíséretében azonosítottuk a könnyen azonosítható szereplőket, kurucokat, labancokat, de az enigmatikusabb utalások sem hoztak zavarba bennünket. A kor kicsi is volt, pornográf is volt (mindenki ismert mindenkit, egymásba értünk), a KMP-szag is ott füstölt benne, mint a frissen elillant (elillant?) ördög bűze – néha még megborzongtunk röhögés közben. Kedvenc részletünk a Kortárs főszerkesztőjének levele volt, amelyben elutasítja a Mester írásának közlését („A tilalomfák viszont állnak, legalábbis nálunk.”)[7] Természetesen politikai tilalomfákról volt szó, ezt mindnyájan tudtuk, s mérhetetlenül élveztük a próza bosszúját, ti. hogy az ominózus levél – természetesen pornográf összefüggésben – bekerült a kötetbe, részévé vált annak a szövegnek, amit tiltani kívánt. Emlékeztetőül a kommentárból:

„»Telő idő«, »sava-borsa«, gutírozta az episztola bravúrjait, ja és a tilalomfák, hogy állnak a tilalomfák viszont, ezt rögtön elképzelte a képi megjelenítésben a hímvesszőkre támaszkodva: a Parlament körbefogva a daliás tilalomfákkal, kék-piros fejecskéik büszkén törnek az Ég magasaiba, fogadás jobbról, tisztelegj!, s aztán ahogy ugyane tilalomfák töpörödött, ráncos anyókákként koldulnak az Ország Első Házának tövében… Meg az a mélység és távlat, hát mit számít egy vacak publikáció, mikor ünnep van, savabors és szenzáció, van ünnep: »megírtad«! Az ilyen meg olyan tripperes ez meg az!”[8]

A KMP egyik csúcsjelenete az ezt követő kamaszos látomás: robban a korabeli politika egészének (labanc MSZMP KB-PB + kuruc ellenzék) megfeleltetett kupleráj, mintha a Zabriskie Point zárójelenetét látnánk („repültek a tárgyak… fekete melltartó, bokrétás kalap, műfogsor, Hungarológiai Értesítő, sétapálca, condome, keménykalap, sárga Chandler-könyv, harisnyakötő, melltartó, lila… bugyi, piszkos a végtelenségig és többféleképpen…”). S a bosszú:

„No. Úgy képzelte el, hogy majd minden nehézség nélkül kieshet egy vérzivataros bundabugyi szárából a hivalkodó Kortárs-cégjelzéses levélpapír, és akkor így el volna intézve.”[9]

Persze nem volt elintézve, az „irodalmi bosszú (bosszúcska)” még folytatódik, nehéz megállni X elvt. rugdalását, különösen, ha Y elvt. könyvkiadója állja a kontót[10] (X. és Y. egyébként, legalább ideológiai szempontból, közeli munkakapcsolatban egymással – de hát ezt, felteszem, nemcsak mi tudtuk, hanem a Mester is. Kis magyar pornográfia.)[11]

Az év harmadik élménye az egyetemen akkor tanult régi magyar irodalom tárgykörébe tartozott. Szemináriumvezetőnk – aki rövidesen el is nevezett bennünket „Zrínyi-szemináriumnak” – kiosztotta a dolgozattémát: Bethlen Miklós prózája. Elképedtünk az Önéletírás-szövegen. Álmok, látomások, jelképek erdeje, ahol a szerző otthonosan sétál, graciőz mozdulatokkal terelgetve betévedt látogatóit, s közben szinte narcisztikus gyönyörrel gyón: családjának, rokonainak, a Legfőbb Bírónak, s természetesen az utókornak, a kései találkozóra invitált posteritásnak. „A magyar történelemnek talán nincs még egy alakja, akiről annyi intimitást tudnánk, mint róla” – írja Szerb Antal.[12] Becézően gyengéd szeretettel örökíti meg külsejét, szokásait, étkezési rítusát és emésztésének ritmusát… Íme egy rövid ízelítő:

„Termetem nem volt sem hosszú, sem kurta, hanem tisztességes középaránt való volt; ábrázatom hosszúka, barnaszeg, piros. (…) Szemem felette fekete és fényes volt, akármely sólyom szeménél nem alábbvaló. (…) Orrom nem a felette való nagy orrokféle volt ugyan, de nagyocska, horgas, aquilinus nasus (…) Füleim nagyocskák, de nem is mód nélkül valók (…) karjaim az én termetemhez képest felette hosszak voltak (…) ahhoz képest kezem ujjai is körmei is szép hosszúak, de lábam ujjai, körmei rút, ocsmány tekercsek voltak, talán a szűk, kicsiny csizma miatt (…) Derekam vékony, csukahasú (…) nagy temérdek vastag erek, inakból állott a testem, mégis az orcám, nyakam, torkom, combjaim, tomporám szép, húsosak, teljesek voltak…”[13]

A gyónás legpikánsabb témája éppen a szexualitás: soha senki olyan nyíltsággal, részletességgel az addigi magyar irodalomban nem vallott erről, mint Bethlen Miklós. Már kamaszkorában igen „gyötrötte” a vére, magjának „nagy bősége, és melegsége, sóssága”:

„…a mag száma nélkül, csak a természet munkájától magától is kibuzdult, kifolyt bőséggel belőlem, álmomban is, émettem is, csak hasra találtam feküdni, sokszor lovaglásomban is. (…) Ennyi gonosz között inkább akartam a magnak önként való kiöntésével megmenekedni az ördög és testem sok kísértetétől, mintsem minden fertelmességre, paráznaságra kiáradni (…) sodómiát vagy egyéb éktelenséget nem követtem. Abban pedig, a testiségben ha Istenemet megbántottam, kegyelmezzen ő felsége nékem (…) Adom mindezek után tanácsul gyermekemnek: (…) ha az Istennek ajándéka nagyobb nem lészen nála, mint énnálam volt, mocskolódjék inkább a két gonosz között a kisebbel, mintsem a paráznáktól francut és egyéb sokféle nyavalyát, és az Istentől gonosz kurva feleséget, minden átkot, és végtére az örök kárhozatot nyerje.”[14]

Az Önéletírás lapjain a későbbiekben is egymást érik az „ördögi kísértetek”, az álomban megjelenő vagy éppen valóságban magukat kellető paráznák, akikről Bethlen aprólékosan be is számol. „Nemi életét egy pszichoanalitikus esetkönyv tárgyilagos részletességével adja elő” – írja róla joggal Szerb Antal,[15] s a szexualitás és represszió legújabb kori nagy kutatója, Michel Foucault sem igen találhatott volna nála szemléletesebb példát a 17. században bekövetkező „diszkurzív robbanásra”, amelynek során az erotika elnémítása, lefojtása együtt járt a nemiségről való szöveg(elés)ek hihetetlen mérvű felduzzadásával. Ekkor jelenik meg az a „kimeríthetetlen feladat, hogy elmondjuk – akár csak gondolatban, akár valaki másnak, és olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehet – mindazt, ami a gyönyörrel, illetve azokkal az érzésekkel és gondolatokkal kapcsolatos, amelyek – a test meg a lélek közvetítésével – valamilyen kapcsolatban állnak a szexualitással. Az a terv, hogy a szexualitást »diskurzussá« kell átalakítani, már igen-igen régi, és az aszketikus szerzetesi hagyományban gyökeredzik. Ám a 17. század mindenkire érvényes szabályt csinált belőle.”[16]

Michel Foucault importja előtt ’84-ben ugyancsak „tilalomfák” meredeztek, s ezt a Zrínyi-szeminárium vezetője éppoly jól tudta, mint a Kortárs leköszönő főszerkesztője. (Bár az az érzésünk, ezek ketten nemigen voltak egymással köszönőviszonyban, hiszen a tanár úr ekkor már javában, igaz, egyelőre titokban, dolgoztatott bennünket éppen egy Esterházy-kiadáson.[17] Ad notam: Kis magyar pornográfia.) Ezért inkább arra ösztökélt, hogy a Bethlen-féle pornográfia politikai összefüggéseivel foglalkozzunk. Így készült el az alább prezentálandó, a magyar függetlenségi mozgalmak genezise és a velencei kurtizánok párzási szokásainak összefüggését elemző dolgozat.[18] Azóta is izgat viszont bennünket a probléma, milyen kapcsolat tételezhető fel Bethlen politikai pornográfiája és a 20. századi pornográf politika deskripciói között. Szemináriumvezetőnk Esterházy helyett Páralra célozgatott (magyar kiadás: ’83). Valóban, a Gyilkosok és szeretők egyik legforradalmibb hevületű alakja, Madda, foglalkozására nézve lotyó, a regény egy helyén így elmélkedik:

„…miért is nem likvidálták már régen az urakat? Azt hiszem, ez a legutóbbi forradalom nagyon is gyenge teácska volt. Ők ugyanis megmaradtak, és megint cselédet csinálnak az emberből.”[19]

Ezekre a tilalmas gondolatokra azonban nem munka közben, hanem egy forró nyári délben elkövetett kiadós önkielégítés után jut, ami, ha visszagondolunk Bethlen Miklós tanácsára, sok mindent megmagyaráz a forradalmak lélektanáról és a kelet-közép-európai irodalmi kölcsönhatásokról. De akkor miért nem Esterházy? Hiszen a KMP-ben is felbukkan a lotyómotívum. („Beszéljünk az elnyomásról és a forradalomról? Ad notam: beszéljünk a kurvákról: a kedves mama hogy’ van? A magyarok Istenére üszkösünk?”)[20] Van-e, lehet-e itt valamiféle kapcsolat? És ha igen, miért nem?

A terminusok: politika, pornográfia

Politikáról és pornográfiáról, illetve a kettő összefüggéséről a közfelfogásban több párhuzamos meggyőződés létezik. Az egyik – az elterjedtebb – szerint a politika a hazugság művészi fokra emelt gesztusrendje. A politikus színlel és leplez, hatalmának megtartása vagy növelése céljából önérdekét a közösség/állam érdekeként igyekszik feltüntetni, az erkölcsi törvényeket és a vallási dogmákat hatalmi eszközzé (instrumentum regni) alacsonyítja. Technikája a vélemények befolyásolására épül, imázsát részben öltözködéssel, mozgással, részben hamis retorikával formálja meg, eredményeit a tudatlan nép hibáinak dicséretével, hízelgéssel és anyagi előnyök ígérgetésével éri el. Ebben rokonítható az üzletszerűen kéjelgő örömlánnyal, aki szintén pénzért vagy egyéb előnyökért árulja színlelt szerelmét. Nem véletlen, hogy a politikai tevékenység a leghatékonyabban az üzlet és a szexualitás nyelvén írható le. Nem pusztán arról van szó, hogy a politika hasonlít a paráználkodásra, vagy hogy a politikai nyelvben sok a szerelem és a szexualitás köréből származó metafora. A politikáról való beszéd a szó szoros értelmében porno-gráfia: a paráználkodás egy sajátos formájának deskripciója. A paráználkodás persze két irányban is érthető, s ebből időnként némi fogalomzavar támad (a politikus viselkedik kurtizánként és a corpus politicum tölti be a hím szerepét, vagy pedig fordítva, a közvélemény mutatkozik megvásárolhatónak, s illegeti magát a maszkulin államférfi előtt?). Az ellentmondás azonban feloldhatónak tűnik az adott politikai rendszer függvényében: a diktatúrára az utóbbi, a demokráciára az előbbi jellemző, közöttük pedig az üzekedés különböző típusainak széles skálája helyezkedik el.

A másik vélekedés az előbbivel homlokegyenest ellenkezik. Eszerint a politika az állam kormányzásának művészete; a politikus a közösség megbízásából, a köz javát szem előtt tartva cselekszik; pozícióját érdemei alapján, erénye jutalmaként nyeri el. A kormányzás az igazságosság és méltányosság jegyében zajlik, célja az egymással szemben álló érdekek összhangba hozása, a politikus jutalma pedig a közvélemény megbecsülése, és az utókor ítéletében elért dicsőség. Az így felfogott politika a szeretet és a hűség terminusaiban nyilvánul meg: a Haza mindnyájunk édesanyja vagy szerelme, a hozzá fűződő érzelmi viszonyulás – a „hazaszeretet” vagy a „honszerelem” – a családi kötődés két alapfajtájának feleltethető meg. A paráznaság motívuma csakis e kötelékek eloldóival, elszakítóival kapcsolatban merül fel: az ilyenek lesznek a hazátlan (következésképpen házatlan) bitangok, szerelmük (hazájuk) idegen csábítástól elbódított árulói.

Mindkét nézetegyüttes komoly – és jó ideig közös szálon futó – hagyományra tekinthet vissza. A politikai viszonyok leírására használatosak más, például a hadművészet, az orvostudomány, a vallás vagy a színház nyelvéből vett metaforák, metaforabokrok is.[21] De a szeretet/szerelem/szexualitás metaforái – amellett, hogy önálló egységgé szerveződnek a „család” (mint politika) vs „üzletszerű szerelem” (mint politika) mezőin – minden más, említett területen megjelennek. (Például a katonai szövetség, az orvos és a beteg kapcsolata, a hívők egymás közti és Isten felé irányuló vonzalma, vagy a színlelésre, szimulációra épülő illúziókeltés deskripciójára használt nyelvezetet átszövik a szerelmi és szexuális metaforák, s azokon keresztül bekerülnek a politika nyelvébe is.) Arisztotelész, az első szisztematikus politikaelméleti fejtegetés szerzője a politikát mind konkrét, mind analógiás alapon összefüggésbe hozta a család irányításának kérdésével. (A polisz családokból épül fel – a családon belül a családfő a szolgák és a gyermekek irányításában „monarchikus”, a feleséggel való viszonyában „politikus” modellt követ.)[22] Cicero, De republica című munkájában, a iustitia és az aequitas alapján képzelte el az állampolgári együttműködés (concordia omnium) ideálját megvalósító respublicát. Ebben az eszményi államban a többiekért, a közösségért felelősséggel tartozó politikus legfőbb kötelessége (officium) a másik ember szeretete és segítése, amely nem csupán morális kényszer, hanem a természet törvénye által diktált racionális szabály is: az önmagát fenntartani kívánó politikai közösségnek elsőrendű érdeke az önzetlen szeretet érvényesítése.[23] A középkori gondolkodók szintén a szeretetet tekintették a politikai rend garanciájának, amennyiben az nemcsak a polgárok, valamint a polgárok és az uralkodó között érvényesül, hanem a civitas és Isten közötti viszonyt is jellemzi. Ez a gondolat a firenzei neoplatonisták munkáiban bontakozik ki a maga teljességében – jóllehet, addigra némileg át is formálódik. Közismertek Marsilio Ficino krisztianizált platonikus szeretet/szerelem ideológiájának politikai vonatkozásai; a humanista presztízst csak emelte a humanista elit szerepe a vágyott társadalmi harmónia megteremtésében.[24] Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy itt már nem az „epí to polű”, a sokaság szerinti, azaz a közvéleményben adott igazságok, erkölcsi értékek adják a koncepció támaszát; Arisztotelész analógiás rendszerét (az ember társas lény, zoón politikón, következésképpen a családi viszonylatok megfeleltethetők a tágabb közösséghez való viszonyoknak) egy szimbólumokból építkező, voluntarista platonikus rendszer váltja föl (a haza, az állam, az uralkodó stb. iránti, tehát a politikai stabilitást biztosító amor az univerzum rendjét szervező Szerelem – szerelmek – hierarchiájában foglal el egy eleve adott helyet).

