Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„...a világegyetembeli értelmes élettel kapcsolatos problémák szempontjából nem annyira az a következtetés lényeges, hogy a különböző civilizációknak a létezése időben korlátozott, mint inkább az a kérdés, hogy milyen nagyságrendű a technikai fejlődés korszakának időtartama. Hiszen ha ez utóbbit csak kozmogóniai vagy éppenséggel kozmológiai tényezők korlátozzák, a civilizációk több milliárd évig is létezhetnek. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy egy civilizáció, miután valamely bolygón létrejött, ott örökké létezne.”
(I. Sz. Sklovszkij:
Világegyetem, élet, értelem)


Történeti kozmológia

Nyikolaj Kardasev szovjet asztronómus 1964-ben az energiafelhasználás alapján három típusba sorolta az összes lehetséges civilizációt – vagy legalábbis azokat, amiket ő lehetségesnek tartott.

Az elsőbe az egy teljes bolygó energiakészletével gazdálkodó társadalmak tartoztak volna (ez mintegy 1016 wattot jelent, és ebben a taxonómiában mi – egyelőre – minden bizonnyal nulladik típusúnak számítanánk). A második szintre eljutóknak 1026 watt állna a rendelkezésükre, vagyis központi csillaguk teljes energiatermelését fel tudnák használni. Ezt tenné lehetővé például az az 1959-ben, a fizikus Freeman Dyson által leírt szféra, ahol a Jupiter anyagát felhasználva egy 2-3 m vastag, központi csillagunkat körülvevő és az összes napsugárzást felfogó gömbhéjat hoznánk létre, hogy a véges földi energiaforrások kimerülése után és a Malthus-féle jóslatok ellenére is fenn tudjunk maradni – és így előbb vagy utóbb el tudjunk majd jutni a Kardasev-féle harmadik szintre, ahol már egy egész galaxis energiájához (azaz 1036 watthoz) férhetünk hozzá.

A dolog innentől válik igazán izgalmassá. Az ismert amerikai csillagász, Carl Sagan annak idején rámutatott, hogy túlságosan nagy ugrás van az egyes szintek között, és ezért érdemes lenne finomabb skálázást használni (és ez esetben mi például nem nulladik, hanem 0,7 típusúak lennénk). Arra azonban – meglehetősen furcsa módon – mindmáig nem gondolt senki, hogy a felső korlátot legalábbis elvileg a teljes univerzum energiájának a birtoklása jelenti, és az ilyeneket bízvást Kardasev-féle IV. típusú civilizációknak nevezhetnénk. Természetesen felfoghatatlan nagyságrendekről van itt szó: az asztrofizikus Fred Adams és Greg Laughin nemrégiben arról írt könyvet, hogy milyen állapotok fognak uralkodni a világegyetemben, amikor az trilliószor trilliószor trilliószor trilliószor trilliószor trillió éves lesz, és eközben négy olyan „ablakot” (vagy szintet, ha úgy jobban tetszik) különböztettek meg, amin keresztül rá lehet látni az univerzumra és annak történetére: a bolygókét, a naprendszerekét, a galaxisok és az egész világmindenség „ablakait”. Ami a kiterjesztett Kardasev-tipológiával persze tökéletes összhangban van.

Ennél is fontosabb azonban, hogy amennyiben létezhetnek negyedik típusú civilizációk, úgy teljesen át kell értékelnünk a világmindenség jövőjével kapcsolatos elképzeléseinket.

