„Mialatt fény feszített, vágy s zene,
rémülten jöttem rá valamire:
Úristen, hisz én semmit se tudok!
Bolond Istóknál bolondabb vagyok
a földön: nem ismerem, vagy alig,
az élet legelemibb dolgait,
ügyrendjét, szokást s hivatalokat,
a köznapot: hogy számomra szavak
csupán, akár – mondjuk – a római
pápa, a világ intézményei:
megye, miniszter, tőzsde, árvaszék,
térparancsnokság nekem soha még
semmit vagy csak majdnem üres ködöt
ha jelentett: s hogy én menekülök
a tények elől: álomként lobog
körül a való: csak érzés vagyok:
roppant vitorla, egy pici magé,
s ezer szél fúj – De hova? Mi felé?”
Szabó Lőrinc: Mi felé
Az idő anélkül telik, hogy bejelentené. Szó nélkül belenyúl a zsebedbe, és elveszi, ami neki kell. Nem kérdez, cselekszik. Végül is irigylésre méltó. A mindenség van benne, semmi más. Kitölti a végtelen üregeit maradéktalanul. Folyadéknak látja, aki elképzeli. De ő nem kigondolójának a rendszere, hanem a saját magáé. Ezért is halmazállapot nélküli. Teljesen szabad. Még csak nem is légnemű. Nem is egynemű. A levegő nem egyenlő az idővel, sem a földgáz. Mondja a fiam. Sem a víz. De mindezekben benne van az idő. Az idő a dolgok csomagolása. Próbáljuk lehántani róla, kigondolni „belőle”. Nem megy. Akkor személyként képzeljük el. Úgy sem válaszol. Nem lehet rekonstruálni. Az idő hozzáférhetetlen. Kívüle már semmi nincs. Ő volna az abszolút „valami”? Csak szavak jutnak az eszünkbe, semmi más. Nem tantárgyi probléma, nem is fakultatív. Mértan, földrajz, torna. Logosz, hajlam, terület. Esetleg beesési szög? Szólítja meg az időt a fiam.
Beszélgetünk a konyhában az elsőéves (főiskolás) fiúval, Bergsont említi, hogy személy szerint őt nem lehet kihagyni, ha a vekkerek szóba kerülnek filozofikusan. Igen, mondom én, de most a 2003. évben, ha egyáltalán számolunk időt ebben a kontextusban, ahol a diskurzus megteremtődik, más aktuális személyek szólnának bele a „vitába”.
Augiász istállója témában „gazdag”. Ahogy Határ Győző írta, kommentárok égig érő tömkelege Platónhoz (a bölcselet). És: együgyűségében semmitmondó minden okoskodás, ami nem a lényeget ragadja meg. Igen, de mi az, hogy lényeg? Meg lehet-e ragadni egyáltalán? Vagy csak sötétben (sebtében) tipi-tapogatózunk érzékelő tapadókorongocskáinkkal? Nincs kizárva. Adva van két lehetőség. Vagy közelebb visz a gondolkodás a dolgokhoz, vagy távolabb. Egy helyben nem marad semmi, mert minden mozgásban van, mondja a fiam. Persze, így ő, a megfogható és a megfoghatatlan között is léniát kellene húzni. A megfoghatatlant meg láthatókra és láthatatlanokra osztani. Azután a számottevőket elválasztani a fölösleges entitásoktól.
Irónia nélkül ez a bölcseleti világ is elviselhetetlen, jegyzi meg a Fiú, mielőtt folytatnánk.
Hogyne, adok igazat. De nem fölösleges elgondolkodni. Toldom meg. Lehet nagyon fontos valaki számára egy mondat a lét értelméről, ami mások számára idegesítő üresség. Van, aki Spinoza mellett teszi le a voksot, van, aki David Hume mellett. Heidegger vagy Kierkegaard? Folytatja a Fiú. Előveszem neki Határ Győző konkrét esszéjét, a Nagardzsuna címűt. Műhelyforgácsok egy bölcseleti aforisztikából. A Holmiban található. (2002/6.) Ott írja a Wimbledoni Szkeptikus: „Ha az ontológusok kötésig járnak vagy nyakig merülnek a léttan tömérdek vizébe, a neoskolasztikusok a tovahömpölygő Nagy Víz homokpartjáig érnek csak, és ott megtorpannak. A megtorpanásoknak külön fejezetei, koreográfiája, vezéregyéniségei vannak: a Nagy Megtorpanók. S milyenek is mind e dolgaikban az újskolasztikusok?”
Az utászokhoz hasonlítja őket H. Gy., akiknek fahidat kellene verniük a folyón, de mielőtt hozzálátnának a nekikezdéshez és belefognának az előkészületekbe, addigra rájönnek, hogy előbb fapalántákat kell elültetniük, a facsemetékből faiskolát, stb., hogy a megfelelő famennyiséget előteremtsék.
Igen, mondja a fiam, itt az Idő mint tényező. Rövid távon mintha értelmetlennek tűnne a dolog.
Határ Győző szerint: „Nem úgy van-e, hogy a gondolat végigrepedtsége, a kolombusztojások záptojásbűze érvényteleníti az eszmét, még mielőtt végiggondolhattuk volna, és a diadalkonklúzió végére érnénk?”
Hume-idézettel folytatta a fiam: „azért, mert valamit elgondolhatunk, erre a puszta elgondolhatóságra még nem alapíthatjuk annak valós, objektív létét.” Az előfeltevésekhez érkeztünk, mondja Ő.
A hasonlat nem érv, bizonyítóereje nincs, idézi a francia szólásmondást H. Gy., és ehhez valóban nincs mit hozzátenni, ha a lényeg megragadására esküdtünk fel. Kik? Mi írók, mondja a fiam.
Az Idő és a többiek. Mind! Az Értelem számára Tények. Szóval a Dolgok Nagyja: Érvel a Fiú, a megfoghatóság szempontjából nézhetők csak e földi látószögből. De feltételezve, hogy objektív lét alapítható viszont láthatatlan előzményekre, a HIT értelmezhetővé teszi ezeket.
A hit definícióját a biblia megadja a Zsidókhoz írt levélben: a nem látott dolgokról való meggyőződés, azaz a reménylett történések valósága. Kitűnő, szinte matematikai axióma. De. Mindez, mondja a Fiú, csak azok számára élhető valóság, akik ezzel élnek. Tehát az Ige lép be, mint hatványozó tényező.
Az idő elveszi azt, amit akar, az elmúlás dolgozik, mint a hangya, de a hit visszaadja a tojást. Ez egy festmény is lehetne, mondja a fiam, kék lavórban fehér golyó, az edény alján kis vér, az asztalon szamovár, menóra, kétélű kard. Szóval, multikultúra, ízlésesen.
Igen, a hit belép. Hátha boldogabbá tesz, mint az idő.
- Kultúra [6]