Lehrstück Mária [Lányi András]

Nyomtatóbarát változat

Olvasom, hogy Magyarországon van ellenzék. Csak nincs politikai programja. Ne legyen a nevem Lehrstück Mária, ha értem ezt!

Igaz, láttunk már ilyet is: spontán tömegmozgalmat, melyet körvonalazott elvi program nélkül hatalmas politikai tényezővé tett a benne felgyülemlett feszítőerő. Meg olyan ellenzéket, amely egy emberöltőn keresztül nem volt képes komolyan vehető alternatívát megfogalmazni, de létezett intézményeiben, képviselői helyeket foglaltak el a parlamentben stb. Eszünkbe juthat aztán olyan eszme is, amelynek alig néhány híve akadt, mígnem egy adott pillanatban milliók politikai magatartásának lett iránytűje. Vagy olyan politika, melynek programja egyetlen szócska volt: „nem” – ám e negatív program gyakorlati jelentése, a fennálló következetes elutasítása egyértelmű volt.

De ha egyszer se politikai alternatíva, se népharag, se bevett intézmények, se új ideálok, se totális tagadás: akkor milyen alapon beszélünk ellenzékről? Mert az úgynevezett máskéntgondolkodók bírálják a fennálló viszonyokat, és figyelmen kívül hagyják a hivatalos ideológia doktrínáit? Ez utóbbival a rendszer kevesebbet törődik, mint mi, az előbbi pedig – a kritikus hang – a hivatalos nyilvánosság fórumain is bevett, a hivatal képviselőitől is megszokott. Hogy a máskéntgondolkodók eljárását viszont nem legitimálják a rendszer játékszabályai? Na és? Nem „illegitim” módszerekkel szerez megyéjének beruházási eszközöket az ügyes vb-titkár, zöldségkereskedői engedélyt a nélkülöző gépészmérnök? Avagy „mi” nem partikuláris érdekeket képviselünk, hanem a nemzet érdekét? Ezt előbb vagy a nemzetnek, vagy legalább nekünk magunknak el kell hinnünk… Talán egy meghatározott társadalmi csoport érdekét juttatjuk kifejezésre? Melyikét? Az értelmiségét? Hiszen még az sem világos, mi légyen az az „értelmiség”, és kiket számítsunk tagjai közé. Vagy azért volnánk ellenzék, mert politikainak minősített ténykedésünk hivatalos tilalmakba ütközik? Bízzuk tehát az ellenzékiség ismérveinek megállapítását a Belügyminisztérium tisztviselőire? Jobb híján esetleg igen, mert rajtuk kívül legfeljebb néhány ezer ember tud róla egyáltalán, hogy hazánk legújabbkori történelme gazdagabb lett egy ellenzékkel. A többség (a politika iránt érdeklődő kisebbség többsége) csak hallomásból, a hivatalos sajtó cáfolataiból és rágalmaiból, illetve a Szabad Európa Rádió és más ehhez hasonló hírforrásokból értesül létéről. A külföld disszidenseknek nevezi e kis csoportosulásokat, és még mindig ez a legelfogadhatóbb megjelölés: tevékenységük tartalmától függetlenül a hivatalos politika rendszerén való kívülhelyezkedést tekinti fő jellemzőjüknek.

A disszidensek körül csoportosuló értelmiségi elégedetlenek nem konkrét politikai követelések jegyében szövetkeztek. Nem közös célok, hanem közös sérelmek és kudarcok tapasztalata tartja össze (annyira-amennyire) a szellemi foglalkozású elégedetlenek csoportosulásait. Nem egyesültek, inkább csak összetorlódtak azokban a zsákutcákban, melyekbe a tudás társadalmi körforgalmának irányítói terelik mindazokat, akik nem képesek jó szívvel azonosulni kijelölt státusukkal a tudatformálás hivatalaiban vagy a szellemi javak kiskereskedelmében. Akik szakértelmük és meggyőződésük szerint akartak eljárni hivatásukban, de kiderült, hogy azt nem lehet vagy nem ajánlatos. Akik felismerték, hogy a tudás kiváltságos birtoklása az egyenlőtlenségek társadalmában súlyos felelősséggel, kötelességekkel jár, melyeknek nem tehetnek eleget a társadalomirányítás bürokratikus gépezetének szolgálatában. Akik élni akartak állampolgári jogaikkal, és így meggyőződhettek róla, hogy e jogok nem léteznek.