Henry Stapp (University of California) a kvantumfizika úgynevezett koppenhágai értelmezéséből indult ki: e szerint egy kvantumfizikai kísérlet eredményét mindig befolyásolja a megfigyelés is (ami értelemszerűen egyben beavatkozás is a kísérletbe). Majd pedig ezt szélsőségesen továbbfejlesztve – és a megfigyelő jelenlétének fontosságát a makrokozmikus jelenségekre több mint vitatható módon kiterjesztve – azt hangoztatja, hogy a fizikai valóság – a hagyományos értelemben véve – egyáltalán nem is létezik. Ugyanis a világ „lehetőségekből és hajlamokból” áll össze, és a tudatos megfigyelő (vagyis az ember) az, aki megfigyeléseivel beavatkozik és a különböző lehetőségek közötti választással létrehozza mindazt, ami körülvesz minket. Vagyis nála nincs arra szükség, hogy egy civilizáció megfelelő tudással rendelkezzen az egész univerzum jövőjének befolyásolásához – az is éppen elég, ha valaki gondolkodik.

Elképzelhető persze (vagy legalábbis egyelőre nem zárható ki teljesen), hogy Stappnak igaza van. Abban viszont tökéletesen biztosak lehetünk, hogy arról, hogy léteznek-e negyedik típusú civilizációk, legfeljebb akkor tudunk megbizonyosodni, ha mi is eljutunk erre a szintre.

Ekkor képessé válunk mindarra, amit a természeti törvények megengednek, és elképzelhető (bár korántsem szükségszerű) lesz, hogy meg tudjuk változtatni az egész világmindenség sorsát is – valahogy úgy, mint amikor politikai döntés kérdése, hogy vízerőművet építünk-e vagy természetvédelmi területté nyilvánítjuk-e az adott helyet.

Vagyis egyszer, a nagyon távoli jövőben esetleg határozhatunk majd arról, hogy a rendelkezésre álló energiaforrások felhasználásával megváltoztassuk-e a világmindenség geometriáját. Ez persze – alkalmasint túlzó – példa csupán, és abban a jelenlegi ismereteink szerint nem igazán valószínű esetben kerülhet majd rá sor, ha kiderül, hogy zárt univerzumban élünk, és amennyiben nem teszünk semmit, úgy a tágulás visszájára fog fordulni, hogy a „Nagy Reccs”-ben érjen véget a történelem.

A sci-fi író Arthur C. Clarke egy helyütt némiképp ironikusan úgy fogalmazott, hogy „egy kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a csodától”, és ehhez bátran hozzátehetjük, hogy egy negyedik szintű civilizáció tevékenysége a kívülállók: vagyis mindazok számára, akik nem tartoznak az adott civilizációhoz, megkülönböztethetetlen lesz a természeti törvények működésétől. Hiszen nincs olyan módszer, aminek a segítségével meg lehetne állapítani, hogy az univerzum azért zárt vagy nyitott-e, mert egy szupercivilizáció megváltoztatott bizonyos paramétereket.

A szovjet asztrofizikus, B. I. Panovkin még valamikor az 1970-es évek elején úgy fogalmazott egy, a földön kívüli civilizációk létezésének lehetséges jeleivel foglalkozó tudományos konferencián, hogy „nem tudunk megkülönböztetni egy szimbolikus (vagyis jel-) rendszert egy nem szimbolikustól (...) nincsen olyan elszigetelt szimbólumrendszer, amelyet meg lehetne érteni pusztán magából a szimbólumrendszerből kiindulva; lehetetlen megállapítani a szimbólumok egymáshoz való viszonyát”, és ezért lehetetlen egy jelenségről felismerni, hogy „természetes” vagy „mesterséges” folyamat hozta-e létre. Akár még az is elképzelhető, hogy a világmindenségben egymás után jelennek meg a Kardasev-féle IV-es szinthez tartozó szupercivilizációk, és miközben mindegyik az egész kozmosz további sorsára kihatással lévő változtatásokat hajt végre, a többiek tevékenysége megkülönböztethetetlen a számára a természeti törvények működésétől. Azaz, miközben a mi szemünkkel nézve elképzelhetetlen hatalommal fognak rendelkezni, azért korántsem lesznek mindenhatók. De néhány dologban még így is biztosak lehetünk.

