Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

A bevezetendő hittan helyett erkölcstant vagy vallástörténetet tanulhatnának azok a gyerekek, akiket szüleik nem íratnak be hitoktatásra. Legalábbis erről beszélt 1990. május 25-én a Naptévé adásában a kultuszminiszter, kifejezésre juttatva egyúttal abbéli meggyőződését is, hogy bizonyára a nem hívő szülők is szeretnék, ha gyermeküket valamiféle „kiképzésben” (sic!) részesítenék az emberi lét végső vagy nagy kérdéseiről. Nehezen tudnám az olvasók elé idézni a miniszter arcán felvillanó zavar, majd a beletörődő jóváhagyás jeleit, amikor e magasztos tárgyhoz eléggé furcsán illeszkedő „kiképzés” szót kiejtette. Pedig éppen a gesztusról lenne szó.

A kisördög a „kiképzés” hallatán persze nyomban ontológiai csuklógyakorlatokat, metafizikai hegyi kiképzést, ismeretelméleti vigyázzmenetet rajzolt képzeletem elé. Már-már fülemben csengett boldog emlékű Pacskó őrnagy hangja: „század vigyázz, isten létezésének bizonyítását kezdd meg! Kant, ne pofázzon vissza állandóan, maga akar egyetemista (sic!) lenni?!” Rövid tusa után azonban sikerült elűznöm a gonoszt, s másoknak sem tanácsolnám, hogy engedjenek az efféle vízióknak és hallucinációknak. Nem is csupán a tisztelettudás okán, s nem is csak azért, mert valóban nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni egy hirtelenjében kimondott, esetleg nem túl szerencsésen megválasztott kifejezésből. Ellenkezőleg, úgy gondolom, a hittan helyett oktatott erkölcstan vagy vallástörténet pedagógiai folyamatát valóban a legcélszerűbb a „kiképzés” szóval illetni, hiszen e kifejezés utalhat arra, hogy az oktatás az érintett „állomány” hozzájárulása nélkül, esetleg meggyőződése ellenére történik.

Ez az álláspont akár hálátlanságnak is tűnhet, hiszen az iskolai hittanoktatás szorgalmazói feltehetőleg úgy vélik, nagyfokú türelemről tesznek tanúságot, amikor nem teszik mindenki számára kötelezővé a katekézisben való részvételt. Magam azonban félnék ettől a toleranciától. Nem azért, mert a szó bevett értelemében nem vagyok „hívő”. A hitbuzgalmi indítékon alapuló államhatalmi intézkedések szempontjából ugyanis a hívő és a nem hívő között legfeljebb annyi az eltérés, hogy a nem hívő eggyel több „hit” szempontjából bizonyulhat tévelygőnek, mint a hívő. S még ez a kicsiny különbség is eltűnik, ha egy adott felekezeten belül valakinek a saját hitsorsosai között támad kedve „eligazítást” tartani. De ha rózsafüzért vagy imaszíjat tartanék a kezemben, egyúttal azonban komolyan venném a lelkiismeretem szabadságát is, nem nagyon örülnék a tanterv részét képező hittanoktatás bevezetésének.

Mint hívő ugyanis messzemenően igazságtalannak találnám csupán, ha az én hittanra járó gyermekem nem tanulhatna erkölcstant és vallástörténetet. E diszciplínák ugyanis, ha jól értem, csak a „hittanmenteseknek” járnak, hiszen az elképzelés szerint e tárgyakkal pótolják a hitoktatást. A miniszter például nagy elismeréssel emlegetett egy finn példát, ahol a nem hívő szülők gyermekei ezen a pótórán a buddhizmusról s sok más igen érdekes dologról tanulnak. Az én katolikus/zsidó /evangélikus stb. gyermekem eszerint kiképzetlen maradna buddhizmusból? Nem képzelhető-e el, hogy hívő szülők sokaságában alakulna ki a benyomás, miszerint „már megint a hitetlenek jártak jól”? Vagy netán a katolikusok hittanóráján okítanák a keleti vallástörténetet? Miben különbözne ez a vallástörténettől? Abban talán, hogy a nem hívőknek ateista tanár tartaná az órákat? De miféle szerv vagy egyház adhatná ki a bizonyítványt a tanárról, hogy hetedíziglen megbízható ateista?

Mint nem hívő viszont, ha már mindenképpen tantervbe iktatják a hittanoktatást, a kultuszminiszter elképzelésével ellentétben jobban szeretném, ha köteleznék gyermekemet a hittanoktatásban való részvételre, mégpedig nem is csak az egyik felekezetén, hanem mindegyikén. (Ha nem megy egyszerre, hát akkor járjon minden félévben más és más felekezet óráira!) Így legalább megtakaríthatnánk a gyermeknek a kirekesztettség élményét, s még az is előfordulhat, hogy a hívő szülők gyerekeit sem érné kár, ha testközelben láthatnak egy élő ateistát. Mi több, talán a különféle felekezetű gyerekeket is egybe lehetne teremi, hogy már a tanulás során is elevenen tapasztalják, hitükért olyan kultúra közegében kell kiállniuk, ahol más, esetenként nagyon eltérő hiteket és nézeteket vallanak. A gyerekek talán jobban megértenék egymást, mint az embertársaik erkölcsi integritásáért aggódó s kétségbevonhatatlan jó szándékkal tervező felnőttek.

A kultuszminiszter elképzelését is a tolerancia elve formálta, ám azzal láthatólag nem vetett számot, hogy a különféle világnézetek nem csupán a „nagy kérdésekben” elfoglalt álláspontjuk szerint térnek el egymástól, hanem többek között abban is, hogy mit gondolnak a gyermekek neveléséről. Vannak pl. még a hívők között is olyanok, akik úgy vélik, a hit oktatása a hívők közösségére, s nem az állami iskolákra tartozik. S ha türelmet gyakorlunk, a közoktatás tervezése során ezt a nézetkülönbséget is tolerálni kellene.

A nagy és végső kérdéseket a „kiképzés” tárgyát illetően pedig álljanak itt annak a Valérynek a szavai, aki korántsem ateizmusáról nevezetes: „nem értettem meg azonnal, hogy a legmagasabb problémák nem kötelezőek, s hogy hírnevükhöz és vonzerejükhöz sokat átvesznek bizonyos konvenciókból… Az ifjúság olyan időszak, amelyben a konvenciókat rosszul értjük, s úgy is kell érteni őket; vagy vakon harcolunk ellenük, vagy vakon engedelmeskedünk nekik. A gondolkodó élet küszöbén egyedül az önkéntes döntéseket lehet felfogni…”

• Hátsó oldal