Mit tesznek az érintettek ebben a helyzetben? Mindenekelőtt nagy mennyiségű elméletet, iratot és „olvasatot” bocsátanak ki magukból. Hiszen ez a szakmájuk. Kaszára-kapára aligha kapnak hirtelen haragjukban. Hazamennek és írnak. Összegyűlnek és vitáznak. Túlfejlett öntudatuknak hála, jóval előbb tudatosítják magukban tevékenységük politikai jellegét, mintsem valóban politikailag kezdenének tevékenykedni. Vagy – ha így jobban tetszik – első politikai cselekedetük, hogy elmélkedésüket a politikáról, illetve elmélkedésüket arról, hogy netán cselekedni kéne, mint politikai cselekményt fogják fel. Ez nem hiba és nem erény: ez adottság.

Mit ér az ellenzék, ha értelmiségi?

Van, aki úgy gondolja: az értelmiségi ellenzék társadalmi súlya, amíg csak értelmiségi, a nullával egyenlő. Az értelmiség, úgymond, nem tartozik a néphez, akkor viszont nincs mese: a hatalomhoz tartozik. Az ország ugyanis két részből áll: népből és hatalomból. Tessék csatlakozni: vagy a hatalomhoz, vagy a néphez!…

Én úgy gondolom, hogy a nép nem „ők”, nem a népbarátok távoli szeretetének tárgya ott alant, hanem „mi”. Például mi. És ezen belül különféle szempontok és ismérvek szerint más- és másképpen körülhatárolható társadalmi csoportokat különböztethetünk meg, melyek mindegyikének más és más a viszonya az adott uralomhoz, a javak elosztásához stb. Ezek egyikéből, a szellemi szakemberek rendjéből kerülnek ki azok, akik szeretnének értelmiségiek lenni, és e törekvésükkel tagadják azt a társadalmi rendet, amelyben csak így és így meghatározott szellemi szakemberek lehetnek. (Az értelmiség önmeghatározása c. dolgozatomban megkísérlem kifejteni, mit értek értelmiségen, és mit tartok történelmi szerepéről. Ennek taglalására ezúttal nincs lehetőség. A dolgozat kézirata a Rajk-butikban megszerezhető.) A hatalom és a szellemi szakemberek viszonyáról lehet és kell is elmélkednünk: megállapíthatjuk, hogy kiegyeztek a hatalommal, kiváltságokra törekszenek, a fennálló viszonyokat szolgálják – egyszóval azt teszik a maguk módján, amit a többi „néposztályok” tesznek a maguk módján, ki-ki a maga helyzete és lehetőségei szerint. Most épp a kiegyezés felmondásáról lehetne szó, de azt az értelmiségi ellenzék csak mint értelmiségi teheti meg, tehát elsősorban a maga nevében. És ha tetszik, ha nem, Magyarországon ma zömmel épp az értelmiségi természetükhöz ragaszkodni kívánó szellemi szakemberek sorából kerülnek ki azok, akik az érvényben lévő „társadalmi szerződést” tudatosan és nyilvánosan, tehát politikai úton kívánják felülvizsgálni.

Mozgalmuknak – már amennyiben ebből kibontakozik valamiféle mozgalom – nincs mihez csatlakoznia. Viszont természetes szövetségeseket fog találni a társadalom különféle csoportjaiban, ha politikai javaslatai elég meggyőzőek és valóban közérdekűek lesznek. Ehhez viszont előbb az értelmiségi ellenzéknek – föltéve, hogy vállalja ellenzéki és értelmiségi mivoltát – világosan meg kellene fogalmaznia a maga politikai álláspontját. Ezt eddig nem tette meg. Pedig ez tipikusan értelmiségi feladat volna. Politikai súlya tehát nem azért csekély, mert túlságosan értelmiségi, hanem azért, mert még nem eléggé értelmiségi.

Az ellenzék és a konszolidáció

„Csak soha rosszabb ne legyen!” – mondogatja egy ország riadtan és egybehangzóan, mióta sejtjük, hogy rosszabb lesz. Magyarországon a hatvanas-hetvenes években megteremtett konszolidáció nem azt jelenti, hogy sikerült valamit (a rendszert, a gazdaságot, a jólétet) megszilárdítani, hanem hogy sikerült elfogadtatni a lakossággal a fennálló viszonyokat, melyekkel, nyugodtan állíthatjuk, 1982-ben (már?, még?) a túlnyomó többség kész kiegyezni, nem mintha azokat olyan elragadónak vagy ígéretesnek tartaná, hanem mert:

– azelőtt sokkal rosszabb volt (ezért lehet és kell fölemlegetni a sztálini korszak rémségeit, mintegy az összehasonlítás kedvéért);