Például abban, hogy – miként fentebb már szó volt róla – az első ilyen színrelépésével nem csupán egy, a világmindenség sorsát is befolyásolni képes tényező jelenik meg, de ettől kezdve a kozmológia (illetve általában véve a világmindenség története) is a történettudomány részévé válik (még ha egyáltalán nem biztos is, hogy emberi történettudományra kell gondolnunk). Elvégre – ad absurdum – a különböző, a hatalomért vetélkedő szupercsoportok erőviszonyai az egész világmindenség jövőjét is megváltoztathatják.

Vagyis a kozmológia a távoli jövőben talán inkább fog hasonlítani mondjuk a szintén meglehetősen „történeti” megalapozottságú evolúcióelmélethez, mintsem a klasszikus fizikához (hogy a párhuzam még teljesebb legyen, már jelenleg is beleavatkozunk az élővilág fejlődésébe, és – legalábbis a transzhumanisták, akik abból indulnak ki, hogy az emberi állapot közelről sem állandó – azt remélik, hogy a jövőben az ember evolúcióját sem csak a természeti törvények fogják meghatározni, hanem saját elhatározásai is). Mindent egybevetve tehát a jövőben az, hogy egyes kozmikus paraméterek milyen értékeket vesznek fel, csak a mögötte lévő társadalom történetének ismeretében válik megmagyarázhatóvá – és ez bizony eléggé nagy változás jelenlegi, egzaktságról és szabálykövetésről szóló elképzeléseinkhez képest. Vagy akár a harmadik szintű civilizációk tevékenységéhez képest is, akik még korántsem képesek az egész univerzum jövőjét befolyásolni.

Stapp felveti a kérdést, hogy az emberi tudat képes-e befolyásolni a világmindenséget – mi pedig azt válaszolhatjuk, hogy ha az önmagában esetleg nem is elég, egy negyedik típusú (és egyes egyedül egy negyedik típusú) civilizáció szükségképpen igen.

Ebből a valóban kozmikus léptékű perspektívából nézve nem az a végső kérdés, hogy létezik-e élet a Földön kívül is; és nem is az, hogy léteznek-e idegen civilizációk. Hanem csak és kizárólag az, hogy képes-e valaki elérni a Kardasev-féle negyedik fokozatot. Amiről viszont – Panovkin megállapításai értelmében – kizárólag akkor bizonyosodhatunk csak meg, ha mi magunk vagyunk azok.

És ez egyáltalán nem biztos, hogy lehetséges. Méghozzá nem csak az okozhat gondot, hogy egy G. Whitrow nevű kozmológus már az 1950-es években megállapította, hogy csak egy „nagyon nagy méretű” univerzumban jelenhet meg az élet általunk is ismert válfaja (ugyanis csak egy ilyen univerzumban lesz megfelelő az anyagsűrűség, alakulnak ki a szükséges égitestek, stb.). A nagyság egyben azt is jelenti, hogy meglehetősen öreg – vagyis akadhat, aki arra gondol, hogy a nulladik szint eléréséhez is éppen csak elég volt a világmindenség kialakulása óta eltelt idő, és így a negyedik szinthez biztosan nem lehetett elég egyetlen civilizáció számára sem.

A helyzet azonban az, hogy még nagyságrendileg sem tudjuk megbecsülni, hogy meddig tart egy szupercivilizáció létrehozása.

És azt sem garantálja semmi, hogy lehetséges egyáltalán a dolog – bár eddig úgy tettünk, mintha biztosan az lenne. Ugyanis az közelről sem elég, ha a természeti törvények nem tiltják egy Kardasev IV-es civilizáció létrejöttét: ettől még nagyon is elképzelhető, hogy (a világmindenség fizikai törvényeinek milyenségéből következően) túlságosan kedvezőtlenek számára a feltételek. Hogy most csupán egyet említsünk: amennyiben kiderülne, hogy lehetetlen a Csillagok Háborújában bemutatotthoz hasonló módon, a fénysebességnél lassabb vánszorgás helyett valamiféle térugrásokkal haladni, akkor megfelelően hosszú idő alatt megfelelően messzire eljuthatunk ugyan, de az emberiség (vagy bármelyik terjeszkedő civilizáció) egymástól izolálódott darabokra szakad szét, hiszen gyakorlatilag lehetetlen úgy kapcsolatot tartani, hogy több száz, több ezer vagy akár több millió évet kell várni a fénysebességgel érkező válaszra. Ebben az esetben legfeljebb a Kardasev-féle II-es szintre lehet feljutni – de aztán nincs tovább.