A másik, ugyancsak a kora újkor idejére beérő változást a „politika” szó jelentésének módosulása hozta magával.[25] Rotterdami Erasmus a Károly hercegnek (a későbbi V. Károlynak) dedikált nagy hatású királytükrében, az Institutio principis Christianiban, az antik hagyományban adott, cicerói respublica politikai és etikai terminusait már a monarchikus államforma leírására alkalmazza.[26] A következő lépést Machiavelli teszi meg, aki elhíresült terminusával (il vivere politico) ugyan az antik polgári szuverenitás és szabadság ideálját jelölte, ám ennek az ideális állapotnak az elérését „mind köztársaság, mind királyság útján” lehetségesnek tartotta, azaz nem csupán egy adott monarchia apológiáját zengte, mint elődei, hanem teoretikus alapot teremtett a regnum és a respublica azonosítása, szinonimaként való felcserélhetősége számára.[27]

Mindezzel azonban még nem lépett volna ki a politika magasztos erkölcsi terminusokban mozgó hagyományos értelmezésének keretei közül. Szűkebb témánknál maradva: az, hogy valaki a szeretet/szerelem (amor) terminusát királyságra, köztársaságra vagy mindkettőre vonatkoztatja, még nem módosítja a politikai értelemben vett amor jelentéstartalmát. Az állam stabilitásának záloga, akár monarchiáról, akár köztársaságról van szó, mindenképpen a keresztény vagy antik értelemben erkölcsös szeretet (amor subditorum erga principem – amor civium erga patriam). Machiavelli döntő újítása a politikai nyelvhasználat területén abból a nyugtalanító kérdésből indul ki, amelyet saját, a diplomáciai, politikai életben szerzett tapasztalatai alapján kellett föltennie: hogyan lehet a klasszikus polgári szabadságot (il vivere civile, il vivere politico)[28] megvalósítani egy korrupt, romlott erkölcsű államban?[29] A válasz a Fejedelem lapjairól közismert: átmenetileg szükség van egy olyan politikusra, akinek virtusa túllép a keresztény (vagy antik) erkölcsi kötelmeken, és ha kell, hitszegéssel, színleléssel vagy éppen kegyetlen mészárlással biztosítja az állam fennmaradását, az egyetlen célt, amely a romlott emberiséget ismét a „politikai” életre kényszerítheti. A gátlástalan fejedelem, a modern politikus hatalmi technikáját Machiavelli Virtus és Fortuna küzdelmének képében írja le. Ám eltérően a keresztény uralkodói erények korábbi, nőalakokban történő allegorizálásától, Machiavelli Virtůja maszkulin princípium; Fortunát éppen férfias tulajdonságainak segítségével igázza le, olyannyira, hogy a hagyományosan kiszámíthatatlan női princípium az erő, elszántság és kockázatvállalás láttán önként is meghódol rabtartójának. Machiavelli a politika teoretikus kifejtésében is rokon fogalomkörben mozog: az alattvalói engedelmesség biztosítékát az uralkodó részéről kiszámítottan adagolt szeretet és félelem egyvelege biztosítja, a hatalom megszerzése és megtartása tehát végső soron egy, a csábítástól és a fenyegetéstől a beteljesülésig tartó, ciklikusan ismétlődő szexuális interakció-sorozat. Machiavelli követői – elsősorban Giovanni Botero, a korszakos jelentőségű Della ragione di stato (1589) szerzője – továbbfejlesztették az elméletet: műveikben a politika nem az átmeneti normaszegés segítségével elérendő/visszaállítandó ideális állapot, hanem a folyamatos uralkodói normaszegést lehetővé tevő technika, a hatalom pillérét jelentő reputáció fenntartásának eszköze lett.[30] Mindez azonban érintetlenül hagyta a nyelvi alapot: a reputációt Botero is az alattvalók irányából a hatalom birtokosa felé áramló szeretetre és félelemre alapozta, a politikai diskurzus nála is erőteljesen szexualizált.[31]

Machiavelli nagy kortársa, Francesco Guicciardini gondolatmenete szintén a reputáció körül forog, azonban új elemet visz a politika nyelvezetébe. Guicciardini a reputációt, a társadalmi/politikai sikert az üzlet terminusaiban fogalmazza meg, a politika az ő nyelvhasználatában kommercializálódik, s ez a minta a mai napig érezteti hatását (gondoljunk a „politikai haszon”, „politikai hitel”, „politikai tőkét kovácsolni” kifejezésekre).[32] A harmadik nagy újító szintén kortárs: Baldassar Castiglione, az udvari viselkedés kodifikátora. A páratlan karriert befutó Il libro del cortegiano szerzője, Machiavellitől és Guicciardinitől eltérően, nem a hatalom birtokosára, hanem az alattvalóra, az udvari emberre összpontosítja figyelmét. A tökéletes cortegiano a barátságban, a szerelemben, a politikai karrierépítésben, egyszóval az élet minden területén folyamatos színlelésre (simulazione) és leplezésre (dissimulazione) kényszerül, ha hatékonyan kívánja befolyásolni a sorsát alakító véleményeket (opinioni). Célja a báj, a fesztelen könnyedség (grazia, disinvoltura) elérése, amelynek segítségével leplezni tudja a mesterségbeli fogások által megkívánt erőfeszítést.[33] Castiglionénál a politikai kommunikáció nyelve – hasonlóan a többi terület nyelvhasználatához – erőteljesen teatralizálódik, funkciója a színpadi illúziókeltés, a vágyott (és ideálisnak elképzelt) látszat elhitetése. Következésképpen az alattvaló (udvaronc) és a hatalom birtokosa közötti „politikai” diskurzus nemcsak haszonelvű (mindkét fél részére előnyökkel kecsegtető) és nemcsak szexualizált (a szeretet/szerelem terminusaiban mozog), hanem illúziókeltésre is törekszik, színlelt erotikájával a nyers erő és a kiművelt humanista formák harmóniáját, a civilizált hatalom ideáját kívánja megvalósítani. Kimerítő elemzés helyett álljon most itt egy hosszabb idézetsor az udvaroncnak adott tanácsok közül:

„Azt szeretném (…) hogy az udvari ember minden gondolatával s lelke teljes erejével forduljon afelé, akit szolgál – uralkodóját szeresse, sőt imádja mindenekfelett, s kívánságait, beszédét és viselkedését úgy formálja, hogy annak tetszését elnyerje. (…) akár hajlandósága ellenére is, urának mindig a szeme előtt legyen, hadd gondolja az úr, hogy valamely neki kedves dologról készül szólni; erre pedig úgy lesz képes, ha rendelkezik majd a jó ítélőképességgel annak felismerésére, mi tetszik az uralkodónak, a találékonysággal és okossággal, amelyek az alkalmazkodást segítik elő, valamint az eltökélt szándékkal, hogy az is tetsszék neki, ami természetétől fogva pedig nem tetszene. (…) Szeresse a kegyet, de ne becsülje annyira, hogy olybá tűnjék, nem lehet meg nélküle (…) ne fogadja el könnyen a neki ajánlott kegyeket és kitüntetéseket, szerényen utasítsa vissza őket, miközben értésre adja, hogy megtisztelve érzi magát – ám ezt úgy tegye, hogy alkalmat adjon annak, aki kínálgatja őket, hogy a kínálgatást sokkal nagyobb hévvel végezze, mert minél nagyobb ellenállást tanúsítunk az elfogadásban, annál inkább megtisztelve érzi magát a kegyeit felajánló fejedelem is.”[34]

Az udvari ember kifinomult színlelésének célja magasztos: a fejedelem bizalmába kell férkőznie, hogy bölcs tanácsaival megóvhassa őt a leselkedő veszélyektől, elsősorban saját rossz hajlamaitól, valamint a hízelgésből élő rossz tanácsadóktól, akik éppen e hajlamok kibontakoztatására biztatják. A magasztos célok eléréséhez vezető módszer azonban nem más, mint a politikai diskurzus prostituálása. Az udvari ember politikai viselkedésének szabályai lényegében egybeesnek az előkelő kurtizán magatartáskódexének normáival.

A szublimis erkölcsi normák jegyében fogant politika tehát a 16. század első harmadának végére szexualizálódott, kommercializálódott és teatralizálódott. Egyszóval: elkurvult. A politika világa a paráznaság, a prostitúció világa lett, az igazságosság és a közérdek szem előtt tartásával kormányzó politikus színlelő, saját zsebre dolgozó csalóvá, a csábítás fortélyait többé-kevésbé (általában kevésbé) kifinomultan kezelő kurtizánná alacsonyodott; a politika elmélete porno-gráfiává, a megtévesztés, a csábítás, a reputációszerzés szabályainak deskripciójává alakult. A 17. század közepére már teljesen bevett analógiának számít a prostitúció és a politika egymás mellé állítása. Ferrante Pallavicino szatirikus művében, a Kurvák társalgásában olvasható a következő maxima, az „extra” szolgáltatásokat megtagadó lányokról:

„Igen együgyűek azok az örömlányok, akik az effajta kéréseket vonakodnak teljesíteni, s meg kell mondanunk, hogy rosszul ismerik mesterségüket, amely a pénzkereset okán egyaránt kiteszi őket a bűnös és tiszta kívánságoknak, amint az államérdek is kiteszi a hatalomgyakorlásnak a politikusokat.”[35]

A bevezetésben elsőként körülírt, a politikát, annak minden formáját paráznaságnak definiáló nézet eredete ide köthető. Magyarországon e tendencia viszonylag későn bukkan fel. Ismeretes, hogy az udvari traktátusirodalom és a részben belőle kinövő államrezon-irodalom csak késve talált hazai követőkre, s Castiglione, Guicciardini, Machiavelli gondolatai először nem is közvetlenül, hanem a neosztoikus áramlattal, negatív formában érkeznek el hozzánk, mint az udvarellenes bírálatok leggyakoribb célpontjai.[36] Még Zrínyi is csak francia tacitista közvetítéssel veszi át bizonyos elemeiket, s a 17. század második felétől érezhető bizonyos hatásuk, elsőként Csáky István politikaelméleti „okoskodásaiban”, majd – ismét negatív formában – a prédikációs irodalomban,[37] illetve az ugyancsak az udvart bíráló Balthasar Gracián-szövegek fordításaiban.[38]

Vegyük szemügyre a másik, a politika igazságosságát, közjóra irányultságát, erkölcsi nevelő hatását legalább a norma szintjén hangoztató véleményegyüttest. Ebben nem csupán az Arisztotelésztől és Cicerótól hagyományozódó antik politikaideál él tovább.[39] Nem is pusztán a korábban említett kései skolasztikusok természetjogi nézetei, amelyek a népszuverenitás teóriájával, az uralkodó és alattvalók szerződésével legitimálták a monarchikus kormányzatot.[40] Legalább ilyen erősen érezteti hatását a protestáns politikaelmélet, amely a politikai és vallási szabadságjogok kérdésének összekapcsolásával új argumentációtípusokat vont be a politikai diskurzusba. A kérdéssel (például az ellenállási jog vagy a puritánus mozgalmak kapcsán) már bőven foglalkozott a szakirodalom.[41] A protestáns politikaelmélet fejlődésének taglalása helyett szűkebb témánk kapcsán itt annak csak két meghatározó vonására hívjuk fel a figyelmet. Egyrészt a „kettős szerződés” koncepciójára (az uralkodót Istennek és a népnek tett fogadalma egyaránt köti, s a szövetséget állandó pneumatikus kapcsolat fűzi szorosabbra – az uralkodó a nép üdvéért imádkozik, a nép az uralkodóért), amelynek következtében a politikai viszonyokat rendező „szeretet” ebben a politikai nyelvben is kiemelt jelentőségű szerephez jut.[42] Másrészt a kálvini ihletettségű „politika” rendkívül erős biblikus kötődésére: az Ószövetség történeti és prófetikus könyvei, az azokban olvasható exemplumok, argumentációtípusok mind a teoretikus, mind az aktuális kérdések kapcsán folytatott politikai diskurzus integráns részeivé válnak, az ótestamentumi próféciák vallási toposzai politikai olvasattal is rendelkeznek.

Különösen érvényes ez a paráznaság toposzára, az ezzel kapcsolatos tilalmakra. A protestáns felfogás értelmében a politika, amennyiben célja Isten útmutatásának földi viszonyokra való alkalmazása, megőrzi eszményi, eszményien erkölcsös jellegét. Az a politika azonban, amely eltéríti a népet a kinyilatkoztatásban foglalt parancsoktól, egyszersmind paráznának is minősül, pontosabban annak minősülhet. Az ószövetségi próféták gyakran ostorozzák Izraelt nemcsak a konkrét, hanem az átvitt értelemben elkövetett paráznaság, azaz a bálványimádás miatt is. (A „porneia”, amely a klasszikus görögben egyszerűen „paráználkodás, fajtalankodás” jelentésben áll, a Septuagintában és az Újszövetségben felveszi a „bálványimádás” jelentést is.) A legaprólékosabban kidolgozva Hóseás könyvében jelenik meg az analógia: Izrael az ara, Isten hites társa, amely idegen népekkel szövetkezik, Asszíriától és Egyiptomtól vár segítséget, s ezért a paráználkodásért a megcsalt Úr keményen bünteti házasságtörő választottjait. Itt tehát már politikai értelmezése is van a metaforának, s ezzel a lehetőséggel élt is a 16–17. századi protestáns ihletésű politikai irodalom. A toposz történetének sajnos nincs átfogó feldolgozása a nemzetközi szakirodalomban, így messzebbre vezető következtetések levonásába nem bocsátkozhatunk. Inkább csak hipotézisként vetnénk föl egy két fázisban lezajló folyamat lehetőségét. Az első szakasz kezdete a Foucault által regisztrált 16. századi töréspont a „testiség hagyományos technológiájában”. A reformáció, illetve a tridenti zsinat nyomán „szilárd formát öltenek (…) a »paráznaság« elemzésének és szavakba foglalásának eljárásai”.[43] A jelenség a katolikus oldalon is megfigyelhető (pl. a gyónási előírások finomabbá válásában, abban, hogy a figyelem az elkövetett bűnök mellett kiterjed a szándék és a vágy analizálására is), amelynek a protestáns oldalon megfeleltethető a prédikációszövegek kiterjeszkedése a nemiség addig homályban hagyott területeire, a „fajtalanság”, a „bujálkodás”, a „fertelmesség” alfajainak racionális rendszerezésére. Azonban míg a katolikus diskurzus hangsúlyozottan interperszonális, a gyónó és a gyóntató között suttogva folyik, addig a protestáns diskurzus egyfelől nyilvános (a prédikáció közönség előtt zajlik és a közösség ügyeit érinti), másfelől a nemiséggel kapcsolatos bűnök belső strukturálása mellett hangsúlyozott törekvése azok hierarchiába állítása, kapcsolatba hozásuk egyéb bűnökkel, főként a bálványimádással. Ezen a ponton indul be a második fázis, amikor az eredetileg egyéni, illetve a családi élet szabályozására irányuló, a paráznaság vs házassági kötelék oppozíciójának pólusai között mozgó kritikai diskurzus átvivődik a család metaforájával leírt politikai közösség kritikájának területére. A transzponálás előfeltétele – és egyben legitimációs forrása – a protestáns érvelésben kitüntetett szerepet játszó, fentebb idézett ószövetségi „paráznaság-bálványimádás-politikai hűtlenség” argumentációtípusa.

