Nyomtatóbarát változat
Elég sokáig tartott, amíg az íráshoz eltökéltem magam: egyrészt nem is tudom, hogy mint kívülálló megfigyelőnek van-e egyáltalán jogcímem részt venni az ilyesfajta vitában; másrészt azonban, kétéves, budapesti tudósítói munka után és származásomnál fogva sem érzem magam teljesen kívülállónak.
A meghatározó érv azonban valószínűleg az, hogy tulajdonképpen nem a bősi vízlépcsőről akarok véleményt nyilvánítani, hiszen ebben a kérdésben teljesen laikus vagyok (mellesleg – mint az emberek túlnyomó többsége). Legfeljebb annyit mondhatok el, hogy általában a környezetvédők álláspontjával rokonszenvezek. Mint laikus azt a véleményt is megkockáztatom – azt is csak, hogy úgy mondjam, elvi szinten –, hogy egy ilyen nagy és alapjában elrontott mű esetében, mint a bős–nagymarosi vízlépcső, semmilyen megoldás nem lehet minden szempontból és mindenkit százszázalékosan kielégítő; másrészt viszont, a részleges, tehát 70-80 százalékban kielégítő megoldásoknak valószínűleg több mint egy elfogadható variánsa létezhet.
Márpedig egy annyira megosztott társadalomban, mint a jelenlegi magyar társadalom, szinte lehetetlennek tűnik, hogy égy ilyen bonyolult kérdésben, mint a vízlépcső, tízmillió magyar egy véleményen legyen. Hiszen sokkal egyszerűbb kérdésekben is – teszem azt, az atomerőművek fejlesztésének vagy a déli autópálya kérdésében – legalább tízféle vélemény jut kifejezésre a sajtóban. A vízlépcső ügyében viszont a magyar sajtóban az elmúlt két évben csak egy véleménnyel találkoztam: a vízlépcső „szétverésének, szétszedésének, felrobbantásának” mint az egyedül helyes megoldásnak helyeslésével. Más vélemény nincs, vagy más véleménynek nem adnak helyet, vagy – ami a legrosszabb lehetőség – a máskéntvélekedők nem merik közzétenni álláspontjukat. Hozzászólásom tárgya tehát nem Bős, hanem a magyar sajtóban és a magyar közvéleményben tapasztalható jelenségek, amelyeket – őszintén bevallom – megütközéssel vettem tudomásul. Annak idején azt hittem, hogy erős túlzás a környezetvédelmi miniszter egyik cikkében foglalt állítása (nincs előttem a cikk, de remélem, hogy helyesen idézem), mely szerint, aki Magyarországon ma bármilyen kompromisszumos javaslatot vet fel a vízlépcső kérdésében, megkockáztatja, hogy hazaárulással vádolják meg.
Persze, azt lehet állítani, hogy Csehszlovákiában (vagy inkább csak Szlovákiában) fordított a helyzet. De hát egyrészt nem hiszem, hogy a szlovák sajtónak e tekintetben példaképül kellene szolgálnia. Másrészt, ez nem is teljesen igaz. A szlovák sajtóban és televízióban ugyanis helyet kapnak a vízlépcső lebontását támogató nézetek is, habár erős túlsúlyban vannak az ellenkező vélemények. Egyébként, meg kell jegyeznem, hogy a szlovák szakértők egyes érvei meggyőző benyomást tettek rám (nem győzöm hangsúlyozni: mint hozzá nem értő laikusra). Úgy tűnik, hogy az ilyen érveket a magyar közvélemény tudomására is kell hozni, kigúnyoló vagy gyanúsítgató kommentárok nélkül. A tárgyilagos vita éppenhogy a vízlépcső elleni érveket hitelesítené.
Két évvel ezelőtt egy izraeli lapban megjelent cikkemben összehasonlítottam az akkori televíziós műsorokat Magyarországon és Csehszlovákiában: míg Magyarországon az (akkori) kormánypárt és az (akkori) ellenzék hiteles képviselői vitatkoztak egymással a képernyőn, a csehszlovák televízióban kommunisták magyarázták a párt politikáját, és ugyancsak kommunisták „értelmezték” a „másképpen gondolkozók tévhiteit”.
Remélem, nem veszik rossz néven megjegyzéseimet. Akár elfogadják őket, akár nem, szeretném, ha meg lennének győződve, hogy soraimat csakis a jóindulat diktálja.
Friss hozzászólások
6 év 18 hét
8 év 43 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét
8 év 51 hét
8 év 51 hét
8 év 52 hét