És persze vannak más problémák is.

Szupererős antropikus elv? Ugyan...

A gyenge antropikus elv szerint a szénalapú élet létezése már önmagában is behatárolja, hogy a különböző fizikai állandók és paraméterek milyen értékeket vehetnek fel. Elvégre, ha az egyik vagy a másik csupán egy kicsit is másmilyen lenne, akkor nem csupán magasabb rendű élőlények, de még mikrobák sem jöhettek volna létre, és a világmindenség most üres lenne és teljesen kihalt.

Ez a megállapítás persze akár tautológiának is tekinthető, hiszen lényegében azt mondja ki, hogy önnön létezésünkből arra következtethetünk, hogy a körülmények megengedik a létezésünket („az antropikus elv a mi létezésünk következménye”, írja a téma két legnagyobb tekintélye, John Barrow és Frank Tipler). De hasonlóképpen problémák vannak azzal az érvvel is, ami a világmindenség „finomhangolásán” alapul, és ami szerint több mint figyelemre méltó, hogy a természeti konstansok úgy vannak összehangolva, hogy éppen lehetővé tegyék a létrejöttünket. Nem sok mindent kellene ahhoz megváltoztatnunk ugyanis – mondják ennek az álláspontnak a képviselői –, hogy például a szén ne legyen képes hosszú molekulaláncokká szerveződni, és így teljesen lehetetlenné váljon a földi élet kialakulása.

Ez a kijelentés azonban egy meglehetősen bántó logikai hibán alapul, és nagyjából olyan, mintha abból a megállapításból, hogy személy szerint mi soha nem születtünk volna meg, ha nem éppen azok a szüleink, akik, arra következtetnénk, hogy ha mi nem léteznénk, akkor egyáltalán nem létezne az emberi faj sem. Azaz: bizonyos értékek megváltoztatása adott esetben valóban kizárná a szénalapú élet megjelenését, de ebből nem következik, hogy a megváltozott körülmények bármilyen életforma kialakulását szükségszerűen lehetetlenné tennék.

Ha viszont egy civilizáció képes lenne eljutni a negyedik szintre, akkor érvelhetne azzal, hogy lám, a finomhangolásnak köszönhetően mégiscsak lehetséges, hogy egy, az egész világmindenség fejlődését befolyásolni tudó értelem jöjjön létre. Sőt, akár azt is képzelhetné, hogy ez szükségszerűen következik be – és ezzel már meg is kaptuk az úgynevezett erős antropikus elv szupererős változatát.

Az előbbi, mint ismeretes, azt mondja ki, hogy az univerzum paramétereinek olyanoknak kell lenniük, hogy történelme folyamán valamikor megengedje az élet kialakulását (úgy látszik, az értelmes élet jelentőségét nem csak Stapp hajlamos túlbecsülni). „Tételezzük fel, hogy valamilyen ismeretlen okból kifolyólag az erős antropikus elv igaz”, jegyzi meg Barrow és Tipler. „Ha az (intelligens élet) még jóval azelőtt, fejlődés közben elpusztul, hogy mérhető hatással lett volna az univerzumra mint olyanra nem (csak) kvantumszinten, akkor nehéz elképzelni, hogy miért kellett létrejönnie.”