Magyar vonatkozásban sajnos még résztanulmányok is igen hiányosan állnak rendelkezésre e folyamatokról.[44] Pedig a reformáció hazai jelentkezésétől kezdve a prédikátorok elsődleges célpontja a paráznaság, mind testi, mind lelki („bálványimádó”) értelemben. Bornemisza Péter, Melius Juhász Péter, Decsi Gáspár prédikációit, Werbőczy István és Dévai Bíró Mátyás Dekalógus-értelmezéseit, Bogáti Fazakas Miklós Apokalipszis-kommentárját, illetve a témájuk okán idekapcsolható ószövetségi történetekről írott verses „bibliai históriákat” (pl. Dávid és Bethsabé, Thámár, Zsuzsánna, Eszter stb. eseteiről) kellene alaposan átvizsgálniuk a motívum kutatóinak, különös figyelemmel a jogtörténeti és mentalitástörténeti szempontra (szexuális devianciák, vegyesházasságok, a törökkel „paráználkodó” vagy erőszakkal „paráznásított” asszonyok megítélésének változásai), hogy a fajtalanság metaforikus, politikai értelmezésének kezdeteit megragadhassák. Ilyen vizsgálódások híján csak egy – bár véleményünk szerint reprezentatív – példát hozunk föl a „végeredményről”, a következő évszázad publicisztikus igényű irodalmából. A harmincéves háborúban Bethlen Gábort és szövetségeseit dicsőítő versciklus, a Sebes agynak késő sisak több darabjában[45] visszatér az alapséma: Európa (illetőleg: Bohémia, Hungária, a Religio) megfertőztetett ágyú, erőszakkal paráznává tett nő, míg az erőszaktevő a „fene sas keselyű”, a katolikus Habsburg-birodalom. Európa így panaszkodik:

Most már nap nyugotrol,
És Spanyol országbul,
Más fene vad formában,
Utánnam lest vetvén,
Hatalmas igáiában,
Minden országombol,
Szép szabadságombol,
Hoza az nagy rabságban.

(…) ágyas házamat
Fajtalanságával,
Förtelmessen czunyéttya,
Gyász Európának,
Jai sok országinak,
Szivem czak ezt ohaitya.

Hungária keserű következtetése:

Sok férjhez menéssel,
S az sok temetessel,
Tárházam már el kopot.

A megszemélyesített Csehország előbb hosszú párhuzammal mutatja be gyalázata történetét, ingadozását Frigyes és Ferdinánd, a protestáns és a katolikus szövetség között; a magánbeszéd néhol már a profanitás határát súrolja:

Az két férhez menes,
Már mereggel édes,
Nekem holtig jajt hoza,
Ajto sarka közé,
Szorittám körmömet,
Az két mátkámra nézve,
Igazán raitam tölt,
Ket ellenkezö tört
Nem tehecz egy hüvelyben.

Később, második felszólamlásában már az öngyilkosságot fontolgatja, Lucretia példájára:

Iob eczer meg halnom,
Hogj sem töbször latnom,
Förtösztetni ágyamat.

A legárulkodóbb azonban Frigyes pfalzi választófejedelem hősi halált halt hadvezérének monológja („Johannes Michael Obertraut az Palatinatusban Fridéric hadnagyja”). A katonák buzdítása egyértelműen utal a toposz ószövetségi forrásvidékére:

Nosza io vitézek
Semmit né fellyetek,
Az idegen nemzettül,
Örizzük hazánkot,
Hitunk szabadczágát,
Ez rut förtelmes neptül,
Mert lám mind vallassal,
Mind fajtalansaggal,
El fajult az Istentül.

Isten s az termeszet,
Mindent tisztan nemzet,
Utállya az rútságot,
Az oktalan allat,
Ki szemermet nem lát,
Ez oczmány bujaságot,
Nem szenyvetheti el,
Hát mi hogy türjük el,
Ez undok gyalázatot.

Oh nemes iffiuságh,
Szép nemes tarsaságh,
Ha igy akartad volna,
Hogy az én peldammal,
Eggyezö tanaczal,
Hiven harczoltal volna,
Az rut bujaságért,
És az nagy rabságert,
Mostan hazánk nem sirna.

Mindez azt mutatja, hogy a versciklus feltételezett keletkezési idejében, 1630 körül, a „bálványimádás = katolikus szövetség = országáruló politika = paráználkodás” protestáns gondolati sémája bevett, a műveltebb olvasóközönség körében megszilárdult nézetrendszer lehetett, amelyre a félreértés veszélye nélkül építhette allúzióit a költő. Ami természetesen feltételezte az „igaz vallás = protestáns szövetség = hazaszeretet = erkölcs” egyenlet fennállását is, legalább a vágyálmok normateremtő szintjén. Bethlen Gábor (még egy Bethlen!) az igen. Az ilyen.[46] Az általánosítás – és évszázadok átugrásának – kockázatát vállalva azt mondhatjuk, hogy a politika és a politikusok ilyetén erkölcsösségébe vetett hit, ha laicizált formában is, Magyarországon tovább élt, és erősebbnek bizonyult a Nyugat-Európában szokásosnál. Annál keservesebb volt az ébredés – nyelves puszik között, demokráciázva, „egy Pobjeda hátsó ülésén”.[47]

Esterházy

A kérdés ezek után: melyik tradícióhoz csatlakozik a Kis Magyar Pornográfia? Úgy tűnik, már a cím szójátéka is (= KMP) eligazít a tárgyban („A tárgy egyszerű”). A szöveg a kommunisták magyarországi ténykedésének pornográf voltáról szól, pontosabban („ravaszkás önkritikával”)[48] arról, hogy eltekintve némi spontán népi ellenállástól és értelmiségi finnyázástól, az ország, mint olyan, paráznává lett, belement a játékba, önszántából vagy egy kis izgin bizsergető kényszernek engedve, befeküdt a Pobjeda hátsó ülésére. (Pobjeda, itt: a Győzedelmes Birodalom. Hátsó ülés: az bizony a mi végvidékünk volna…) A konstrukció tehát mintha arra utalna, hogy csak egyfajta politika, a fordulat évétől ’84-ig (és még egy kicsit) tartó, minősül paráznának (= bujának, árulónak, bálványimádónak), mindkét oldalról.

Az első rész – (egy Pobjeda hátsó ülésén) – laza sztorizása után a második – (anekdot) – az ötvenes évek hőskorszakát idézi, álnépi adomázásba öltöztetve ugyanezt a magvas tanulságot. Az olvasó még csak mérsékelten gyanakszik, szinte csak neszel: némelyik anekdot nem az 1950-es, hanem az 1850-es évekből származik, eredeti hősük nem a „drága Mátyás, édes elvtárs”, hanem mindnyájunk (?) Ferenc Jóskája.[49] Mintha állna az idő, mintha furcsa nemzeti kétlelkűségünk (= bálványozás, országárulás stb.) nem egyszeri botlás tünete, hanem idült betegség ciklikusan visszatérő szimptómája volna. A harmadik egység – („?”) – azután nem hagy kétséget afelől, hogy messzebbre visszanyúló (örök?) magyar átokról van szó. A kérdőjelbe tett kuruc–labanc szerelmi keringő villogó nyelvi bravúrjai egybejátsszák a 17–18. századot a 20.-kal, ránk vetítik a hasadtlelkűség árnyát. Persze: oda-vissza, hiszen a kurucz–labancz ügy ilyetén beállítása maga is zseniális, de 19. századi irodalmi produktum, Thaly Kálmán tollából.[50] Thaly-kuruczok aprítják a Thaly-labanczokat, de túllépve a sematizmuson – egy Esterházy megteheti, mindig messzebbre ér a lába egy Thalyénál – kínos következtetés is levonódik: mindig ilyenek voltunk, kuruc énünk nem élhetett el a labanc fele nélkül, író a tilalomfás szerkesztő, ávós a kitelepített, Királyhegyi Pál Sztálin, Ferenc Jóska Kossuth Lajos (legalábbis Kossuth Ferenc) nélkül. Minden kuruc szerelmes a maga labancába, és viszont. („Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nem csak én, húzd?”)[51] A politika táncrendje valóban a szexuális aktus ritmusához igazodik. Lássunk egy jellemző, hosszabb példát:

„Akkor aztán kard ki kard? Köll mán a vitézség? Lováink véresen kibuknak alólunk, alig követve a ZIR-t, a Zablák Irracionális Rántásait, a jó kamerád hűségesen vájja német karmait pattanásos nyakunkba, pelyhesek és törékenyek volnánk, mint őzsuták a nádasban, szeretem őt testközelben tudni, hallani rémült zihálását, lihegését, nyögét, az ujja karmos hajását, érezni azt a labanczi lüktetést, melyben nem nehéz fölismerni egy világot átfogó terv, tervezés, óhaj nagyvonalúságát; mintha csillagok dobognának vérében, melyet ontok? Közel lenni? Arcunk érintkezik, és példásan elmarjuk egymás grabancát, ez a Mard-El szakasz, mely követi tehát a Húzdmeg-Ereszdmeg-et, belém harap, nyalogatom sós vérem, kis fogacskáinak nyomát érzem a nyelvemmel, pördülünk, keményen fogva egymás húsát, át a lomha patakon, dagványon, szürke réteken, a fűszálakon egyenletesen cementpor, át a sárkupacon, sittkupacon, a fölbetonozott játszótereken, zebrán, kötelező haladási irányon, bedeszkázott szökőkutak mellett, tocsogókon át, szétlapítva a vakondtúrások gyöngyös halmait – kimerülve, egymás szívdobogását hallgatva, egymásból lélegezve, megdermedt izmokkal, hogy egymás karjaiban aludjunk el, el, el, arcunkon báva hangya mász?”[52]

Néha persze unalmassá válik az ismétlődés:

„Megy az örök verkli: a labancz Hazavágni akar, szegény kurucz meg Rájönni: és lőn: mi van ebben új? Le van tapodva a rét, a lepedő csatakos és gyűrött – mi ebben a forradalom?”[53]

Társasjáték, paráználkodás, sosem dől el róla, komolyan vesszük-e vagy sem. („Hadd higgye a labancz: ő a nagy Zampano?” De: „Nagy ölelés a világ, hazudhatjuk, ha még élünk.”)[54] Ám valóban nincs benne semmi új: a játék egyetemes, örök, már a régi rómaiak is… (L. az ávósanekdotának álcázott Tacitus-történetet az anekdot-fejezetből.)[55] Nem mondatik ki ez nyíltan, de egészen nyílt utalások szerepelnek arra nézve, hogy a szerző nem hülye, nem képzeli, hogy csupán a kommunizmussal volna baj, sőt, érzékeli a relatív védettség őt magát is puha pólyaként körülölelő Trabant-melegét. A kötet mottója idézet a Trabant Használati utasításából („A Trabant jó autó, útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson”), s az olvasó azt hihetné, ez is csak hányaveti viccelődés a rendszer pöfögő, büdös, kisszerű, egyszóval: műanyag jellegén, de nem. Hátrébb (egészen hátul, hangsúlyos helyen) a következőket olvassuk:

„Az ember, ha trabantos, úgy van a Trabanttal, mint a rendszerrel. Megnyugtató arra gondolni, hogy elzavartuk az urakat, föld osztva, miénk a gyár, földet vissza nem adok: mindez valóban gigászi, nem lehet eléggé dicsérni. Mindazonáltal kicsit elege van az embernek ebből az egész egészből. (…) már a fffülünk is tele evvel a kétütemű autósdival.”

Ámde:

„Trabantunk annyival szerencsésebb, hogy ott teljességgel megnyugtató alternatíva – egyszerűen a paraméterek! – egy Diesel Golf…”[56]

Szerencsésebb, tudniillik a rendszernél, „ahol” egyáltalán nem megnyugtatóbb a demokrácia (nyugati), hiszen éppen a paraméterek, az volna a kérdés. Márpedig ha nem megnyugtató, akkor az (az ottani Politika) is lehet éppen olyan pornográf valami, mint a miénk. (Lehet.) Következésképpen a Kis Magyar Pornográfia sem biztos, hogy csak magyar pornográfia. Esterházy szövege a látszat ellenére éppenhogy szkeptikus, nem egy adott politikafajtát bélyegez paráznának, hanem általában a Politikát tekinti kuplerájnak – legalábbis él a gyanúperrel, hogy a politika kupleráj. A KMP ilyen módon a föntebb elsőként leírt, Machiavellire reagáló tradíció áramába tartozik, annak örököse. A hatalmat nem egyarcúnak, meghatározható identitásúnak képzeli el, hanem az emberi viszonylatok legintimebb szférájában is jelen lévő, bonyolult relációhalmaznak, amelynek része, szükségszerűen megjelenő és szükségszerűen prostitualizálódó része az „ellenállás”, a mindenkori kuruckodás is.[57] Nincs ebben semmi meglepő: a „machiavellista” Zrínyi Miklóssal már a Mesternél korábbi Esterházyak is együttműködtek, például musicalírásban.[58] (Meg hát: a narrátor szemfényvesztő ügyességgel bujkál az olvasó elől, Próteuszként siklik ki az értelmezések hálójából, de egyvalami – tekintsünk itt el a tételes, szövegszerű dokumentálástól – bizonyosnak tűnik róla: nem protestáns. Már csak ezért is problémás volna, hogy protestáns toposzokat használjon.)

