Skip to main content

[Hibaigazítás]

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A Törvénykönyv vagy kívánságlista című, a Beszélő 38. számában megjelent interjúhoz


Valószínűleg félreértettek, amikor szövegemet tömörítve ezt írták az első bekezdés utolsó mondatában: „Úgy gondolom, hogy mi, kisebbségek is hozzájárultunk hallgatólagosan az előző diktatúra fönntartásához, a román néppel azonos felelősség terhel bennünket, s a rendszer felszámolásában is azonos módon kell részt vennünk.” Továbbá a harmadik bekezdés első mondatában: „A magyar kisebbségek helyzete specifikus, de semmiképp sem a legfontosabb Közép-és Kelet-Európa térségében. Megoldását semmiképpen sem helyezhetjük előtérbe, különösen a többiek rovására nem.”

Mindkét megállapítás egybeesik a hivatalos román politika fennen hangoztatott sztereotípiáival, amelyekkel én nem értek egyet, tehát ezt így nem mondhattam. Nyilvánvaló és köztudott, hogy a magyar kisebbséget a többi nemzeti kisebbséggel együtt a homogén román nemzetállam megteremtésének elsődleges céljából nem csupán individuális, hanem kollektív jogaitól is megfosztották, s identitását a legdrasztikusabb módszerekkel szisztematikusan irtották. Egy diktatúrában tehát, a minden intézményétől, fórumától, politikai és jogi eszközétől megfosztott, beolvasztásra és pusztulásra szánt nemzeti kisebbségek felelőssége épp az esélyek és a megtorlás végletes különbözősége miatt nem tekinthető a román népével azonosnak. Továbbá, abszurdum lenne azt állítani, hogy egy kisebbség alapvető emberi és szabadságjogainak érvényesítése mások rovására is történhet.

Ezzel a nemzeti kisebbségeket a Vatra Romaneasca szokta vádolni. Megjegyzem, hogy 1989 decembere után a kisebbségek iskoláinak és intézményeinek visszakövetelésekor több ízben hangoztatták, hogy ez a többségi román nemzet jogaihoz képest privilégiumnak tekinthető, tehát a kisebbségek nemzeti identitásának megőrzése a másokét veszélyezteti, így a kisebbségek „nem kaphatnak több jogot”, mint a román nemzet, illetve nem lehetnek náluk „egyenlőbbek”.

Végezetül pedig nem hallgathatom el, mert hozzátartozik a képhez, hogy a kisebbségi kérdések tárgyalásakor a román delegáció – ki tudja, miért? – nem volt jelen.

Kérem tehát, hogy a további félreértések elkerülése végett közöljék a hibaigazítást.

Köszönettel:












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon