Bene Sándor

Nyomtatóbarát változat

„Ez most nem az »U Fleku« lesz” – csattant fel a ruhavásárlásra segítségül mellém szegődött (francia szakos!) egyetemi évfolyamtársnőm a cipőbolt kirakata előtt. (Kezdtem tudniillik elveszíteni a türelmemet a megfelelő színárnyalatú lábbeli kiválasztásának kálváriájában, s javasoltam volna holmi közös poharazást.)

A jelenet megértéséhez szükséges a körülmények legalább vázlatos ismerete. A lakonikus eligazítás a budapesti Belváros elegáns bevásárló utcájában hangzott el a nyolcvanas évek végén. Ide már akkoriban is csak a külföldiek (értsd: nyugat-külföldiek) jártak shoppingolni; mi „bennszülöttek” legföljebb a kiszolgálásukra szakosodott honfitársnőink miniszoknyáit gusztáltuk, persze csak messziről és a megfelelő óvatossággal, hogy a sarkon falnak támaszkodó izmos védelmezőik tekintetével ne találkozzunk. Hogy most mégis itt latolgattuk a kirakatban díszlő lábbelik mesés árait, azért történt, mert külföldre (nyugat-külföldre) készültem, életem első hosszabb kalandozására. (Bologna, fél év Soros-ösztöndíj – toleranciázás, napfény, open society meg miegyéb. Hunok Itáliában.)

A ruhatáram bizony siralmasan hiányos volt. Körülbelül a fentebb említett „U Fleku” meglátogatására elegendő. (Tájékozatlanok vagy a nemzedéki mítoszkört sajnálatosan nem ismerők kedvéért: az akkor még szocialista Prága profán kegyhelye, sörimádók zarándoklatainak végcélja, amelynek több száz férőhelyes udvarán békés bábeli hangzavarban itták a habos barna sört – á/5 cseh korona – a laikus misztériumra összegyülekezett kelet-ejrópai fiatalok. Az alapító atyák könnyekig meghatódva nézhették volna a KGST-internacionalizmus eme példamutató megnyilvánulását. A vidám sörtestvériségben mindenki egyenlő volt – kivéve persze az endékásokat, őket ugyanis azonnal fel lehetett ismerni a híres egyenszandálról, elég volt egy pillantás az asztal alá.) Ide tehát – pars pro toto egész Kelet-Európába, mert művelt volt ám az évfolyamtársnő, posztmodern Lyotard-idézetek, Chanel-kozmetikumok és klasszikus retorikai figurák használatában egyaránt képzett – különösebb komplexusok nélkül kelhettünk útra mi, a legvidámabb, barakk 60-as években született gyermekei. Magunkra húztunk egy márkás farmert (egyet, mert általában egyikünknek sem volt több belőle, de azt azért kiharcoltuk), egy pár jobb edzőcipőt (a Pumákat már elfogadható áron és minőségben hamisították az élelmes pesti kisiparosok), és fel hát az útra, társaim, siessünk![1] Danckába, Boroszlóba, Nagyváradra, Marosvásárhelyre (Gdansk, Wroclaw, Oradea, Tirgu Mures) vagy éppen az U Flekuba, nota pars pro toto. Ez jugóra (az „ex”-re) is érvényes volt, még ha az érzékenyebb lelkű „társakat” már gondolkodóba is ejtette a ruháinknak és autóinknak szóló (passé!), lenéző mosolygás a helybéliek részéről. („Jól megverte őket Jelasics”, gondolták ők; „Fut Bécs felé Jelasics, a gyáva, seregének seregünk a nyomába”,[2] gondoltuk mi; hun horda, gondolták ők; balkáni rongyrázás, gondoltuk mi. A béketábor és az el nem kötelezettek évődő párbeszéde. No de, dévaj csipkelődés, piha; a többség azért fesztelenül nyomta a Trabant gázpedálját Taurus-gyártmányú gumi strandpapucsában, úton mondjuk Fiumétól Zára – Rijekától Zadar – felé.)