A machiavellista tradíció többágú. Van, aki a végsőkig levonja a világ aljasságából adódó következtetéseket, és van, aki továbbra is hisz a lehetetlenben, amolyan skizoid heroizmussal.[59] Mint maga Machiavelli (ellentétben Guicciardinivel), Zrínyi (ellentétben Gyöngyösivel) és Esterházy (ellentétben… sokakkal). Közelebbről tekintve, a KMP szerzőjének „indulatossága és részvéte” a mind közül legsötétebben látó spanyol civilizációkritikusokat, Antonio Guevarát és Balthasar Graciánt idézi, akik a Politika és az Udvar világáról adott lesújtó ítéletük mellett elszántan törekedtek valamiféle külső, vagy inkább fölső nézőpont megteremtésére. A „bölcs és figyelmetes” ember pozíciójának megkonstruálására, aki tudja, hogy nem vonhatja ki magát a romlott világból (Guevara szójátéka: „mundus immundus”),[60] de belül független; erkölcsi magasságát éppen a megfigyelő pozitúrája biztosítja számára. Mint a KMP utolsó előtti, A regény c. maximájában olvassuk:

„Szóval a főhős az, döntötte el, az a férfi, aki »áll az út szélén, nézi az autók áradatát, és hidegen, fájdalmasan, rezignáltan, rémülten és egy kicsit vidáman azt kérdi: Meddig mehet ez így?«”[61]

Ez a magaslat néhol egyenesen a világra ható cselekvés illúzióját kínálja; a Pobjeda-fejezetben a Mester még csak félfrigid nők és fitymaféklenövésben[62] szenvedő kamaszok problémáit gyógyította – az utolsó egységben (a lélek mérnöke) a lélek mérnökeként, meteorológiailag is beavatkozik:

„Tavaszodik. Megállapította, tavaszodik. Ettől olyan hajmeresztő ujjongás fogta el, mintha ő tehetne erről. Mintha: ő tavaszítana!”[63]

A cédulányi szöveg címe (Vereség) ugyanakkor ironikusan visszavonja, illúziónak tünteti fel az állítás érvényét.[64]

A nézőpont-konstruáláshoz mindazonáltal (legalábbis a függetlenéhez), szükséges némi finom csúsztatás. A narrátor a szöveg több pontján leszögezi: unja ezt a kuruc–labanc históriát (és ugyebár már az ábrázolás gesztusa maga is némi fölötte állást garantál).[65] Holott: nyakig benne, már ami az irodalmi problematikát illeti. A szekértáborok ismertek; a KMP szentháromsága pedig (Babits–Ottlik–Rónay György, mögöttük Márai árnya)[66] határozottan az egyik vonulatot reprezentálja. A másikból csupán Móricz van jelen, de az az érzésünk, hogy puszta dekorációként, mint a kuruc („kurucz”) tábor képviselője.[67] Ez persze még magyarázható volna (Erdély-allegória, Tündérkert-ideológia, Kelet Népe stb.), de talán csűrés-csavarás sem kell hozzá, elég ránézni a bajszára, rögtön látszik a bestéről, hova húz a szíve. Vannak azonban problematikusabb esetek is. A legsúlyosabb a meggyalázott kurucé, aki imigyen kesereg magában:

„Megerőszakolták az arcomat? Megerőszakolták sem hosszú, sem kurta termetem, megerőszakolták hosszú, barnaszeg ábrázatom, megerőszakolták fekete és fényes szemem, nagyocska, horgas orrom, nagyocska füleim, hosszú karjaim, megerőszakolták lábam ujját, körmei rút, ocsmány tekercsek, talán a szűk csizma miatt, megerőszakolták vékony, csukahasú derekam, szép, húsos, teljes orcám, nyakam, torkom, tomporaim, megerőszakolták?”[68]

A személyleírás alapján egyértelmű: Bethlen Miklós grófról, Erdély kancellárjáról van szó (lásd a fentebb idézett Önéletírás-részletet).[69] Namármost, lehet, hogy valóban ilyen a mindenkori kuruc fizimiskája, de ennek ellenére, némi tanáros pedantériával meg kell állapítanunk: Bethlen Miklós nem volt kuruc. Sőt! Politikai nagykorúsága első pillanatától fogva éppen a kurucokat támogató Teleki Mihállyal vívott ádáz küzdelmet, külpolitikai koncepciója a francia orientáció ellenében fogalmazódott meg (ezért szorult hosszú évekre az erdélyi politika partvonalára).[70] Ha valami, akkor már inkább labanc lehetett volna, hiszen az Apafi-korszak végén, mikor megindult a Szent Liga felszabadító hadjárata, és a keresztény győzelmek nyomán semmivé foszlott a hagyományos erdélyi egyensúlyozás lehetősége török és Habsburg között, ő volt az, aki hosszú és olykor megalázó bécsi előszobázás árán kialkudta az országa számára részleges autonómiát ígérő Diploma Leopoldinumot (ezért kapta hangzatos, de valódi jogkörrel nemigen járó kancellári címét is). Másfelől viszont mégsem tekinthető labancnak, hiszen a Rákóczi-szabadságharc kitörésének pillanatától fogva az Erdélyben regnáló Rabutin generális Szebenbe internálta, majd miután híres-hírhedt, nyugatra csempészett röpiratában[71] a fejedelemség önállóságának visszaállítását javasolta (református német fejedelemmel, de Habsburg-házi fejedelemasszonnyal, éppen a kurucok okozta ribillió rendezésére), a mindenható tábornok fogságba vetette, majd Bécsbe szállíttatta. Az út során, eszéki börtönében kezdett hozzá az Önéletíráshoz, amelyből kiderül: írónak sem volt utolsó, s úgy tudott a kuruc–labanc problematika fölé emelkedni, hogy egy pillanatra sem áltatta magát a független nézőpont illúziójával. Tisztában volt a szabállyal: nem az a kuruc, aki kuruc, hanem az, akit a labancok annak tartanak. Kurucz non nascitur, sed fit. Van ebből kiszállás?

Idézzük fel a Kis Magyar Pornográfia megoldási javaslatát, a 80-as években politikai szállóigévé vált alany-állítmány poént:

„Ó, igen: hogy az író errefelé mit csináljon, arra a válaszok, lám, mesésnél mesésebbek (…) Az idők során a feladat lényegileg a Tisza szabályozásának s a nemzet felvirágoztatásának szükségességében fogalmazódott meg. Márpedig rossz rég, ha a Tiszát nem a szakférfiak rendezik, a nemzetet meg… hát… azt magának a nemzetnek kell föl-fölvirágoztatnia tisztességes és rátermett vezetői bö-ö-ölcs irányításával. Minden más eset ennél rosszabb. S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése.”[72]

A szöveg forrása (Márai-napló) és annak kontextusa[73] persze gyanút ébreszt, hogy itt azért mégsem tiszta voyeurpozícióról van szó, inkább kívül- vagy fölülállásnak eladott labanc álláspontról. (A KMP tipológiájába, a tökölős labanc és a lövetős labanc mellé fölveendő lenne a játékosan irkáló labanc, sine ira et studio?)[74] Bethlen variánsa ettől mindenesetre alaposan eltér:

„A virtusok között legnagyobb inclinatióm volt az én nemzetségem, hazám, vallásom közönséges javának rendem, hivatalom, s sphaerám felett való munkálódására, mely volt bányája az én projectumimnak, és noha ennek a gyökere jó, Istenemhez, hazámhoz való szeretet és zelus, de tanuljon az én gyermekem, minden jámbor énrajtam, s gyakran eszébe jusson Préd. 7:16, Amos 5:13.”[75]

Retorikailag kevésbé mutatós, de azért ez is egyfajta minőség. Itt van például rögtön a szövegbe rejtett üzenet, a két ószövetségi hivatkozás. „Ne légy felettébb igaz, és felettébb ne bölcselkedjél; miért keresnél magadnak veszedelmet?” „Azért hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez.” (Lásd: tilalomfák, ’84.) Jó lenne voyeurnek lenni, de Bethlen maga nem volt elég eszes, nem jutott el az alany-állítmányban való gondolkodás éteri magasaiba. Meg is kapta érte a magáét: jól lekurucozták, „megnótázták”; olyik labanc Bécsbe zárta, olyik meg a kuruc kuplerájba. Ott aztán ülhetett „nyakig az egészben”.

Pedig a kuplerájok természetrajzáról (politikáról, pornográfiáról) neki is voltak elképzelései. Hogy milyenek, arról a befejezésül – rövidített formában – ideillesztett ’84-es szemináriumi dolgozat szóljon. Előzetesként a korábban felvetett kérdéssel kapcsolatban (mi köze Bethlennek Esterházyhoz és viszont?) annyit mondhatunk: a tárgy nem egyszerű. Organikus kapcsolat nincs, a két szöveg két különböző tradíció leszármazottja. Nem organikus (erőszakos, erőszakolt, paráznává tévő) viszont van bőven. Bethlen például beleírta a szövegbe a Kortárs-főszerkesztő levelében parafrazeált bibliai citátumokat, Esterházy az eredeti levél mellett beleírta (a magáéba) Bethlent, a Zrínyi-szeminárium vezetője pedig a Bethlen-szöveg sajátos interpretációjával új kontextust adott a főszerkesztői episztolának. Fociznak még: Rabutin tábornok, Kardos elvtárs, Rákosi Mátyás, Zrínyi Péter, Vladimir Páral és a Rialto kurtizánjai. Kis (?) magyar (?) pornográfia.

Bethlen Miklós Velencében

1664 szomorú karácsonya Bethlen Miklóst, az erdélyi kancellár huszonkét esztendős fiát Grobnikon, egy kis Adria-parti kastélyban érte. Hosszú út állt már ekkor mögötte, váltott lovakon sietett Csáktornyától, a Dráván, a Száván és a Kulpán átkelve, a Karszton keresztül, ahol „az emberek a szekeret és az ekét nem tudják, micsoda, sok mérföldig nem föld, hanem csak mind kőszikla”. Útja Zrínyi-birtokokon át vezetett a tengermellékig; az ifjú gróf a néhány napja elhunyt Zrínyi Miklós öccsének, Péternek megbízásából vágott neki. Sürgős ügyben járhatott el. A fél évszázaddal később papírra vetett Önéletírás sodró soraiból is érezhető kapkodó igyekezete:

„…Rettegi, Istvándi István és egy olaszul, deákul, magyarul tudó horvát új szolgámmal – a commissarius adatván mindenütt lovakat és ennünk, innunk – Brodra és onnét Grobnyikra menénk karácsony előtt néhány nappal. Az asszony igen nagy becsülettel látott, és az innep eltelvén, jobbágyi jó lovain elkülde Tergestumba, és onnét osztán a hajón, a tengeren mentem Velencébe talán szinte újesztendő napjára. Velencébe is recommendált az asszony ismerőinek.”[76]

Az „asszony” Zrínyi Ilona édesanyja, Frangepán Katalin volt. S hogy kihez „kommendálta” Bethlen Miklóst? Nos, aligha férje, Zrínyi Péter velencei gondolásához, aki rögtön a „legszebb kurváknak házaihoz” evezett volna a szabódó fiatalemberrel, vagy „Zrínyi Péternek rendszerént való szállásadó gazdasszonyához”, aki ugyancsak kínálta „szállás-, ágy-, asztal-, és kiváltképpen való, ha akarom, szűz hálótarsakkal is”. Frangepán Katalin meglehet, sejtette, hogy az urát – néhai sógorától eltérően – nem éppen a legfrissebb könyvújdonságok vonzották oly gyakran a lagúnák városába; ám ezúttal nyilván szemet hunyt a hiúságát ért sérelem fölött. Családi pörlekedésnél súlyosabb dolgok forogtak kockán.

A vasvári békével kurtán-furcsán lezárult 1663–64-es törökellenes háború után az ország főméltóságai – élükön a horvát bánnal – széles nemzetközi érdekköröket is megmozgató szervezkedésbe kezdenek az önállóság kivívása, vagy legalább a királyság részleges autonómiájának megóvása érdekében.[77] Az elsődleges cél: a háború ismételt kirobbantásával kényszerhelyzetbe hozni a keresztény szolidaritás szép elvét – szavakban – mindig hangoztató bécsi kormányzatot; de a lázas tervezgetésben többször felbukkan a nyílt rebellió, sőt, Zrínyi Miklós királlyá választásának gondolata is. A kínálkozó legfőbb szövetséges természetesen a nagyhatalmi aspirációival éppen ekkor a Habsburgok ellen forduló Franciaország lett volna. Zrínyi Miklós váratlan halála (1664 novemberében) azonban veszélyes új helyzet elé állítja párthíveit. Zrínyi Péternek, Vitnyédynek és elvbarátaiknak sürgősen bizonyítaniuk kell a további konspirálásra való hajlandóságukat, s a tényt, hogy vezérük halála után is elegendő erővel bírnak, legalább egy esetleges felkelés megszervezéséhez. A franciákkal való tárgyalás kényes feladatára pedig keresve sem találhatnának megfelelőbb embert az éppen Csáktornyán időző Bethlen Miklósnál. Őrá még nem gyanakszik senki, nyugodtan utazhat bárhová, peregrináció, nyelvtanulás és világlátás örve alatt, s fiatal kora ellenére meglehetős diplomáciai tapasztalatot is szerzett már.