Amiből viszont a következő lépésben oda is eljuthatunk, hogy amennyiben az erős antropikus elv igaz, akkor a szupererős antropikus elvnek is igaznak kell lennie. Hiszen – miként a fentebbiekből már kiderült – kozmikus léptékben nem az értelemnek, hanem a IV. szintű civilizációt létrehozó értelemnek lehet csak szerepe.

Tipler kissé más oldalról közelíti meg a dolgot, de a lényeg nála is ugyanaz: szerinte az univerzum szükségképpen úgy van „berendezve”, hogy az intelligencia az örökkévalóságig fennmaradhasson benne, és ennek megfelelően mi sem egyszerűbb, mint előrejelzéseket tenni azokkal a fizikai paraméterekkel kapcsolatban, melyek meghatározzák, hogy életben maradhatunk-e a távoli jövőben is. Elvégre ezek – ismét csak szerinte – kizárólag olyan értékeket vehetnek fel, melyek „intelligenciabarátok”.

Eközben azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy van egy alapvető különbség a „hagyományos” antropikus elvek meg a negyedik szint elérésével kapcsolatos, illetve Tipler-féle „örökkévalósági” antropikus elv között. A gyenge verzió esetében ugyanis legalább abban biztosak lehetünk, hogy az élet (méghozzá az értelmes élet) már megjelent az univerzumban – a szupercivilizációkkal kapcsolatban azonban legfeljebb találgathatunk. Az értelmes élet létezése egyszerűen tény – minden más viszont puszta találgatás, és egyáltalán nem a „szupererős” antropikus elv ilyen vagy olyan változata az egyetlen lehetséges megoldás. Feltételezhetjük például azt is, hogy számunkra hamarosan véget ér a történelem.

Mint ahogy többek között Sklovszkij is ezt feltételezte, amikor a transzhumanistákat jócskán megelőzve még valamikor 1970 körül azt mondta, hogy míg a fejlődés jelenlegi szintjére a „természetes értelmes lények” a jellemzőek, a következő lépésben szükségszerűen a „mesterséges értelmes lények” veszik majd át az uralmat, hiszen immár nyilvánvalóvá vált, hogy az ember tökéletesen alkalmatlan „a kozmosz komoly betelepítésére és igen hosszú űrrepülésekre”. Ugyanis, mivel az evolúció nem tudott minket felkészíteni arra, hogy alkalmazkodjunk a világűrben uralkodó körülményekhez, ezért már a Kardasev-féle II. szint is elérhetetlen a számunkra.

Sklovszkij persze nem veszi észre, hogy abból az állításból, hogy az ember számára bizonyos szintű bolygómérnöki tevékenységek evolúciós öröksége miatt elérhetetlenek, nem csupán arra következtethetünk, hogy akkor majd megteszik helyettünk a gépek, hanem arra is, hogy – szépen hangzó szupererős antropikus elv ide vagy oda – kozmikus léptékben mérve egyszerűen nincs jövőnk.

Nagyon nagy léptékű időskálák és nagyon nagy léptékű etikák

László Ervin, a Budapest Klub alapítója szerint a globalizálódó világban „közös jövőnk nagymértékben attól függ, hogy egyénekként milyen etikát követünk. Életbevágóan fontos lett, hogy elfogadjunk egy planetáris etikát, és e szerint cselekedjünk.” Ezt a megállapítást úgy is átfogalmazhatnánk, hogy a Kardasev 0,7-es szinten másfajta etikára van szükségünk, mint mondjuk a 0,2-en, és ugyanígy másra van szüksége egy Dyson-gömböket építő társadalomnak meg egy olyannak is, ami például csillaggazdálkodást folytat vagy éppen a galaxisok aktív magját csapolja meg. Ugyanis, még ha (felettébb valószínűtlen módon) soha többé nem bukkannának is fel olyan, tökéletesen új problémák, mint amilyen a XX. sz. számára a környezetszennyezés vagy az atomháború veszélye volt, egyvalaminek mindenképpen meg kell változnia azoknál a civilizációknál, melyek többet akarnak elérni a Kardasev-féle I-es szintnél.