Európával azonban más volt a helyzet. Európához fel kellett, és fel kell öltözni, kerül amibe kerül. Különben még majd lenéznek bennünket. Körülállnak, megbámulnak, aztán esetleg megmosolyognak vagy – rosszabb esetben – lebarbároznak. És igazuk is lesz: mégsem trappoghatunk végig csizmában a Szent Márk téren. Vagy igen? Hiszen erőfeszítéseink úgyis hiábavalók. Azzal a fesztelen keresetlenséggel (sprezzata disinvoltura), amelyet Castiglione udvari emberétől évszázadok alatt a párizsi hentes vagy a velencei kofa is eltanult, képtelenek vagyunk felöltözni Európát. A tapasztalatok azt mutatják, hogy túlkompenzálunk, s jobban akarunk öltözni maguknál az olaszoknál vagy a franciáknál (mint pl. Anyegin, aki „fél, irigy bírálja, s ezért pedánsul öltözik, mondhatjuk: piperkőcködik”;[3] mint pl. „exjugó”, amíg tehették: s hamarosan újra tehetik, látjuk majd, feleim, lesz itt turizmus, nudi is, ihaj). Vagy ellenkezőleg, gerincesen népviseletbe vágjuk magunkat, s nem szégyelljük a bagariacsizmát (pl. Attila kései utódai, rántott csirkés zacskóikkal és uborkabefőttes dunsztosüvegeikkel ugyancsak a San Marcon – legyen hát ez is metafora, pars pro toto Európa helyett). Esetleg kombináljuk a kettőt, és nyakkendőt kötünk az „atilla” fölé, vagy csizmát hordunk a szmoking alatt (ezt szoktuk sajátos hozzájárulásunknak hívni Európa imázsához, illetve megtermékenyítő európai hatásnak nemzeti kultúráink termő televényén). Végül is mindegy: vagy így, vagy úgy, reménytelenül provinciálisak, kinnszülöttek (extracomunitari) maradunk mi: horvátok, magyarok, csehek, lengyelek és egyéb jugoszlávok.[4] Testvérek a barbárságban. Vigasznak pedig elég kevés, hogy egymást is lenézhetjük, ha nagyon akarjuk. Magunkat Európához mérjük (ki van hozzá közelebb, ki kevésbé: a periférián élők társasjátéka, amellyel csak megerősítik saját perifériatudatukat és perifériahelyzetüket) – de ne legyenek illúzióink: Európa is ránk tekintve tudja azt, hogy mi nem Európa. A San Marco, minden látszat ellenére, továbbra is messze van tőlünk.

A jelenség persze nem új. Horvát–magyar kapcsolatok? Tegyünk egy kis időutazást. Bethlen Miklós, az ifjú erdélyi gróf 1665. elején politikai küldetéssel érkezik Velencébe a tragikus kimenetelű kursaneci vadkanvadászat után: Zrínyi Péter, a leendő horvát bán küldi tárgyalni az „idegen követekkel”, a nevezetes összeesküvést előkészítendő. Zrínyinek ekkor már saját szállásadó- (s egyszersmind kerítőnője) van Szent Márk városában, nyilván azt is tudja hát, mi a módi Európában; fiatal magyar segítője azonban ekkor éli át igazán a ruhaproblémát. „Látván, hogy sereggel gyűlt körülöttem a bámészkodó nép a magyar köntös miatt, francia köntösben öltözém…” – írja majd emlékirataiban.[5] A túlkompenzáló kelet-európai tipikus gesztusa: annyira bántja önérzetét a lesajnáló kíváncsiskodás, hogy túlzásba viszi az alkalmazkodást: kevés neki az olasz „idegen köntös”, olyan jelmezt választ hát, amelyben hite szerint immár maga nézheti le bámulóit.