Minden okunk megvan hát, hogy feltételezzük: Bethlen velencei küldetésének valódi célja a francia diplomáciával való kapcsolattartás folyamatosságának biztosítása, esetleg újabb ajánlatok megcsillantása lehetett.[78] Az is magától értetődő, hogy a bátyja temetésének előkészületeivel foglalatoskodó Zrínyi Péter elsőként a Velencéből minap visszatért feleségéhez irányítja a fiatalembert, hogy az lássa el tanácsokkal és ajánlólevelekkel. A címzettek – a Zrínyiekkel régi ismeretséget ápoló befolyásos velencei arisztokraták mellett – minden bizonnyal Pierre de Bonsy, a Napkirály velencei követe, a korábbi megbeszéléseken közvetítő szerepet játszó Altovidi pápai nuncius és Alessandro Mora, a Zrínyi család velencei bankára voltak. Bethlen két hónapot töltött 1665 elején a Köztársaságban „a Rialto nagy utcában Fejéroroszlán alatt levő híres nagy vendégfogadóban”. Nem is indult vissza Csáktornyára, csak február végén. Velencei működése nem lehetett sikertelen: áprilisban 1500 rajnai forintot kapott szolgálataiért a francia királytól.[79]

A kérdés most már csak az: miért nem olvashatunk minderről jószerivel egy sort sem az Önéletírás lapjain?[80] Bethlen ugyanis ahelyett, hogy szokott aggályos pontosságával beszámolna a valós eseményekről, remekbe szabott kis novellát kerekít velencei „bekukkanásából”. „Szép csendes széllel érkezvén Velencébe”, kíváncsi turista módjára végigjárja a tenger királynőjének „kiváltképpen való” nevezetességeit, az Arzenált, a Dózse-palotát, a „Muran szigetbéli üvegcsűrt”; megcsodálja a „Szent Márk kincsét”, s elálmélkodik a színházak vérbő komédiáin (az évad egyik sztárszerzője az a Girolamo Brusoni, akinek Zrínyi Miklóst dicsőítő történeti művecskéje, Le campagne dell’ Ungheria címmel nem sokkal Bethlen távozása után hagyja el a nyomdát).[81] Az utazó folyton viszonyít, hasonlít, igyekszik leképezni a csodák földjén látottakat a maga Erdélyországának méreteire és állapotaira. A „Cejtház (…) vagyon akkora, ha nem nagyobb, mint Meggyes vagy Szászsebes”; „a herceg, noha a ducale palatiumban lakik, de mikor csak a tanács nélkül in suo privato statu vagyon, asztala, konyhája, cselédire nem ismernéd meg a brassai bírótól…” Tisztelettel tekint a századok viharait kiállt kormányformára, hol „mind erő, pompa, dicsőség a tanácsé, respublicáé”. „…igazság és bölcs igazgatásnak is kell lenni belső és lelkiképpen” itt, „hogy az Isten már tizenharmadik száz esztendeig tartja szabadság és világi boldogságban”.[82]

Ám a peregrinációs naplók és városdicsőítő bédekkerek toposzaiba hamarosan szokatlan, egyéni hang szűrődik. Eredeti szándékának meghiúsultát ironikus mosollyal kommentálja Bethlen: „Ide érkezvén mindjárt megmondák, hogy a törökkel megbékéllettek, és így én nem meheték Candiába veszni…” A krétai kazamaták labirintusa helyett az olasz grammatika útvesztőjében bujdokol az ifjú arisztokrata, büszke ágyúk áhított dörgését szerény sustorgásra váltja: nyelvmestere vakarja a fejét a kisujján e célra növesztett „hosszú, horgas és hegyes” saskörömmel. Potyoghattak is a tetvek a szép árkus papírra! Kilép az utcára – sereggel gyűlik köré a bámészkodó nép a magyar köntös miatt; maskarát ölt hát, és elvegyül a farsang forgatagában, hol „úr, pap, barát és község szörnyű paráznaságai mennek végbe, noha ennek egyéb üdőben is szemérem nélkül való szabadsága van az avval kereskedni szabadíttatott kurvákkal”. Protestáns ősei áhítatos borzongásával botránkozik a lagúnák fertőjében tenyésző förtelmek sokaságán, kamaszos esetlenséggel csetlik-botlik a nagyváros „ördögi kísértetei” közepette, s közben egyik kerítő hálójából a másikéba akad. S ha maga kerüli is a végső elvetemedést, kísérője, Istvándi István már korántsem ilyen állhatatos: összeszűri a levet egy Lucietta nevű kurtizánnal.

„Azon esküdt az az átkozott Istvándi, hogy az az ő Luciettája néha hajnalban, mikor ő a hasán munkában volt, meghallván az Ave Mariára szokott harangozást, mindjárt kapta a feje alól az olvasót és mondani kezdette; melyről ő, mint igen egybe-illetlen dologról, szitokkal intvén azt felelte: Láss ahhoz te, én ehhez.”

„Úr Isten, szánd és térítsd, világosítsd őket!” – fohászkodik Bethlen, és menekülne már a bűnök tanyájáról, de a „szolgabíró citatoria instructiója” megállítja a bárkát: Istvándi adós maradt Luciettának, addig nem eresztik, míg gazdája ki nem váltja a leselkedő áristomból. Az égbekiáltó méltatlanságon fölhorgadt indulatú gróf a maga magyar módján készül törleszteni, de mintha a sors is ellene esküdött volna. A Dzsingisz káni dührohamból színpadra való bohózat sikeredik: Istvándi a lábát öleli, csókolja, hátulról másik kísérője, Rettegi István próbálja lefogni, s rimánkodik kegyelemért a „veszett tékozló fiúnak”, maga Bethlen pedig, az alacsony hajófödéltől akadályoztatva, semmiképpen sem tudja előrántani a hosszú „koszperdet”, hogy miszlikbe aprítaná a megtévedt bujálkodót. Végül csak meg kelletik adni a három aranyat – ám alighogy az idegenforgalommal jó pénzt kereső szorgos venétek markából kiszabadulnak, máris az Adria réme, a félelmetes bóra rázza a kis lélekvesztőt; Isten különös kegyelme folytán menekülnek csak a veszedelemből.

A hajótörötteket azonnal keresztelőre hívja a babonás halásznép. Bethlen parasztszekéren, majd az apostolok lován járja a köves dalmát tengerpartot, rézpénzbe kártyázik Frangepán Katalinnál (amúgy fogadása tiltaná az ördög bibliájától!), Sopronban Vitnyédynél ugróiskolát próbál (ki is ficamítja a lábát), Bécsben arcképet festet magáról – közben pedig szerre-számra sorolja a „raritásokat”. Megemlékezik a tengert „patiens vel agens sodomitasággal” átkozó hajóskapitányról, a szomszéd várost sosem látott parasztemberről, egy kétszáz mázsás barlangi kőbálványról, a török vitéz fejét a lóéval együtt levágó Menyankcsics Pál huszárvirtusáról – azaz tücsköt-bogarat összehord, sodró lendülettel, élvezetes stílusban, csupán azt hagyja homályban, miért is utazott Velencébe, és mit is végzett tárgyalásai során.

Vajon mi lehet e különös hallgatás oka? Az a régóta hangoztatott feltevés aligha állja meg a helyét, mely szerint az Önéletírást eszéki, majd bécsi börtönében papírra vető, felségsértési perében ítéletet váró Bethlen az állítólagos újabb francia kapcsolatairól akarta volna elterelni a figyelmet. Ezekről, ha voltak egyáltalán (ti. egyelőre igazolhatatlanok), bőségesen eltereli a figyelmet az, hogy egy szóval sem említi őket. Régebbi, hatvanas évekbeli diplomáciai működését pedig hiába mentené ilyen furfangosan, hiszen egy saját neve alatt nyomtatásban is napvilágot látott nyílt levelében (Epistula Nicolai Bethlen) már évtizedekkel korábban elismerte, hogy Zrínyi Miklós beavatta a készülődő szervezkedés titkába, hogy Velencébe Zrínyi Péter küldte tárgyalni, s hogy „mind Velencében, mind Bécsben különféle fejedelmek követeivel és azok között a francia udvaréival” ismeretségben volt.[83]

Elképzelhető azonban egy másik, az önéletíró lélektanára alapozott magyarázat is. Bethlen Miklós végigélte a 17. század második felét, a több részre szakadt ország újabb tragédiáját. Látta, hogy a francia segítség reménye abban a pillanatban megsemmisült, amikor Lipótot XIV. Lajosnak sikerült távol tartania a spanyol örökösödésért folytatott harctól – a magyar függetlenségi mozgalom azonban, már csak önsúlyánál fogva is, megállíthatatlanul sodródott a török szövetség reménytelen alternatívája, majd a bécsújhelyi vérpad és a megtorlások felé. Látta, hogy a színjáték, hasonló forgatókönyvvel – hosszú rimánkodás, alkudozás, semmi kis segítségen lobbant szertefoszló remények, végül cserbenhagyás, kiszolgáltatottság és újabb megtorlások – lejátszódott még néhányszor a kor történelmi maszkabáljának színpadán (gondoljunk Teleki Mihály, Thököly Imre bukására, vagy az Önéletírás fogalmazása idején éppen zajló Rákóczi-szabadságharc végkimenetelére). Látta az ügybuzgalmában Krisztust és minden szentjeit feledő irgalmatlan ellenreformáció diadalmas előretörését, a templomok kirablását, hívek felkoncolását, prédikátorok gályára hurcolását, a protestantizmus szomorú emlékű gyászévtizedét (imént idézett nyílt levelét éppen a prédikátorok védelmében írta!). S látta, hogy az anyaország romlása szűkebb pátriáját, Erdélyt is siralmas állapotba juttatta: a valaha virágzó tündérkert – nem utolsósorban Teleki Mihály franciabarát kalandor politikája következtében – önállóságát vesztett, Európától mind messzebbre szakadó peremterületté lett, főembereinek vallási és hatalmi villongásait kihasználva Rabutin tábornok, a megszálló császári csapatok parancsnoka, magát Bethlen Miklóst, az ország törvényes kancellárját is hosszú évekre börtönbe vethette.

Csoda-e, ha a fogoly, visszagondolva az elmúlt évtizedekre, az önvád kínjával küszködik? Hiszen a végzetes eseménysor kezdetén, a Wesselényi-mozgalom szervezésében ő is szerepet vállalt. Velencéből visszatérőben sorra látogatta az összeesküvés leendő vezetőit, Petrőczy Istvánt, Thököly Istvánt, Keczer Andrást, Barakonyi Ferencet,[84] s még az ellenzéki kerekasztal Murány várában tartott 1666-os tárgyalásain is ő képviselte az erdélyi diplomáciát.[85] Csoda-e, ha a franciákkal való egyezkedést ifjúsága nagy bűneként éli meg? Önéletírásában mindvégig elítélően nyilatkozik a párizsi támogatást felvető tervekről. A protestáns fejedelmek együttműködési ajánlatát, vagy a Béccsel való tisztességes kiegyezést francia segítség reményében elvető Teleki döntéseit következetesen a végzet, a fátum erejével magyarázza. S csoda lenne-e végül, ha az ifjúkor „bűnös üzelmeiről” feltörő emlékeit elfojtani igyekezne, velencei küldetésének valódi célját tragikomikus peregrinuskalandok füzérével fedné el?

Nos, ez utóbbi kérdés már korántsem szónoki; válasz is van rá: igen. Olyan csoda lenne, ami nem történik, nem is történhet meg. Bethlen ugyan többször leszögezi: önéletrajzot, és nem históriát ír; az Önéletírás negyedik részének bevezetőjében egyenesen azt mondja: „Nem elegyítettem
e felső három részbe semmi publicumot, ha valamennyire engem illethetett, vagy az én kezem benne forgott is, szántszándékkal.”[86] Élete eseményeinek megörökítésén mégis átszűrődik a „publikum”, az ország sorsának értelmezése, s az újabb kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy ez a „kapcsolás” tudatos írói törekvés eredménye.[87] Ha figyelmesen olvassuk a velencei út leírását, erről is kiderül: éppoly többrétegű, önmagán messze túlmutató jelképekkel terhelt szöveg, mint Zrínyi halálának előadása, alig néhány lappal előbbről. Az utazás stációi jelentést hordoznak, az eseménysor elbeszélését át- meg átszövik az alig titkolt politikai utalások és allúziók.

A kulcsfogalom – ismételt visszatérése egyértelműen azzá teszi – a paráználkodás. Bethlen novellájának túlnyomó része valóságos prostitúciótani értekezés. Az Adria királynőjének közismert turistalátványosságait sietősen, bédekker-jelleggel pontokba szedi (mennyivel terjengősebb, részletekbe veszőbb az Arzenál gályái vagy a Szent Márk kincsének karbunkulusai fölött hosszú paragrafusokat kotló Bezerédy Zsigmond peregrinusnaplójának Velence-fejezete 1665 áprilisából!)[88] –, hogy azután ráérősen elidőzhessen a kerítőhálózat kiterjedtségének és az örömleányok szokásainak bemutatásán. („Ebbül is meglátszik, mint vagyon ott a kurvák dolga” – kezdi híres kitérőjét, noha jobbára eddig is róluk beszélt.)[89]

Ez persze még csak annyit jelentene, amit egyébként is tudunk: Bethlen Miklós friss elmével, nyitott szemmel járta a világot, olyan jelenségeket is megfigyelt, amelyek mellett vakon mentek el a templomok kincseivel és fegyvertárak felszerelésével bajmódó magyarok.[90] (Kivételt a korszak idevágó hazai utazási irodalmából talán csak Batthyány Kristóf ismeretlen kísérőjének velencei feljegyzései képeznek 1657-ből, bár prostituáltakkal ő sem foglalkozik, beéri az „operák és comediák” gyakori látogatásával.)[91]

Az viszont már szembeötlő, hogy Bethlen kurvái és kerítői következetesen politikai összefüggésben ajánlják fel szolgáltatásukat. A tárgyalásokra megbízást adó Zrínyi Péter neve kétszer fordul elő. Egyszer kedves gondolása emlegeti fel (reklámszövegében egyenértékű elemként kerülnek egymás mellé politikusok, diplomaták és kurtizánok: „…néki szép fedeles gondolája vagyon, maga pedig minden velencei uraknak, idegen követeknek és a legszebb kurváknak házait tudja”). Másodízben szokott szállásadó asszonya kínálja meg az ifjú küldöncöt szűz (?) hálótársakkal. Ám nemcsak a tárgyalófelekhez, magukhoz a tárgyalásokhoz is a kurválkodást asszociálja a szerző: a híres-hírhedt karneválon „álorcák alatt” egy füst alatt mennek végbe a politikai alkudozások és a „szörnyű paráznaságok”. A farsangot pedig hősünk maga is „ott tölté”, méghozzá „francia köntösbe” bújva, amely jóformán szimbolikus ruhadarabnak minősül az Önéletírás lapjain. Legutóbb akkor öltözött ki „pántlikás köntösből magyar ruhába”, mikor (francia!) diplomáciai feladatának eleget téve lefordította Apafinak XIV. Lajos levelét, és Zrínyi Miklóshoz indult hadi iskolára.[92] A farsangi mulatság helyett „bárcsak Páduát jártam volna meg” (ti. okosabb lettem volna) – jegyzi meg kesernyésen majd’ ötven év múltán, a padovai egyetemjáró elődökre célozva.

Ezek után nem túl merész feltevés, ha megkockáztatjuk: a Velence-novella apró képeit éppenhogy nem az elfojtás, hanem a lappangó önvád logikája rendezi összefüggő sorozatba. A paráználkodás nem csupán (és talán nem is elsősorban) a testi bujálkodást jelenti itt; sokkal inkább arról van szó, hogy Bethlen, aki az elhibázott diplomáciai manőverben való részvételét bűnös lépésnek értelmezi, eltekint a tételes felsorolástól, helyette az egész történetet morális síkra tereli, ahol a politikai baklövések erkölcsi vétségekként jelennek meg, fajtalankodás, kéjelgés, üzekedés képét öltik magukra. Talán innen érthető-magyarázható az a furcsa tény, hogy az egyébként igen toleráns Bethlen a bűnök fertőjét ezúttal a katolicizmus erkölcsi gyakorlatával párosítja. A más vonatkozásban is tanulságos Lucietta-affér szenvedő alanyát, az olvasót pergető kurtizán hasán moralizáló Istvándit odáig sodorja a ragadós példa, hogy a tengeren, a bóra tombolása közepette „…hát egy olvasót vetett a nyakába”! Hogyan kommentál Bethlen? „…erősen megpirongatám, szidogatám: ez s ennek a fia, ihon a te paráznaságod és hüttől való szakadásod miatt az Isten majd ideveszt bennünket.” Érthető: ha politikai ballépés volt a katolikus franciákkal az ugyancsak katolikus Velencei Köztársaságban szövetséget keresni, akkor ez hitbéli szempontból az „igaz vallástól” való elrugaszkodással egyenértékű, aminek pedig ismét csak a paráználkodás a képi megfelelője, jelen esetben konkrét előidézője is.