– a szomszédos államszocialista országokban sokkal rosszabb;

– az „egész világ” azt állítja, hogy nekünk milyen jó (Keleten, nem ok nélkül, irigyelnek, Nyugaton mint az aránylag legelfogadhatóbb keleti partner megkülönböztetett megítélés alá esünk, és olyan ellenpélda gyanánt szolgálunk, amelyet nem nélkülözhet sem a marxista eszményeket melengető baloldal, sem az etatista bürokrácia létét igazolni, hatáskörét növelni óhajtó kormányzatok, sem a keleti piacra kívánkozó tőkések);

– az emberek nem hiszik, hogy nálunk ennél jobb lehet;

– nem hiszik továbbá, hogy bármiféle politikai kezdeményezés sikerrel kecsegtethet;

– az ország megkönnyebbült, hogy nem muszáj állandóan politizálni, úgyszólván észre sem veszik, hogy nem szabad politizálni;

– az egyének gyarapodása az anyagi javak fogyasztása terén átmenetileg elfedi a társadalom és a gazdaság alapvető kérdéseinek nyomasztó megoldatlanságát;

– az állami bürokrácia személytelen: az uralom természete „a dolgok természetének” tűnik, az uralkodó elit kártevése, balfogásai, visszaélései könnyen öltik magukra az „objektív adottságok, objektív nehézségek” mezét, melyek megoldására nem látszik más út járhatónak, mint tovább növelni az uralom hatékonyságát és ésszerűségét, végső soron: az elit hatalmát és kiváltságait;

– az elégedetlenség, bírálat, sőt ellenzékiség bizonyos formái polgárjogot nyertek anélkül, hogy a kritika eredménnyel járna a tárgyalt és agyontárgyalt problémák megoldásában, ezáltal a felemás liberalizmus csak megerősíti a bizalmatlanságot a kritikai gondolkodás értelmét, a politikai alternatíva lehetőségeit illetően;

– ténylegesen nem áll rendelkezésre olyan politikai alternatíva, amelyből az elégedetlenség és rossz közérzet eszméket, érveket meríthetne, hogy szembenállását megfogalmazza és valamilyen perspektívába helyezze.

Egy szó, mint száz: nem az állítólagos jóléti szocializmus vívmányai önmagukban, hanem saját ehhez fűződő megfontolásaink tesznek bennünket elégedettekké: nem a közállapotok, hanem tudatállapotunk.

Ennek a tudatállapotnak a megváltoztatása, az ország valóságos viszonyainak, a jövő lehetőségeinek és veszélyeinek feltárása lehetne mindenekelőtt azoknak a létező vagy potenciális valakiknek a feladata, akik ma Magyarországon vállalni akarják az ellenzék szerepét. Először is, nem ártana, ha eldöntenék, hogy egészen pontosan mit elleneznek! Például, ha világosan és egyértelműen kimondanák, hogy mindannak, amit elleneznek, politikai értelemben „végső oka” az államszocialista bürokrácia uralma, a rólunk gondoskodó és helyettünk döntő irracionális gépezet, melynek működésébe lényegében akkor sincs beleszólásunk, ha szerves részei vagyunk. S a politikai program a fenti kijelentésből levonható elvi és gyakorlati következtetéseken alapulna. Akkor az ellenzékieknek nem kellene örvendezni, midőn az államapparátus nehézkesen és szüntelen önellentmondások közepette, többé-kevésbé eredményesen küzd meg a számára igen-igen nehéz feladattal, hogy életképessé tegye az uralmának alávetett és attól eltorzult gazdaságot, kultúrát, közgondolkodást. Akkor nem esne senki hasra attól, hogy a cél érdekében a hatalom hajlandó végre (egyelőre) biztosítani az elengedhetetlenül szükséges mértékű demokratizmust, pluralizmust, bizonyos – gazdasági – autonómiákat, hanem tudnák, hogyan használják ki azt a helyzetet, amelyben a hatalom kénytelen így tenni. Nem hinnék el, hogy a központi tervezők gondoskodása és döntése ésszerű és tervszerű lehetne, csak még nem elég ésszerű és nem elég tervszerű, lehetne valamivel jobb (amint azt ők maguk hangoztatják).