Maga Zrínyi Péter kevesli a bátyja verseskönyvét (Adriai tengernek Syrenaia) metszettel díszítő Subarich György mester tehetségét: magához Subarich mintájához, a nagy hírű (és drága) velencei Giacomo Piccinihez fordul illusztrációkért, mikor saját fordítás-parafrázisának (Adriatiskoga mora Syrena) kiadását készíti elő Velencében.[6] S hasonlóan jár el a család történetének megalkotásával is. Nemzeti mítoszkör helyett „Európából”, a római Sulpitia gensből eredezteti a famíliát – a genealógia kidolgozásával megbízott udvari pap sokat törhette a fejét, míg kisütötte a Sulpitius–Subicius–Subics etimológiát.[7] Bátyja, Miklós, az ellentézis: az ő verziójában az istenek ellen lázadó gigászok a mitikus Zrínyi-ősök, s a Rómát pusztító keleti gótok az áltörténelmi felmenők. Múltat idéző poétai víziójában pedig Attila, a hun, Isten ostora az ideál[8] – ha nem leszünk méltók hozzá, jól fizet a spanyol király: mehetünk Brazíliába őserdőt irtani.[9] Gastarbeiter – vendégmunkások, mi, horvátok, csehek, magyarok és egyéb jugoszlávok. Mit nekünk francia csín? „A francúz, ha győzedelmes, eltűrhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő” – mennydörög költőnk a Török áfium ellen való orvosság európai seregszemléjében.[10] S csak azért is csizmában utazik Velencébe. „Szent Márk dicső terén… tiport hatalmasan… árva honára gondolt, s dongott csizmája a márványon s lelke tombolt” – így idézi meg alakját az utód, Babits Mihály.[11] S hogy miként látta Zrínyit Európa? Forduljunk Jacobus Tolliushoz, a Csáktornyára (Cakovec) látogató holland utazóhoz.

Kivájt szemek, lassan lefoszló, lila hús az arcokon, madárzsivaj és hullaszag – karóra tűzött török fejek a Zrínyivár kapuján. A belső vár palotaépületének stukkódíszes termében sok száz kötetes könyvtár; nyomdafesték és friss papírillat – a legfrissebb szállítmány a minap érkezett a gróf velencei ügynökétől. Maga a várúr elmélyülten jegyzeteli a bestseller író-kollega, Virgilio Malvezzi Tacitus-kommentárját; az aznapi botozásra való utasítását már kora reggel kiadta olasz várnagyának – a török foglyok jajgatása be-beszűrődik az ólomkristályos ablaküvegen.

Hát valahogy így, szabad parafrázisban.[12] Mi, nekik: couleur locale. Ők, nekünk: sóvárgott és/vagy durcásan gyűlölt-megvetett szerelem, kisebbségi komplexusaink origója, a vágy tárgya. Ők: kultúra, erő, gazdagság; mi: szegény rokon vagy az se, pajzs és védőbástya a török ellen. Valamit – pénzt, fegyvert – adnak nekünk, ha nagyon muszáj vagy ha jó üzlet, de egyébként azt se mindig. Vitéz János (Ivan Vitez) Frankfurtban, Janus Pannonius (Ivan Cesmicki) Rómában, Frangepán Bernát (Bernardin Frankopan) Nürnbergben hiába könyörögtek – „könnyezve és térden állva” – segítségért Európától,[13] Zrínyi Péter hiába fenyegetőzött Regensburgban a német fejedelmek előtt (hogy majd a francia megsegíti, ha a Habsburg nem). Mit kaptunk? Üveggyöngyöt. (Azt se mindig. A francia pedig éppúgy ejtett bennünket, mint a Habsburg.) És tovább, tovább, folytathatnánk a sort, meddig is? Nagy Imre utolsó kétségbeesett rádióüzenetéig, 1956. november 4-én? Amerika messze volt (van). Strasbourg is. A San Marco is. „La forza caca alla ragione adosso”.[14]


Hogy Zrínyi Miklós nagy európai eposzköltő volt? Nagyobb talán a nagy Tassónál is? Ki tud arról, kérem? Hogy valami Arany János nevű (szintén nagy költő és nagy tudós, in incognito európai) ezt megírta volna róla?[15] Ki fordította? Ki olvasta? Hogy oda- (hova?) tartozási igyekezetünkben felöltöztettük kies hazáinkat, román és gót stílű templomokkal, reneszánsz palotákkal kendőztük agg földjeink idő barázdálta arcát? Jó, jó, mondják ők, de azért Chartres, a Notres Dame vagy a velencei Palazzo Ducale mégis fontosabb. Igyekszünk. Nem estünk ki Európából. A helyzet ennél rosszabb: Európa mérsékelten tud rólunk. Várja, hogy megtanuljunk európaiul.