A párhuzam, politika és pornográfia (pontosabban: az országvesztő politika és az üzletszerű kéjelgés) egymás mellé állítása, egymással minősítése – nyilván az ismétlődő helyzetek kényszere folytán – évszázadokkal Bethlen után is újra meg újra felbukkan irodalmunkban, de az ötlet nem Bethlen fejéből pattant ki, és nem is kelet-európai specialitás. Bethlen Miklós ifjúkorában huszonháromszor olvasta végig a Bibliát,[93] s öregségéig is naponta forgatta; emlékirata tanúsága szerint „betéve tudta” az Új- és Ószövetséget. Innen pedig készen kaphatta a nagy múltú sémát: a próféták Izráelnek az idegen istenekhez hajlását, és következésképpen az idegen népekkel való szövetkezést ítélték paráználkodásnak, porneiának, fornicatiónak, s ők még nemcsak átvitt értelemben, hiszen e népek kultuszában valóban akadtak orgiasztikus elemek.[94] A nemzete bűnein, s benne saját felelősségén töprengő-vívódó Bethlennek talán Ezékiel próféta Magyarországra és Erdélyre alkalmazható híres példázata járt a fejében a parázna asszonyok képében pogány népekkel bujálkodó, és szörnyű bűnhődéssel lakoló Samariáról és Jeruzsálemről, a két nővérről;[95] de eszébe juthattak Ézsaiás komor sorai is:

„Oh gonosz nemzetség, hamissággal megterheltetett nép, gonosz mag, nemtelen fiak! elhagyták az Urat, megutálták az Izráel szentjét, és elfordultak tőle (…) Országtok pusztaság, városaitokat tűz perzselé föl, földeteket szemetek láttára idegenek emésztik, és pusztaság az, mint ahol idegenek dúltak (…) Halljátok az Úrnak beszédét Sodoma fejedelmei, és vedd füledbe Istenünk tanítását, Gomora népe! (…) ha vonakodtok, sőt pártot üttök, fegyver emészt meg; mert az Úr szája szólt! Mint lett paráznává a hív város! teljes vala jogossággal, igazság lakozott benne, és most gyilkosok!”[96]

Idegen istenekhez húzó, pártütéssel paráználkodó nemzet – amint ez felmerül Bethlen Miklósban, máris koherens képpé, nagy szimbólummá állnak össze velencei kiruccanásának emléktörmelékei. S mennyivel szuggesztívebb, bölcsebb és mélyebben igaz, amit így mond el a „posteritásnak”, mintha száraz jegyzőkönyvbe foglalná, mikor, kivel és miről tárgyalt!

Velence: a bűnök városa, Európa bordélyháza;[97] sok vétkünket újabbal tetézzük benne, idegen köntösben idegen istenek népével üzekedtünk; keservesen meg is fizettünk, kis híján odavesztünk érte (lásd Istvándi István szomorú tanulságú esetét). A látszólag vasvillával egymásra hányt novellabetétek, leírások és karakterképek feszes kompozíció pólusairól felelgetnek egymásnak. Az első reflexió Velence kapcsán, az érkezéskor: „bűnnel felette teljes, kivált paráznákkal” – az utolsó, a távozáskor: „No, én Sodomából kiindulék februarius vége felé…” Az odautazás, váltott lovakon, gyors, könnyű, az Adrián szép csendes szél ringatja a bárkát – a visszatérésnél még a tenger is megmutatja másik, „sodomita” arcát, majd a Karsztok kőrengetegén keservesen lassan, először ökrösszekéren, azután a szamarak is megtagadtatván tőlük, gyalog vergődnek át Bethlenék. Aquileia tornyából a dicső múlt enyészetére nyílik kilátás („én Attila tekintetiért felmenék a temlomnál lévő, nem régen épült kőtornyocskába, a régi Aquileja romlásit nézém”) – Buccari várkastélyában, a „történelmi kártyapartin” a tragikus jövő távlatai sejlenek fel: „Zrínyi Péterné hív egyszer kártyázni, hogy véle, leányával (ez volt osztán Rákóczi Ferencné), fiával (ez halt meg osztán rabságban), és a páterrel játszódjunk”. Lucietta olvasója egyszer Istvándi nagy gyönyörűségének, másszor nagy riadalmának színhelyén kerül elő, a három arany bírság pedig visszautal Bethlen 1661-ben Bécsben kártyán vesztett három forintjára.

Mindazonáltal a Velence-kép korántsem egyoldalú, mint láttuk, a taszítás mellett a szépséges város vonzását is hitelesen érzékelteti Bethlen. Saját szerepének megítélésében hasonló kettősség mutatkozik: nagyobbrészt erős önirónia a jellemző, néhol azonban a nyílt önvád kerül előtérbe („bolondságomnak valóságos okát és mentségét ma sem találom fel”). Akad példa az emlékiratíró magamentő gesztusára is: a regényirodalomból ismert „helyettes halott” megfelelőjeként felbukkan a „helyettes kurválkodó” személye: „Én ugyan, Istennek hála, nem kurválkodtam, ha Velence is; de (…) Istvándi István (…) felette igen elvetemedett; az én nevem alatt is fogott néhol járni…”

Végezetül ne feledjük: az egész farsangi mulatság, a fanyar humorral előadott velencei látogatás komor hátterét, tragikus ellenpontját a csáktornyai gyász szolgáltatja. Bethlen Miklós ítéletének objektivitása – ha létezik egyáltalán objektív mérce – talán kétségbe vonható, de megélt sorsának hitele, saját megszenvedett igazságának érvénye tagadhatatlan. Az ő lelkiismerete szerint: így halt meg Zrínyi Miklós, és így temettük el Zrínyi Miklóst – meglehet, örökre. Mit is írhatna a múltjával szembenéző öreg kancellár örök tanulságul a „posteritásnak”?

„Adók magunkat egészen a rettenetes, telhetetlen fösvénység, kényes, negédes kevélységnek és bujaságnak űzésére, magunk között való becstelen villongásra, egymás veszedelmének éjjel-nappal, titkon, nyilván, mind az idegen nemzet, mind a mi magunk feleink előtt való utálatos praktikálásra, súgás, búgás és conjuratiókra… [az idegen nemzetet] sok helytelen, hibás informatiókkal terheltük és megcsaltuk, amennyire lehetett és tudtuk, osztán másfelől annak kipótlására néha reménsége felett is kedveskedtünk nékiek a nép siralmával és magunk vilis, abjecta és servilis hazudozásink, hízelkedés, udvarlás, a közönségesből való ajándékozás és minden szemtelen prostitúciónkkal édes hazánk veszedelmére és lelkünknek, becsületünknek s maradékinknak eltörölhetetlen gyalázatjára.”[98]

Jegyzetek

Bethlenek és Esterházyak avatott ismerőjének, Jankovics Józsefnek ajánlom szeretettel ezt az írást, elmaradt születésnapi (50.) ajándéka pótlásául.

[1] A helyszínben és időpontban nem vagyok bizonyos. A feliratot levágtam a képről, lévén szó ismerős szereplőkről.

[2] Te rongyos élet!… (rend. Bacsó Péter), 1983.

[3] Kontroll Csoport: Szex (szöveg: Müller Péter), 1983.

[4] Megáll az idő (rend. Gothár Péter), 1981.

[5] Gerő András: 1984: szekrénysor, Lada, víkendház, in: Beszélő, 1999, 4, 58. (A „Nagy Magyar Kispolgárosodás” terminus szintén innen származik.)

[6] Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia – bevezetés a szépirodalomba –, Magvető Kiadó, Bp., 1984. (A továbbiakban KMP; az idézetek mind ebből a kiadásból származnak.)

[7] Mivel a későbbiekben még szerepe lesz, ideiktatjuk az episztola teljes szövegét: „Kedves Barátom! Amint a telő időből is láthatod, sokat töprengtem korábbi megoldástervezetünk fölött, de végül is azt kellett helyesnek látnom, hogy mégse gázoljunk bele költői erejű szövegedbe a barbár zárójeles megjegyzésekkel. – Azokkal elveszne sava-borsa, szenzációja. A tilalomfák viszont állnak, legalábbis nálunk. Más lapot, könyvbeli megjelenést vagy kölcsönös várakozást ajánlok, hiszen fontosabb a pillanatnyi megjelenésnél az, hogy megírtad. Őszinte üdvözlettel: …” KMP, 207.

[8] KMP, 208.

[9] KMP, 209.

[10] A meglepően tágkeblű (nyelvemlék, 1980-as évek) hivatalos menedzselést E. P. munkáival kapcsolatban már Alexa Károly szóvá tette egy 1984-es írásában: „A Magvető Könyvkiadó bánásmódját nincs okunk nem-officiális jelenségként méltányolni”. (Alexa Károly: Kurucz-e a steward?, in: Kritika, 1984, 12, 17–19.) Valóban kérdéses, mit tekintünk „officiálisnak” az adott időszakban. Magam a KMP kapcsán gyakorlatilag csak egyhangú elismeréssel találkoztam; kivétel talán egyedül Berkes Erzsébet lebunkózó kritikája a frissen visszafoglalt Mozgó Világban (Kis magyar névennevező, i. h., 1984, 9, 116–118) – azonban másfél évtized múltán visszatekintve ez már inkább kisebbségi álláspontnak tűnik. Az egyetlen komoly ellenvélemény évekkel később fogalmazódott meg Radnóti Sándor tollából (l. róla az alábbiakban részletesen), ezt viszont nehéz volna officiálisnak értelmezni.

[11] A teljesség kedvéért jegyezzük meg: a sztori (az eredeti elutasításé) még ’83-as lehet. Az elutasító ugyanis ez év márciusától már nem főszerkesztője a folyóiratnak, az augusztusi szám pedig látványos áttörést hoz: csonkítatlanul megjelenik az inkriminált „?” című fejezet a KMP-ből, sőt, ugyanezen számban Kocziszky Éva már „menet közben” elismerő kritikát ír a készülő Bevezetésről. (L. Kortárs, 1983, 8, 1235–1257, illetve uo., 1311–1320; ínyenceknek: közvetlen ez után olvasható Dérczy Péter recenziója Csurka István Létezés-technika című kötetéről, uo., 1321–1324.) Az előzetes fejezetközlés nem az első: az „Egy Pobjeda hátsó ülésén” még korábban, a Jelenkor, 1984, 4. sz.-ban megjelent.

[12] Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Bp., 1959, 188.

[13] Bethlen Miklós: Élete leírása magától. In: Kemény János és Bethlen Miklós művei, s. a. r. V. Windisch Éva, Bp., 1980, 492. (A továbbiakban: Önéletírás.)

[14] Önéletírás, 506–507.

[15] Szerb, 1959, 188.

[16] Michel Foucault: A szexualitás története. I., A tudás akarása, ford. Ádám Péter, Bp., 1996. (Az eredeti első megjelenése: 1976.)

[17] Igaz, egy másik családtagot szemelt ki; a szöveg évekkel később jelent meg Esterházy Pál: Mars Hungaricus, s. a. r. Iványi Emma, szerk.: Hausner Gábor, Bp., 1989 (Zrínyi-könyvtár III, főszerk.: Klaniczay Tibor, szerk.: Kovács Sándor Iván).

[18] A dolgozat jegyzetek nélkül, Politika és pornográfia. Bethlen Miklós Velencében címmel megjelent: A Céh, 1990, 3, 9–13.

[19] Vladimir Páral: Gyilkosok és szeretők. Ford.: Hosszú Ferenc, Bp., 1983, 128.

[20] KMP, 162.

[21] A politikai metaforákról l. Francesca Rigotti: Il potere e le sue metafore. Milano, 1992. A máig legteljesebbnek mondható összefoglalás többször érinti (különösen: 90–104.) a szerelmi motívumot, részletesen azonban nem foglalkozik vele, főként nem a 18. századot megelőző korokra nézve. A középkori anyag feldolgozását kezdte meg: Gianluca Briguglia: Est respublica quoddam corpus: la metafora politica nel medioevo. In: Rivista di storia della filosofia, 1999, 549–572.

[22] Vö. Arisztotelész: Politika, I. (1252a–1260b), különösen 1259a („…a feleséget és a gyermekeket kormányozni, ez mindkét esetben szabadok kormányzását jelenti, de ezek különböznek egymástól a kormányzás módjában; a feleség kormányzása politikai, a gyermekeké királyi” – Szabó Miklós fordítása).

[23] Vö. Cicero: De re publica, különösen: II, 42–44., III, 6. Értelmezéséhez l. bő szakirodalommal: Hamza Gábor bevezető tanulmányát (in: M. T. Cicero: Az állam, Bp., 1995, 9–56.)

[24] A ficinói szerelemfilozófia aktuálpolitikai összefüggéseiről a Medici-érában: Brian B. Copenhaver–Charles B. Schmitt: Renaissance Philosophy. Oxford, 1992, 143, skk.

[25] Nem foglalkozunk itt az ugyancsak az arisztotelészi politeiából származtatott politia („adminisztratív igazgatás”, police, Policey, polizia, összefüggésben a Polizeistaat, Verwaltungstaat értelemmel) jelentésfejlődésével; erről l. Elena Fasano Guarini: „Gli ordini di polizia’ nell’ Italia del ’500: il caso toscano”, in: Policey im Europa der Frühen Neuzeit, hrsg. Michael Stolleis, Frankfurt am Main, 1996, 55–95.

[26] Magyar kiadás: Rotterdami Erasmus: A keresztény fejedelem neveltetése, ford. Csonka Ferenc, s. a. r. Barlay Ö. Szabolcs, Bp., 1987.

[27] A fentiekről összefoglalóan, irodalommal: Nicolai Rubinstein: „The history of the word politicus in early-modern Europe”, in: The languages of political theory in early-modern Europe, ed.

Anthony Pageden, Cambridge, 1987, 41–56.

[28] A „politika” szféráját és a „civil társadalom” világát egy felületes, de elterjedt újságírózsargon ma sokszor szembeállítja egymással – holott legalábbis Leonardo Bruni Arisztotelész-fordítása (Aristotelis politicorum libri octo, 1438) óta ezek a kifejezések szinonimaként szerepelnek az államelméleti irodalomban: politicus intellectus és civilis intelligentia, homo politicus és homo civilis, politia és respublica egyenértékűek, egymást helyettesítik. Vö. Fasano Guarini, 1996, 59.