A szovjet csillagász a különböző kategóriákat az energiafelhasználás szintje alapján állapította meg (implicit módon azt sugallva, hogy ez az egyik legfontosabb mutató), Dyson azonban egy 1979-es tanulmányában már azt vizsgálta, hogy meddig lehet képes fennmaradni egy civilizáció egy folyamatosan táguló univerzumban, és végül arra a következtetésre jutott, hogy ilyen körülmények között „az élet és a kommunikáció a véges energiaforrásokat felhasználva (is) örökkön örökké létezhet”.

Azaz: a hangsúly a megfelelő léptéknél egyáltalán nem kizárólag az elérhető erőforrások nagyságán van, és akár sokkal fontosabb is lehet, hogy milyen időbeli léptékben gondolkozunk, hiszen még ha a rendelkezésünkre állna is a világmindenség geometriájának megváltoztatásához szükséges energia, egy ilyen programot biztosan nem lehet a két választás közötti négy évbe bezsúfolni. Úgyhogy miért is ne sorolnánk a civilizációkat inkább az alapján különböző kategóriákba, hogy milyen időbeli léptékű feladatokat tudnak végrehajtani? Hogy képesek-e például olyan nagyságrendben gondolkozni, ami egy Dyson-gömb megépítéséhez kell (vagy sem)?

A sci-fi író szovjet szerzőpáros, Arkagyij és Borisz Sztrugackij még valamikor 1975-ben úgy vélte, hogy „az állandóan fejlődő értelem előtt csupán egy cél állhat: a Természet természetének megváltoztatása”. Ez persze nem az egyetlen lehetséges cél, hanem „csupán” a lehetséges legnagyobb, és eközben az is bizonyos, hogy a megoldás küszöbéig sem lehet eljutni a jelenlegi, nagyon is „emberi léptékű” időszemlélettel.

Tehát itt az ideje, hogy belefogjunk, hiszen ez lenne a célunk – majd egyszer, valamikor, az elképzelhetetlenül távoli jövőben, ugyebár.

Irodalom

Adams, Fred – Laughin, Greg: The Five Ages of the Universe. Inside the Physics of Eternity. New York, Touchstone, 2000.

Barrow, John – Tipler, Frank J.: The Anthropic Cosmological Principle. Oxford, Clarendon Press, 1986.

Criswell, Dave: Stellar husbandry. In Encyclopeadia Galactica.
http://www.orionsarm.com/eg/s/St.html#stellar_husbandry


Darling, David (editor): Kardashev civilizations. In The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight.
http://www.angelfire.com/on2/daviddarling/Kardashevciv.htm

Darling, David (editor): Dyson sphere. In The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight.
http://www.angelfire.com/on2/daviddarling/Dysonsp.htm

Dyson, Freeman J.: Imagined Worlds. Harvard University Press, 1998.

Dyson, Freeman J.: Time without End: Physics and Biology in an open Universe. Reviews of Modern Physics, Vol. 51, No. 3, July 1979.

László Ervin: Meg tudod változtatni a világot. Magyar Könyvklub, 2002. (Greguss Ferenc fordítása.)

Sagan, Carl (editor): Communication with Extraterrestrial Intelligence. Massachusetts, MIT Press, 1973.

Sklovszkij, I. Sz:: Világegyetem, élet értelem. Gondolat, 1973. (Zalai Edvin fordítása.)

Stapp, Henry: The Mindful Universe. 2003.
http://www-physics.lbl.gov/~stapp/MindfulU.pdf


Szrugackij, Arkagyij – Szrugackij, Borisz: Egymilliárd évvel a világvége előtt. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978. (Földeák Iván fordítása)

Tipler, Frank J.: Physics of Immorality. Modern Cosmology, God and the Resurrection of the Dead. New York, Anchor Books, 1994.

• Kultúra