Persze van, aki megtanul. Ki is vívja az elismerést – mint európai.[16] Lássuk egy másik közös hősünket. Ki tud róla Dráván innen, Dunán túl, hogy Janus Pannonius magyar volt-e vagy horvát?[17] Kit érdekel az irodalomtörténészek keleti perpatvara? Ő maga megkönnyebbülten sóhajt fel az ékszerdoboz-Ferrara fejedelméhez fordulva: „Most, Leonello, hogy lejutottam a távoli Észak marcona tájairól hercegi városodig…”[18] Honnan is pontosabban? Szlavóniából, amely „Pannon föld részén – neve most Szlavónia ennek – falvakból van elég, városa épp hogy akad.”[19] Bizony, volt mit szégyellni. Iskolatársai nem magyarként vagy horvátként, hanem magyarként és horvátként gúnyolják barbárnak az érzékeny kamaszköltőt. „Megrágalmaztál, hogy medvetejen nevekedtem Otthon, Gryllus, mert annyira vad vagyok én” – írja háborogva;[20] vagy: „Barbara volt az anyám. – Barbár anya szült – csúfolódol. Istenek anyja ki volt? Nemde a Frügiai?”.[21] Barbár… Mit is jelent ez a szó eredetileg? „A görögök magukon kívül mindenkit, a rómaiak pedig magukon és a görögökön kívül mindenki mást barbárnak hívtak. Ezzel a görög eredetű hangutánzó szóval a görögök a külföldiek görög beszédét, hebegő, durva kiejtését jellemezték.”[22] Janus – szegény horvát barbár, magyar barbár, mit is tehetne mást – túlkompenzál. Jobban megtanul görögül a görögöknél és latinul a latinok büszke olasz humanista utódainál. „Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld” – dicsekszik örömtelien pannon származásával.[23] Ám a provincia provincia marad. Fagyos, sáros Észak. A glória árnyoldala: a „pannon-föld északi, hűs rögein”, a télben virágzó, halálra ítélt mandulafácska szimbóluma.[24] A költői véna elapadása, amelyről így panaszkodik humanista barátiának, Galeotto Marziónak: „a barbár táj barbár szóra kaparja a szám”.[25] Élete végéig visszavágyott Itáliába. Mint ahogy Babits idézett versében Zrínyi Miklós: „ide (ti. Itáliába) vágy vissza a földről, hol bármi sorsban élni és halni kell; mely ápol s eltakar”.

A kultúrgyarmatosításnak persze tudatában van Európa. (Lorenzo Valla, a nagy humanista írja: „Itália, Gallia, Hispánia, Pannónia, Dalmácia, Illíría a miénk […] mert a Római Birodalom ott van, ahol a rómaiak nyelve uralkodik”.)[26] De annak is tudatában van, s nem csak Európa, mi magunk is, hogy nincs más választásunk. Fogadjuk el a helyzetet. Járjuk a nyelviskolát, forgassuk a divatlapokat, tanuljuk meg a smink, a paróka használatát. Még mindig jobb. Öltsunk idegen köntöst, vendéghajat. Mert különben, egymás közt, csak barbárul értünk. A fegyverek vagy a gyűlölködés nyelvén. Jelasics bán és Khuen-Héderváry bán nyelvén. Akkor már inkább latinul. Olaszul. Vagy (tempora mutantur) angolul. Persze lehet magyarul, horvátul stb. is, de azt is csak úgy, mintha latinul.