[29] Lényegében ezt a kérdést tárgyalja a Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio egész első könyve (vö. különösen a XVII–XVIII. fejezeteket); már itt szembetűnő a „törvényszegő”, azaz a hagyományos Politika morális kötelmeitől elrugaszkodó javaslatok megjelenése, amelyek majd a Fejedelem lapjain nyernek koherens kidolgozást.

[30] A Toszkán Nagyhercegségben már a 16. század folyamán megfigyelhető, hogy „a vivere politico és a vivere civile paradigmája (…) bizonyos mértékben átvándorolt a republikánus nyelhasználatból a fejedelmi nyelvhasználatba” (Fasano Guarini, 1996, 62.). Boteróról a kérdéssel kapcsolatban: Bene Sándor: Theatrum politicum. Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban, Debrecen, 1999, 172–175.

[31] Botero reputációfogalmáról: Victoria Kahn: Machiavellian Rhetoric from the Counter-Reformation to Milton, Princeton, 1994, 75–84.

[32] Egy memorandumában írja: „Manapság aszerint mérik a barátságot, hogy mennyi haszonnal jár; ahol pedig nincs haszon, ott nincs bizalom sem semmiben. Ezért szükséges, hogy akiket a hatalom kiszemel és kiválaszt, barátai legyenek, s úgy kösse őket magához, hogy azok nagy hasznot lássanak a dologban (s ellenkezőleg, súlyos veszteséget, ha változik a hatalom); ez arra viszi őket, hogy törekedjenek megőrizni a hatalmat, nemcsak a szeretettől, hanem inkább a várható haszontól, sőt, a szükségtől indíttatva.” Francesco Guicciardini: Delle condizioni, in cui trovavansi le contrarie parti che dividevano la cittá (1512); idézi Mauruzio Viroli: Dalla politica alla ragion di stato, Roma, 1994, 113.

[33] Vö. Bene, 1999, 113–120; Giulio Ferroni: „ »Sprezzatura« e

simulazione”, in: La Corte e il »Cortigiano«, I, La scena del testo, a cura di Carlo Ossola, Roma, 1980, 119–147.

[34] Baldassar Castiglione: Il libro del Cortegiano, a cura di Giulio Carnazzi, Milano, 1994, 132, 134 (libro II, c. XVIII–XIX.).

[35] Ferrante Pallavicino: La rettorica delle puttane. Villafranca, 1673, 6.

[36] Vö. Klaniczay Gábor: „Udvari kultúra és a civilizáció folyamata.” In: Magyar reneszánsz udvari kultúra, szerk.: R. Várkonyi Ágnes, Bp., 1987, 17–51; Jankovics József: „Udvarellenes tendenciák a XVII. század eleji magyar költészetben.” In: J. J., Ex Occidente… A XVII. századi magyar irodalom európai kapcsolatai. Bp., 1999, 23–37.

[37] Lukácsy Sándor, Az állam lelke. Machiavelli és egyházi irodalmunk. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1998, 301–336.

[38] A Gracián-fordításokról és jelentőségükről: Szauder József: Faludi Ferenc udvari embere. Pécs, 1940; Szörényi László: „Kalauz Faludi Ferenc prózájához”, in: Téli éjszakák. Válogatás Faludi Ferenc prózai műveiből, szerk.: Szörényi László, Bp., 1978, 413–416. Az „államrezonos” politikai irodalom magyarországi recepciójáról: Bene, 1999, 326–391.

[39] Főként erről az oldalról vizsgálják Viroli, 1994, 49–81; Richard Tuck: Philosophy and Government 1572–1651. Cambridge, 1993, 1–30; Skinner distinkciója a fejedelmi hatalomgyakorlás és az aktív részvételt feltételező republikanizmus között ebből a szempontból nem releváns, hiszen elméletileg mindkét szisztéma a hatalom törvények általi korlátozására és a közjó, az igazságosság alapján történő kormányzásra épül (Quentin Skinner: „Sir Thomas More’s Utopia and the language of Renaissance humanism”, in: The languages of political theory…, id. kiad. 123–157).

[40] Rubinstein, 1987; ld. még Quentin Skinner: „Az ellenreformáció tomista filozófusai.” In: A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe, szerk.: Horkay Hörcher Ferenc, Pécs, 1997, 75–84. (a szerző The Foundations of Modern Political Thought című monográfiájának „The limits of constitutionalism” című fejezete).

[41] Máig alapvető tanulmány: Hans Baron: Calvinist republicanism and its historical roots. In: Chuch History, 8 (1939), 30–42. L. még Robert N. Kingdon: The First Expression of Theodore Beza’s Political Ideas. In: Archiv für Reformationsgeschichte, 46 (1955), 88–100; Cynthia G. Schoenberger: Luther and the Justifiability of Resistance to Legitimate Authority. In: Journal of the History of Ideas, 40 (1979), 3–20; Esther Hildebrandt: The Magdeburg Bekenntnis as a Possible Link Between German and English Resistance Theories in the Sixteenth Century. In: Archiv für Reformationsgeschichte, 71 (1980), 227–253; valamint az új monografikus feldolgozást: Ralph Keen: Divine and Human Authority in Reformation Thought. German Theologians on Political Order 1520–1555. Nieuwkoop, 1997. A puritán mozgalomról: Michael Walzer: The Revolution of the Saints: A Study in the Origins of Radical Politics. London, 1965; Blair Worden: „Classical republicanism and the Puritane revolution.” In: History and imagination. Essays in honour of H. R. Trevor-Roper, ed. Hugh Lloyd-Jones–Valerie Pearl–Blair Worden, London, 1981, 182–200.

[42] A számtalan lehetséges példa közül ezúttal egy propagandisztikus szöveget idézünk; Bethlen Gábor udvari prédikátora, Milotai Nyilas István a Speculum trinitatis című (megj.: Debrecen, 1622) vitairatának a fejedelem jótéteményeit részletező előszavát a „kegyesség” és a „szeretet” erkölcsi kategóriáira építi. Ezek elsősorban a polgárt kötelezik az „Isten tiszteletire s hazájának ótalmazására”, azonban az uralkodó és az Isten közötti viszonyt is meghatározzák: „Hol vagytok fejedelmek, hatalmas hercegek, grófok, értékes nagyurak, tekintetes királyi szabad városok, kik az Istennel ilyen viszont való patrónusságnak munkájában buzgó nagy szeretettel és kegyességgel forgolódnátok, mint az mi keresztyén királyunk? [A szerző a szövegben magyar királyként szerepeltetett Bethlen Gáborra gondol! –

B. S.] Nosza, csókolgassátok ti is az Urat, hogy ő is titeket lelki és testi áldásival viszontcsókolgasson, szolgáljatok ti is őneki félelemmel és rettegéssel, hogy ő is viszontszolgáltasson tinektek egyebekkel nagy fenyíték alatt.” (Kiemelések: B. S.) A szöveg újabb közlése: Bethlen Gábor emlékezete, szerk.: Makkai László, Bp., 1980, 593–611; az idézetek: 593, 606–607.

[43] Foucault, 1996, 120.

[44] A megállapítás természetesen csak az itt tárgyalt vonatkozásban értendő, hiszen egyéb (életmódtörténeti, jogtörténeti, folklór, művészettörténeti stb.) szempontból számtalan publikáció jelent és jelenik meg az erotika-prostitúció-házasság témaköréből. (Kiindulópontként vö. a Fejezetek a szexualitás történetéből, szerk.: Oláh Tamás, Bp., 1986; valamint a Rubicon 1994, 6., A prostitúció történetéből című tematikus számának tanulmányait.) A jelen kérdésfelvetés szempontjából ritka kivételként idézhető a kérdésnek külön fejezetet szentelő értekezés: Őze Sándor: „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet.” Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Bp., 1991, 54–59. L. még Ludányi Mária: A szerelem-kép alakulása a XVI. század végi és a XVII. század eleji magyar irodalomban. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, 359–370. Legújabban Ács Pál foglalkozott a motívummal: „Ne paráználkodjál!” A paráznaság metaforája a reformáció irodalmában (előadás a Szabó Géza szervezte „Ámor, álom és mámor. A szerelem a régi magyar irodalomban és a szerelem ezredéves hazai kultúrtörténete” című 1999-es, Sátoraljaújhelyen tartott konferencián; a szöveg sajtó alatt a szerző „Az idő ósága”. Tanulmányok a régi magyar irodalomról című kötetében).

[45] A szöveg kiadva: Bethlen Gábor korának költészete, Bp., 1976, 36–105. (Régi Magyar Költők Tára XVII/8).

[46] Vö. Bene, 1999, 367–368.

[47] KMP, 150. („Auhhh!! Demokrácia egy Pobjeda hátsó ülésén –”) A „demokráciázás” szakszerű definíciója: uo., 146.

[48] KMP, 11.

[49] Egy példa: A megoldás című „anekdot” (KMP, 67–68.) Déry Tibor ötletét örökíti meg (a békenagygyűlésre igyekvő Mátyás elvtársat azzal kellene üdvözölni, hogy a Duna hídjának egyik oszlopára Gerő elvt. felkötteti Farkas Mihályt, a másikra saját magát – „nem is kerül valami sokba, a drága embert meg fogja lepni, s a népnek is örömet szerez”). A történet „eredeti” szereplői Ferenc József, az uralkodó 1857-es fogadását előkészítő helytartóhelyettes és a rendőrfőnök (ők lógnának) és báró Eötvös József (ő adja a tanácsot). L. Gerő András: Ferenc József, a magyarok királya. Bp., 1988, 86.

[50] Thaly múltkonstruálásáról legújabban, nagy szakirodalommal: R. Várkonyi Ágnes: „Történészvita Zrínyiről 1868-ban.” In: A hosszú tizenkilencedik és a rövid huszadik század. Tanulmányok Pölöskei Ferenc köszöntésére. Bp., 2000, 627–640.

[51] KMP, 163.

[52] KMP, 157–158.

[53] KMP, 162.

[54] KMP, 156, 158.

[55] Járjunk pórul! (KMP, 89–90).

[56] KMP, 214.

[57] „Az ellenállási pontok mindenütt jelen vannak a hatalom hálózatában. Nincs tehát olyan hely a hatalomhoz képest, amely a nagy Visszautasítás helye lehetne – a lázadás lelke, mindenfajta forrongás góca, a forradalmár tiszta törvénye. Csakis ellenállási pontok vannak, … [amelyek] már meghatározásuknál fogva sem létezhetnek sehol másutt, mint a hatalmi viszonyok stratégiai mezőjében.” Foucault, 1996, 98.; Machiavelli ilyen irányú értelmezéséről l. uo., 99.

[58] „Édesapámat kizárólag a zene érdekelte, Zrínyi Miklóst meg az írás, ezért elhatározták, hogy írnak közösen – idegen ötlet nyomán! – egy musicalt, akár egy Szörényi–Bródy. (…) Volt egy tél, hogy győzelmet győzelemre halmoztak. A török egyszerűen nem értette. Tudta, hogy Zrínyi zseniális hadvezér, apámat is becsülte – de hát amit itt műveltek, annyira követhetetlen volt! Naná, mert minden a musical dramaturgiája szerint ment.” Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Bp., 2000, 82. Ez az apa a későbbi Pál nádor, a Mars Hungaricus – és a Harmonia caelestis – szerzője. Zrínyi dramaturgiájáról – hasonló felfogásban – l. még Bene Sándor: A hír és a közvélemény koncepciójának formálódása Zrínyi Miklós műveiben (A világszínháztól a politika színházáig). In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1996, 369–394.

[59] A szubjektív ítéletalkotás jogossága mellett érvel (a negyedik, utolsó rész kapcsán) a KMP-t a chria (tanító-nevelő beszédfajta) műfajával rokonító Margócsy István, Esterházy Péter: Kis Magyar Pronográfia. In: Kortárs, 1984, 1999–2002.

[60] L. Amedeo Quondam tanulmányát: „La »forma del vivere«. Schede per l’ analisi del discorso cortigiano.” In: La Corte e il „Cortigiano” II, Un modello europeo, a cura di Adriano Prosperi, Róma, 1980, 15–68, Guevaráról: 41–54.

[61] KMP, 242.

[62] A műtét korántsem olyan egyszerű, mint a Mester állítja. Mi fitymafékproblémát látunk, kerülendő a politikai implikációkat. A másik lehetőségről Berkes, 1984. lebbenti fel a fátylat: „»A hazaszeretet minőség kérdése«. Ezek után hősünk (azaz az elbeszélő) körülmetéli a gyötrelmes ifjat. (Író, tehát ért hozzá.)” (Hogy ezt hogyan értelmezzük az 1984-es Mozgó kontextusában, „én nem tudom”…)

[63] KMP, 242.

[64] Az imént említett (persze szégyenlős iróniába csomagolt) „skizoid heroizmusra” utal a Vörösmarty-reminiszcencia, az Előszóból: „Majd eljön a hajfodrász, a tavasz / (…) S illattal elkendőzött arcain / Jókedvet és ifjuságot hazud.” A párhuzamra felfigyelt: Kocziszky Éva: „Pénelopé leple.” In: Diptychon. Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről 1986–88, szerk.: Balassa Péter, Bp., 1988, 30 (JAK-füzetek, 41).

[65] „E történetek szerzői és olvasói nézőpontja a történelem voyeurjének szemszögéből láttatja anyagát: e nézőpontból minden óhatatlanul pornográffá válik, mert csak úgy érhető el, úgy ragadható meg, ha biztos leshelyünkről kukkantunk ki rá. Amit látunk, látványnak, fikciónak gyönyörű – realitásnak kevés, történelemnek semmi.” Szigeti Csaba: Az értelmiségi mint voyeur (Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia). In: Életünk, 1984, 1021.

[66] Néhány vonatkozó hely: KMP, 222 (A mondat – Ottlik; Veszekedés – Babits); 208 (A Kor… – Babits–Rónay); 100 (Egy demokratikus fórumon – Babits). Vannak még persze, sokan. A kiemelés talán önkényes.

[67] KMP, 9 (az előbőr/fitymafék problémás ifjú érettségi tétele: Móricz novellái); vö. még 129–130 („…gyakjad csak, gyakjad, nagyságos uram, az én jó nagyságos asszonyomat…” stb. – parafrázis a Tündérkertből, I, 6 –, szereplők: Báthory Gábor, Imreffyné és a voyeur vénasszony).

[68] KMP, 161.

[69] Önéletírás, 492. Kivéve az idézet első mondata – az ugyanis még Gombrowicz-szöveg, vö. Margócsy, 1984, 2001.

[70] Köpeczi Béla: „Bethlen Miklós francia emlékirata.” In: Dominique Révérend, Bethlen Miklós emlékiratai. Bp., 1984, 239; Bethlen külpolitikai elképzeléseinek változásáról, apja koncepciójának követéséről l. még: Jankovics József: „Bethlen János, a politikus és történetíró.” In: Jankovics, 1999, 103–118.