Felismernék és bizonyítanák, hogy Magyarország alapvető problémái nem gazdasági jellegűek, hanem politikaiak. Hogy a „gazdasági helyzet” olyan, amilyenné az uralmi viszonyok teszik: a hatalom szerkezete, megoszlása, intézményeinek lényegükből fakadó célszerűtlensége, a kiváltságosok haszonlesése. Akkor egyszeriben kiderülne, hogy az ellenzéknek lehet más programja is, mint arra biztatni az apparátust, hogy ugyanazt, amit csinál, egy kicsit bátrabban csinálja; akkor megtudnánk, mi szükség van ellenzékre: egy átfogó politikai alternatíva kidolgozására és képviseletére.

Mindennek végiggondolása egyébként évek óta folyik, és mindkét nyilvánosság fórumain időnként értesülhetünk e szellemi folyamat eredményeiről. A hatalom a legjobb szándék mellett sem képes hatékonyan alkalmazni ezeket az eredményeket, mivel az elemzés minden ponton – a gazdaság, az urbanizáció, a népjólét, oktatás, közigazgatás, infrastruktúra stb. területén egyaránt – az államszocialista bürokrácia uralmával és megoldási lehetőségeivel szemben az önigazgatáson, demokratikus döntési mechanizmusokon, nyilvános érdekképviseleten alapuló társadalom előnyeire mutat rá. Márpedig a legbölcsebb hatalom sem láthatja be a puszta észérvek hatására önmaga fölöslegességét, az őt alkotó legalapvetőbb viszonyok fölszámolásának szükségességét. Ehhez erőteljes társadalmi nyomásra van szükség, amit az ellenzék kezdeményezhet, ha van. Ha napirendre tűzi a társadalom államosításának viszonyaival szemben az állam társadalmi kisajátításának követelését.

A taktika (magyarán: az oroszok)

Na de kedves Mária – mondhatná valaki –, mindez puszta kávéházi okoskodás: hát hogyan gondolhatjuk, hogy a rendszer időt és lehetőséget ád efféle mozgalom kibontakozására. S ha megtenné is: megengedik-e ezt azok a nagypolitikai viszonyok (tetszik érteni), amelyek között még gondolatban is ajánlatos mozognunk.

Hát igen.

Ebből azután egyenesen következik, hogy ha egyszer nem lehet politizálni, akkor nem is kell politizálni. És újra és újra megköthetők és kimagyarázhatók az elvtelen, de „reális”, kifizetődő kompromisszumok…

Ezzel szemben úgy gondolom, hogy az értelmiségnek minden kötelessége tudatosítani és szolgálni a nemzet politikai érdekeit, lényegében függetlenül attól, hogy ezek az érdekek milyen mértékben látszanak realizálhatónak az adott pillanatban. A történelmi folyamatok ugyanis számos, előre nem kiszámítható tényező együtthatásától függnek. Ezek közül mindössze eggyel rendelkezünk saját belátásunk szerint: saját magunkkal. Azt mondjátok: a javasolt politikai célokkal esetleg egyetértenénk, de nem tartjuk őket kivihetőnek. Azt mondom: biztosan nem valósulnak meg, ha nincs, aki kimondja, képviselje őket. Ha megfeledkezünk róluk, miközben az üdvös és kívánatos reformok érdekében agitálunk.

Mellesleg néha az sem árt, ha nem vagyunk olyan borzasztóan előrelátóak. Végül is, a tájékozatlan kisember perspektívájából annyi látszik csupán, hogy a szovjet vezetők engedték és engedik, hogy mi másként rendezkedjünk be, mint ők odahaza. Sőt, netán szükségük is lehet a mi kis liberális konszolidációnkra, mely a külvilág szemében bizonyára üde színfolt az újabban kissé komor egyhangúsággal egyszínűre mázolt kelet-európai mappán. Nem állítom, hogy pont ezt várták tőlünk, de ha már így alakult, és Magyarország ilyen okosan használta ki 1956-ban levert forradalma után a rákényszerített kompromisszum kereteit, akkor ma már ahhoz is fűződhetnek komoly érdekek, hogy megmaradjunk a jólét és a liberalizmus államszocialista mintatelepének. Lehetünk közvetítő és átrakodó állomás a kelet–nyugati gazdasági kapcsolatokban, melyek, mint tudjuk, tartósan megnehezültek, viszont: nélkülözhetetlenek. Így a magyar rendszernek talán kifelé és befelé is arra van szüksége (és jogosítványa), hogy megőrizze a maga rugalmas és toleráns karakterét. Pontosabban: a rendszernk még mindig nagyobb tartalékai vannak a további liberalizálásra, mint parancsuralmi jellegének erősítésére. Ezért hasznos lehet, ha akad egy ellenzék, amely belülről feszegeti az adott kereteket. Az egészen természetes, hogy a kormányzat ennek épp az ellenkezőjével ijesztget, hiszen szeretne háborítatlanul, a maga megszokott módján vezetni bennünket, még így is annyi gondja-baja van velünk. Eddig nem is volt olyan nehéz elriasztani az ellenzékieket, cinkossá tenni őket a status quo fönntartásában. Biztosak lehetünk benne: maguktól ezután sem tesznek egyetlen lépést sem saját uralmuk korlátozására, a tényleges társadalmi ellenőrzés bátorítására: miért tennék? Viszont, ha megszorítják, a magyar vezetésnek még mindig inkább érdeke bizonyos áldozatok árán tovább liberalizálni, mint resztalinizálni.