Kire is céloz Babits („Babic”) Mihály az iménti soraival? Kit is cáfol szomorú iróniával? A magyar hazaszeretet zsoltárának, a Szózatnak szerzője, Vörösmarty Mihály idéztetik meg. „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar. Bölcsőd az, s majdan sírod is, mely ápol s eltakar.” Meg hogy: „áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell”. Valóban? Vörösmarty ezt akkor írta, „midőn tiszta volt az ég” – mondja. Aztán… „A vész kitört. Vérfagylaló keze emberfejekkel labdázott az égre, emberszívekben dúltak lábai…” Aztán: „szétszaggatott népeknek átkai sóhajtanak fel csonthalmok közől; és a nyomor gyámoltalan fejét elhamvadt városokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült… bánatában ősz lett és öreg.” Aztán? „Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, s az agg föld vendéghajat vészen, virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, s illattal elkendőzött arcain jókedvet és ifjúságot hazud: kérdjétek akkor ezt a vén kacért, hová tevé boldogtalan fiait?”[27]

Ne kérdjük, jobb ha, nem kérdjük. Tudjuk, hova lettek. Bethlen Miklós a császár bécsi börtönében morzsolta le hosszú öregségét. Zrínyi Miklóssal orgyilkos, Zrínyi Péterrel hóhér végzett. Vörösmarty elméje elborult, Jelasicsé a hírek szerint szintén, Széchenyié, a „legnagyobb magyaré” talán nem, de mindenesetre öngyilkos lett (utóbbi három eset nem egészen egy évtized leforgása alatt következett be). És Janus, szegény összeesküvő Janus, itt halt meg, nem messze a Medvevárban, menekülőben szeretett Itáliája felé. S mégis. Nincs más lehetőségünk. Bizánc még rosszabb. Hogy a Keletről író Zrínyi Miklóst idézzük: „Muszkát nem számlálom (…) Az ő országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájuk ostoba, birodalmok tyrannis, kinek kelljen hát az ő segítségek!” Lám, lám. Vannak még nálunk is barbárabbak. Ez azért megnyugtató érzés, igaz-e Puskin úr?

Ja, majd’ elfeledtem: a cipővásárlás (si licet parva). Persze bementünk a boltba. Nyugatról (ösztöndíj!) nemrég érkezett barátném ment elöl, talán ez téveszthette meg az eladót. Elővette legudvariasabb mosolyát és megkérdezte: „Dezzideráte?” (desiderate?) Mire mi, egymásra nézve s átérezve a helyzet szomorú iróniáját (mert cipőt venni kell, le ne tagadja, el ne dugja előlünk, szegény bennszülöttek elől), tört angolsággal valahogy így, kórusban: „That pair of shoes. Please.”

Idegen köntös, vendéghaj – kiöltözött barbárok, menekülőben a talán nem is létező Európa felé.

Jegyzetek

Zágrábi horvát és magyar barátaimtól érkezett a megtisztelő felkérés: mondanék én is néhány szót a Hrvatska / Madarska. Stoljetne knjizevne i likovno-umjetnicke veze (Zagreb, 1995) című kétnyelvű könyv bemutatóján. Janus Pannonius, a Zrínyi-fivérek, képzőművészeti és építészeti kapcsolatok egymással, „Európával”… remek tanulmányok sorakoznak a kötetben. Az írás elkészült, Magyarországon jártamban, könyvtárban, kávéházban, vonaton: rövid méltatás, őszinte dicséret, nyakkendős irodalomtörténész-szöveg, ahogyan az szokás. A bemutató napján érkeztem („haza”) Zágrábba. Már a pályaudvaron hallottam: a népek az Európa Tanács friss döntéséről beszéltek (hogy tudniillik Horvátország, most talán, mégsem). Volt még néhány órám a felolvasásig. Kidobtam, amit írtam, tiszta lapot vettem elő, s az alábbi kissé borzas és az illendőnél hosszabb dolgozat szaladt ki a tollam alól. Mély tisztelettel megkövetem érte Jadranka Damjanov asszonyt, a kitűnő kötet szerkesztőjét, a magyar szerzőket képviselő Kovács Sándor Ivánt, és mindazokat, akik ott, akkor nem erre számítottak. De: nem tudtam megállni.