[71] A Columba Noe (Olajágat viselő Noé galambja) című, 1704-ben írott röpirat modern kiadása: Magyar gondolkodók XVII. század, kiad.: Tarnóc Márton, Bp., 1979, 283–295 (Magyar Remekírók).

[72] KMP, 10.

[73] „A milliomos-fiú, aki beöltözik népbarátnak, gyanús, stinks – mint a népi költő, aki kispolgári kényelemben és kivételezettségben »harcol« a nép jogaiért, ha leül verset írni, nem fogalmakban, jelzőkben, nem alanyban és állítmányban, hanem mindig a »nép«-ben, a nemzetben gondolkozik – de közben diszkréten mutyizik a hatalommal… A nép tudja ezt és vállat von. »It stinks« – gondolja a nép.” Márai Sándor: Napló 1968–1975. Bp., é. n., 27. Lehetne tippelni, kikre vagy inkább kire céloz a szerző, de hagyjuk a találgatást. Érezzünk inkább jóleső büszkeséget népünk műveltsége, izmosodó angol nyelvtudása felett.

A forrás azonosítása: Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Pozsony, 1996, 186.

[74] A tipológia: KMP, 152–154. Mindenképpen fel kell itt idézni a műről született egyetlen elmarasztaló kritikát. Radnóti Sándor írása („Az ambivalens műbírálat. Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című könyvéről”, in: Radnóti Sándor: Recrudescunt vulnera. Bp., 1991, 135–173.; első megjelenés: „Medvetánc”, 1987, 2. sz.) nemcsak a KMP-ről szól, hanem a Bevezetés egészéről, de legfontosabb kifogását Esterházyval kapcsolatban mégis a Pornográfia egyik helyére építve fogalmazza meg. A „?” fejezet egyetlen olyan mondata, amely mellől elmarad a kérdőjel, s ezáltal rendkívül hangsúlyossá válik, egy Németh László-idézet. („A lebecsülés jogos lehet, mint ítélet, de nem lehet az mint magatartás. Országunk mint hely lehet elmaradott, szánalomra méltó, mint működésünk kijelölt helye minden terek közül a legfontosabb. A hely, amelyen világra jöttünk, éppúgy kötelez, mint a természet, amelyet világra hoztunk.” KMP, 168.) Radnóti szerint Esterházy itt „mintegy előállt a farbával, a zavarbaejtő relativizálási sorozat közepette egyszer csak kimondta abszolút érvényű következtetését” (Radnóti, 1991, 154.). Ebből pedig a kritikus arra a súlyos következtetésre jut, hogy „Esterházy Péter, amikor leveti a maszkokat, a magyar népi mozgalom tradíciójához kapcsolódik, Bibóhoz és Némethhez” (uo.). Még pontosabban – eltérően a liberális-népinek minősített Bibótól – „magas nívón, emelkedett formában a magyar népiesség nem liberális, nem demokratikus hagyománya szólal itt meg, szemben a bibói tradícióval” (uo.). Radnóti tehát „lekurucozza” Esterházyt, sőt, az „antidemokratikus” Németh helyett éppenséggel a Márai-naplók olvasását ajánlja figyelmébe. Mint láttuk, nyitott kapukat dönget. (N. B. a Németh László-idézet szövegkörnyezete korántsem az elfogadás „farbáját” jelenti, sokkal inkább ironizál és elutasít, l. például „a jövő a minőség útja, az egyszerű huj, huj, hajrától a nagyobb komplexitású virtusig” [KMP, 167], csemetefa-öregfa motívum [uo.], „népünk ősi jellege”[168] vagy az ominózus idézetet kommentáló kérdés [„Ezen túl pedig?”, uo.].) Tehát nem kuruc. Radnóti kritikája azonban, amely „az erkölcsi megítélés és az erkölcsi finnyásság ambivalenciáját” emeli ki, továbbra is indokoltnak tűnik. („Azt, hogy valami gusztustalan, rosszindulatú, pornográf, azt lehet a felháborodástól a kétségbeesésig bizonyos erkölcsi komolysággal elmélyíteni, s lehet az ember szívében az »oly, de oly tahók«, a piha érzületével mintegy morális fintorgássá oldani. Van még számos lehetőség, de Esterházynál e kettő keveredik minduntalan.” Radnóti, 1991, 155.) Esterházy monográfusa szerint ez az álláspont szubjektív és „szubsztancialista”, idegen a Bevezetés esztétikai alapelveitől (Kulcsár Szabó, 1996, 187–188.); lehet, hogy igaza van, de Radnóti Sándor problémafelvetése ettől még hiteles és releváns marad. (Ez itt a saját szubjektív és szubsztancionalista álláspontom. – B. S.)

[75] Önéletírás, 505.

[76] Önéletírás, 604. Az alábbiakban elemzésre kerülő szövegrész az id. kiad. 604–611. lapjain olvasható. Az innen idézett részekre külön nem hivatkozom.

[77] A vasvári béke utáni helyzetre, a magyar méltóságviselők politikai szervezkedésére vonatkozó régi, de alapos monográfia: Pauler Gyula: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése, I–II. Bp., 1876. Zrínyi mozgalmának diplomáciájáról nagy anyagot dolgoz fel: Széchy Károly: Gróf Zrínyi Miklós 1620–1664, V. Bp., 1902, 135–164., 190–200. Az újabb irodalomból alapvető: Domokos Kosáry: Français en Hongrie, in: Revue d’ histoire comparé. 1946, 29–65.; R. Várkonyi Ágnes: Török világ és magyar külpolitika. In: R. V. Á.: Magyarország keresztútjain. Bp., 1978, 175–229.; R. Várkonyi Ágnes: „A tűzvész tanúi.” In: R. V. Á.: A tűzvész tanúi. Bp., 1995, 133–144.; Bene Sándor: Zrínyi-levelek 1664-ből. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1992, 225–242.; Bene Sándor: A Zrínyi testvérek az Ismeretlenek Akadémiáján (Velencei karnevál). Uo., 1993, 650–668.

A francia kapcsolatról – a dokumentumkiadás Acta coniurationem Petri a Zrinio et Francisci de Frankopan nec non Francisci Nadasdy illustrantia, red. Valtazar Bogisic, Zagrabiae, 1888 (Monumenta spectantia historiam Slavorum meridionalium, XIX.), mellett – l. Jean Bérenger: Francia–magyar kapcsolatok a Wesselényi-összeesküvés idején 1664–1668. In: Történelmi Szemle, 1967, 275–291.; Köpeczi Béla: Franciaország a Birodalom megmentője és a kereszténység bajnoka. In: K. B.: Magyarok és franciák. XIV. Lajostól a francia forradalomig. Bp., 1985, 11–32.; Bíró Péter: A francia külügyi levéltár Zrínyi Miklósra és az 1663–64. évi hazai eseményeire vonatkozó iratai. In: Zrínyi-dolgozatok, VI. (1989), 63–179.; Héjjas Eszter: Magyarország 1663–64-ben, francia diplomáciai jelentések tükrében. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1987–1988, 193–202.

[78] A kapcsolat ezután is él: Nádasdy Ferenc rögtön azután érkezik a Köztársaságba, hogy Bethlen Miklós hazaindult onnan. Nádasdy 1665-ös utazásának jelentőségét (kísérőjének, Bezerédy Zsigmondnak útinaplója kiadva: Magyar gondolkodók XVII. század, id. kiad., 1151–1155.) érdemes lenne megvizsgálni; vö. még Komáromy András: Nádasdy Ferenc római zarándoklata. In: Történelmi Tár, 1899, 720–722.

[79] Bérenger, 1967, 282. Bethlen levelezéséből úgy tűnik, egy ideig szándékában állt, hogy Párizs felé induljon tovább, „minden bizonnyal újabb peregrináció leple alatt politikai-diplomáciai célkitűzéssel”, Jankovics József jegyzete, in: Bethlen Miklós levelei, kiad.: Jankovics József, I, Bp., 1987, 607 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 6/1). Bethlen – fiktív „francia emlékiratai” szerint – valóban Franciaországba utazott tovább, vö. Révérend, 1984, 117–120.

[80] „…a tudatos elhallgatás motivációját kell megfigyelnünk abban, hogy nem taglalja élete egyik nagyon fontos időszakának, az 1664–65-ös velencei utazásának politikai-diplomáciai vonatkozásait. Csak találgathatjuk, mi az oka e titkolózásának – esetleges újabb francia kapcsolatairól akarta elterelni a figyelmet?” Jankovics József: „Önéletírás és történeti hitelesség – művészet és valóság viszonyának kérdése a Bethlen Miklós-levelezés tükrében.” In: Jankovics, 1999, 123.

[81] Brusoni könyve valójában dokumentumgyűjteménynek álcázott propagandairat. Az informátorok között feltehetőleg ott volt Bethlen Miklós, de a szerző közvetlen csáktornyai kapcsolattal is rendelkezett, vö. Girolamo Brusoni: Le campagne dell’ Ungheria. Venetia, 1665, 141., ahol arról számol be, hogy a könyvében utolsóként szereplő, erősen Habsburg-ellenes relációt „egy horvát lovag” írta neki. Brusoninak ekkoriban három darabját is játszották a velencei színházak: az Ardemia, az Antigenide, és a San Giovanni, vescovo di Traů címűt, vö. Dizionario biografico degli italiani, XIV, Roma, 1972, 718. Bethlen, gyakori „comoedia-nézése” során bizonyára találkozott valamelyikkel.

[82] Kétségkívül toposzról van szó, azonban felbukkanása e helyen talán nem véletlen. Az erdélyi politikában időről időre visszatérő szólam a Velencei Köztársaság kormányformájának dicsérete; Szamosközy például így ír a Báthory Zsigmond fejedelmi önkénye ellen szervezkedők céljáról: „...a tanácsurak nem monarchiát vagy singularis principatust akartak ez országban rendelni, hanem aristocratiát, mint Velenczében vagyon. Az tizenkét tanács lett volna az fejedelem, és azután száz ember. Ezeknek akaratja és tanácsa szerint gubernáltatott volna az ország dolga.” Szamosközy István történeti maradványai, IV, kiad.: Szilágyi Sándor, in: Monumenta Hungariae Historica, II, Scriptores, XXX., Bp., 1880, 37. Az újabb kutatás kiemelkedő szerepet juttat a Velence-mítosznak a németalföldi arisztokratikus köztársaság ideológiájának kialakulásában (l. pl. Hugo Grotius elképzeléseit: Richard Tuck: „Hugo Grotius.” In: A koramodern politikai eszmetörténet…, id. kiad., 89 skk.). Bethlen városdicsérete nyilván ilyen európai kontextusban értelmezendő. L. még E. Haitsma Mulier: The Myth of Venice and Dutch Republican Thought in the Seventeenth Century. Assen, 1980.

[83] Epistula Nicolai Bethlen… ad Ministros Exules tam Helveticae quam Augustanae Confessionis, a latin eredeti megjelent 1677-ben, magyar fordításának új kiadása: Bethlen Miklós levelei, id. kiad., II, 1159–1180.; a velencei útról: 1162–1163. Bethlen publicisztikai tevékenységéről: Jankovics József: „A Bethlen Miklósnak tulajdonított röpiratok szerzőségéről.” In: Jankovics, 1999, 150–155.

[84] Önéletírás, 610–611.

[85] L. innen írott leveleit, id. kiad., I, 138–148.

[86] Önéletírás, 642.

[87] „…elmondhatjuk, hogy az Önéletírás mint irodalmi alkotás, saját törvényszerűségei alapján mérve, az írói módszere, betöltött funkciója tekintetében művészileg igaz rekvizítuma egy bizonyos álláspontnak, helyzetnek, még akkor is – sőt azzal együtt is –, hogy egyes eseményeket, szituációkat nem, vagy nem mindig az objektív valóságnak megfelelően ad elő, az ismeretek hiánya miatt öntudatlanul, vagy az elhitetés szándékával tudatosan módosítva a megélt valóságot. (…) Bethlen Miklós esetében azonban (…) a kétségek együttese sem elég arra, hogy a művészi igazság fölé rendeljük a történelmi igazságot.” Jankovics József: „Önéletírás és történeti hitelesség.” Id. kiad., 129.

[88] Bezerédy Zsigmond: „Itáliai utazás.” In: Magyar gondolkodók XVII. század, id. kiad., 1153–1154.

[89] A modern szakirodalom szerint hihetetlenül magas volt a kurtizánok száma a 16. századi Velencében (Sanudo Diariumában 11 654 örömlányról emlékezik meg). A 17. századi hanyatlás e téren kevéssé éreztette hatását, a kb. százezres városnak még mindig 10 százaléka űzte az ősi mesterséget. L. Paul Larivaille: La vita quotidiana delle cortigiane nell’ Italia del Rinascimento. Milano, 1989, 56–60.

[90] Vö. Kovács Sándor Iván: „A régi magyar utazási irodalom az európai utazáselmélet művek tükrében.” In: K. S. I., Szakácsmesterségnek és utazásnak könyvecskéi. Bp., 1988, 93–240.; Bethlen Miklós velencei útjáról: 175–176. L. még Kovács Sándor Iván: „Szelence – kemence – Velence. Egy Rimay-rímtoposz diadalmenete és bukása.” In: Újhold-évkönyv, 1988/1, 362–385.

[91] Kiadva: Batthyány Kristóf európai utazása 1657–1658, közreadja Szelestei N. László, Szeged, 1988, 36–39. (Peregrinatio Hungarorum, 2). Batthyány útleírása egyébként nagy hasonlóságot mutat Bethlenével; pl. a városköztársaság politikai jellemzésében: „Derék és nevezetes respublica. Ennek feje az herczegh, de ezis semmit sem mér magátul cselekedni, hanem mind közönségesen az egész tanáczal etc.”

[92] Önéletírás, 597.

[93] Vö. Önéletírás, 505.

[94] „Abból kifolyólag, hogy a sémita népek, közelebbről a kanaániták kultuszában hivatalosan is ott szerepelt a paráználkodás, a próféták Izráelnek az idegen istenekhez elhajlását, azok kultuszi elemeinek a Jahveh tiszteletével való keverését és általában az idegen népekkel való szövetkezést paráználkodásnak nevezték.” Bibliai lexikon, szerk. Czeglédy Sándor, Bp., 1931, 822.

[95] Ezékiel, 23.

[96] Ézsaiás, 1, 4, 7, 9–10.

[97] „Parmi Vinegia esser fatta un bordello” – írja a XVI. századi költő, Andrea Michieli; a toposz már Velencében magában is régen használatos volt. (Idézi: Larivaille, 1989, 60.)

[98] Bethlen Miklós „Imádságoskönyve”, in: Kemény János és Bethlen Miklós művei, id. kiad., 1049–150.

• Kultúra