Miért?

Áruljuk el a rendszer titkát, ha valaki még nem tudná.

Hogy a konszolidáció alapja nem az állami intézményrendszer hatékony működése, hanem annak kiigazítása és kiegészítése, mondjuk, kipárnázása olyan legitim és illegitim eljárások intézményesült rendszerével, melyek épp a központosított bürokratikus struktúra „kihagyásain” és kikerülésein alapulnak. Nem az tehát, amire a központi gondoskodás és előrelátás kiterjed, hanem az, amire nem terjed ki. Mármost a parancsuralmi jellegű intézkedések szükségképpen a központi akarat szélesebb körű érvényesülését, a spontán társadalmi folyamatok lebénulását idéznék elő. Azt a „második ökonómiát”, azt a „második Magyarországot” korlátoznák működésében, amelyben a konszolidáció szép csendesen megterem (és eltartja a hivatalos Magyarországot). A stabil rendszer instabil részére róna tehát súlyosabb terheket: a berozsdásodott, csikorgó, tehetetlen hivatalra, amely saját erejéből soha nem volt képes megoldani az ország gondjait, azét az országét, amely viszont időközben hozzászokott egy másfajta elbánáshoz és egy adott életszínvonalhoz. Mellesleg, maga a hivatal épp azáltal szerezte hervadhatatlan érdemeit önmaga, népe és a külvilág előtt, hogy képes volt mérsékelni diktatórikus hajlamait. A „leben und leben lassen”[SZJ] csonka-magyarországi változatával sikerült elfogadtatnia magát a nemzet többségével, viszont elveszítette saját testületei tagjainak aktív és öntudatos, harcias lojalitását, azt az ideologikusan megalapozott népellenességet, amely nélkül egy erőszakszervezet nehéz óráiban nehezen boldogul. Ezért a nyílt parancsuralom akár csak részleges visszaállítása nálunk rövid úton a jelenlegi rendszer összeomlásához vezetne. És ezt nemcsak mi tudjuk. És másnak sem éri meg.

A „létező” ellenzék

Budapesten többé-kevésbé pezsgő ellenzéki társasélet folyik. Önkifejezési vágyunk és a cenzúra hatalmas szamizdatirodalmat teremtett. Magánlakásokon, néha egyetemek, klubok rendezvényein, itt-ott még a folyóiratok hasábjain is kimondhatjuk, amit gondolunk. A hatalom tűr, de minden újabb lépésnél érezteti, hogy most aztán már tényleg túl messzire merészkedtünk. Fenyegetései nem maradnak üres szavak. Több mint valószínű, hogy az előttünk álló feladatok érdekében tett lépések időről időre olyan retorziókat vonnak majd maguk után, melyek veszélyeztetni fogják az eddig elért eredményeket is. Valóban: egy idő után fel kell mondanunk azt a soha meg nem kötött, de kölcsönösen betartott egyezséget, amelynek értelmében a disszidensek csak a maguk szűk értelmiségi környezetében folytatják gyakorlatilag zártkörűnek mondható deviáns tevékenységüket, ennek fejében nem nagyon izélnek velük, csak úgy tessék-lássék… Az ajánlatos módszer épp ezért: minél kevesebb szervezkedés, diszkrét koordináció, és minél több tényleges munka (tényfeltáró, helyzetelemző, felvilágosító). Állampolgári jogaink és „Helsinki szelleme” ennél többre is garanciát nyújtana – elvben. Mi pedig komolyan vesszük ezeket az elveket. Nincs is más választásunk. Tudomásul kell vennünk, hogy politikai célokat csak politikai eszközökkel lehet szolgálni. Hiába füstöltük tele lehúzott redőnyeink mögött a lakásokat: gyér füstjeinkből nem értenek a bennszülöttek. És nem is lehetünk örökké a türelmes házinénik terhére: a magánlakások már szűkösek nekünk.

Az utcák viszont még túl tágasak…

• Vita