[1] „Quamprimum, o comites, viam voremus!” (Búcsú Váradtól)

[2] Petőfi Sándor: A vén zászlótartó

[3] Puskin: Anyegin, I, 25. Áprily Lajos fordítása

[4] Danilo Kiš után, szabadon.

[5] Bethlen Miklós: „Élete leírása magától”, in: Kemény János és Bethlen Miklós művei, kiad. V. Windisch Éva, Bp., 1980, 607.

[6] Lásd erről Kovács Sándor Iván: A lírikus Zrínyi, Bp., 1985, 96–100.

[7] Vö. Bene Sándor: Politika és genealógia (A Zrínyiek eredetéről), in: Café Babel, 1996, 1.

[8] Szörényi László: „Zrínyi és Attila”, in: SZ. L.: Hírnök és jezsuiták. Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből, Bp., 1993, 11–15.

[9] „Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság”, in: Zrínyi Miklós Összes művei, I, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., 1958, 676.

[10] Ugyanott 647.

[11] Babits Mihály: Zrínyi Velencében.

[12] Jacobus Tollius: Epistolae itinerariae, Amsterdam, 1700.

[13] Pedig az utóbbi még „valódi” római felmenőkre is hivatkozhatott: a  Frangepánok közismerten a  római  Anitiusoktól származtak. Legalábbis maguk így vélték, Onophrius Panvinus nyomán (O. P., Dt gente Frangipania libri IV., 1566, kézirat. Roma, Bibliotheca Angelica, ms. 77).

[14] Ezt nem fordítjuk. Zrínyi Miklós is olaszul írta le: Zrínyi, 1958, 673.

[15] Zrínyi és Tasso (1856).

[16] Franje Petric, Ivan Biundic, Zsámboky János: tessék ezeket föladni találós kérdésként mondjuk egy olasz vagy német reneszánszkutatónak. Fogadjunk, hogy nem jön rá: a Francesco Patrizi, Giovanni Francesco Biondo és Johannes Sambucus nevű, korukban egyébként világhírű urakról van szó.

[17] A kérdésről kitűnő tanulmány éppen a bemutatón kötetben: Klára Pajorin: „Domovina Ivana Cesmickog – Janus Pannoniusa”, in: Hrvatska / Madarska, idézett kiad., 85–92.

[18] „Quod, Leonelle, tuam, Princeps, accessimus urbem, arctoi gelidi nuper ab axe poli…”

[19] Szlavóniáról.: „Pars ea Pannoniae, quae nunc Sclavonia fertur, pagos complure, oppida nulla gerit.” De Sclavinia. Kurcz Ágnes fordítása.

[20] Gryllushoz.: „Mordes et patria pastum me dicis ab ursa, Tam durus videor, tam tibi, Grylle, ferox.” Ad Gryllum. Végh György fordítása

[21] Hugóra. „Barbara me mater quod protulit, obiicis, Ugo; De Phrygia nati sunt genitrice Dei. In Ugonem. Kardos Tibor fordítása.

[22] Giovanni Bartista Guarininek egy – egyébként Janust védelmező – 1467-i írásából idézi Pajorin, 1995, 89.

[23] „Magna quidem nobis haec gloria, sed tibi maior, nobilis ingenio Patria facta meo”. (Pannónia dicsérete)

[24] Egy dunántúli mandulafáról. „In Pannoniae frigidore solo;” Weöres Sándor fordítása.

[25] A narni Galeottóhoz, „At nunc barbarico; barbara, in orbe crepo.” Ad Galeottum Narniensem. Csorba Győző fordítása.

[26] Idézi: Marianna D. Birnbaum: Croatian and Hungarian Latinty in the Sixteenth Century, Zagreb – Dubrovnik, 1993, 269.

[27] Előszó.

• Kultúra