Székely József

Nyomtatóbarát változat

„Elvileg ugyan, mondják, mindnyájan a kastélyhoz tartozunk, és nincs köztünk semmilyen
távolság… s ez talán igaz is általánosságban, nekünk azonban, sajnos, volt alkalmunk
tapasztalni, hogy épp amikor ezen múlnék a dolog, egyáltalán nem felel meg a valóságnak.”
Franz Kafka: A kastély

A magyarországi ellenzék 1981. december 13-tól függetlenül is olyan helyzetbe került, hogy differenciálódnia kell. A nyolcvanas évek elejére az eddigi polgárjogi ellenzék keretein túllépni akaró csoportok jelentkeztek. A túllépés igényét legalább három ok váltotta ki: a lengyel hatás, az elégedetlenség az eddigi reformokkal és egy harmadik, ami a jelen helyzetben alapvető: az új, fiatal nemzedék szellemi nagykorúsodása.

A jelenlegi magyar ellenzék két élményt tud maga mögött: 1956-ot és 1968-at. A fiatalok nemzedéke, nemzedékem számára ezek az évszámok és események már csak történelmi tények. S történelem az ezekre adott válasz is: az ellenzék első lépései, megerősödése és működésének összes eredménye, tanulsága.

Nemzedékem zöme nem vállalja nyíltan és teljes mértékben ellenzékiségét – abból a meggondolásból, hogy nem érdemes kockáztatni, idő előtt elvesztegetni a későbbi cselekvés lehetőségét. Ezért többségünk inkább „illegálisan” működik, álnéven publikál a második nyilvánosságban; nem akarunk marginális helyzetbe kerülni.

Célunk inkább a reformokért való harc, az eddigi reformok radikális kritikája. Kétségesnek tartjuk, a változások elegendőek-e ahhoz, hogy az ország kievickéljen a válságzátonyok közül. Éppen ott nem látunk biztató változásokat, ahol leginkább kellenének: a politika terén. Sokunk szerint ugyanis az országot nem gazdasági, hanem inkább politikai válság fenyegeti. A gazdaság viszonylag működőképes, és bizonyos változtatásokkal átvészelheti ezt az időszakot. Ha nem így lenne, a gazdasági válság csak elmélyítené és még bizonytalanabb kimenetelűvé tenné a politikai válságot (ahogyan Lengyelországban történt).

Miben rejlik a politikai válság lényege?

1956 októberében születtem. Ekkor tört ki újabb kori történelmünk legtragikusabb szabadságharca a külső és belső elnyomás ellen. A megtorlás és hatása az 1849-es megtorlásét is felülmúlta: tízezrek kerültek börtönbe, kétszázezer ember hagyta el az országot. Az erőszak félreérthetetlenné tette a politikai viszonyokat, hosszú távon pedig biztosította a hatalom elveinek, legitimitásának megkérdőjelezhetetlenségét.

De az ötvenes évek óta születettek között már szinte senkit nem látok, aki megtapasztalhatta volna a fizikai vagy lelki terrort. Mi már nem félünk rákérdezni bizonyos dolgokra. Számunkra nem viszonyítási alap az ötvenes évek, nem ahhoz mérjük a jelent, mert az nem a mi életünk volt. A jelen viszont a mienk, és szeretnénk is annak tudni.

A nemzedéki különbségnél fontosabb: hogyan látjuk az ellenzék jelenlegi szerepét, politikai lehetőségeit. Az alapvető kérdés: mit jelent számomra, számunkra az ellenzékiség? A ki és mi ellen, a miért és kivel kérdése ez. Ideológiai és politikai nézetkülönbségek kérdése.

Mi, akiknek a nevében írok, a szocializmus olyan változatát képviseljük, melynek alapelve az önigazgatás, az emberi és polgári jogok teljes tiszteletben tartása és biztosítása, a politikai pluralizmus, a nemzeti szuverenitás védelme és a magyar kisebbségek jogaiért, általában a nemzetiségi-kisebbségi jogokért való kiállás, valamint az, hogy mindezt fokozatosan, reformok útján véljük elérhetőnek.

Világossá kell tennünk a magunk számára is, a hatalmon lévő kommunisták és az ország nyilvánossága előtt is: nem kívánjuk, hogy az ország sztrájkok révén gazdasági csődbe és politikai katasztrófába süllyedjen.

Nem szabad elkövetni a lengyel ellenzék hibáját. Hiba volt, bár ez már csak utólag látható, hogy a Szolidaritás magába olvasztott minden ellenzéki erőt. Egyszerre volt szakszervezet, polgárjogi mozgalom és bizonyos értelemben politikai párt is. A hatalmon lévő konzervatív kommunistáknak így sikerült egyszerre megbénítaniuk minden ellenzéki árnyalatot és tevékenységi formát. A katasztrófát nemcsak a reformer kommunista réteg gyengesége okozta, hanem az is, hogy a Szolidaritás nem akart együttműködni a kommunistákkal. Ellenőrző, nem pedig közreműködő szervezet kívánt lenni, holott éppen azok – közgazdászok, újságírók, politikusok – csapódtak hozzá, akik a kommunistákkal együttműködve talán kivezethették volna Lengyelországot a válságból.

Ha ez a kritika helytálló, akkor adott a következtetés: pozitív ellenzékiségre van szükség, olyan ellenzékre, amely képes reformokat kidolgozni, és hajlandó értük – vagy legalább egy részükért – együttműködni a kommunistákkal.

Itt azonban tisztáznunk kell néhány dolgot. Azért nem vagyunk kommunisták, mert – bár szocialista elveket vallunk – elutasítjuk a monolitikus „államszocializmust”. Nem értünk egyet azzal, hogy embereket fosszanak meg állásuktól, pusztán azért, mert bírálják a fennálló viszonyokat. Kifogásoljuk, hogy jogrendszerünkben olyan paragrafusok vannak, melyek ellentétesek a Helsinki Záróokmánnyal. Keveselljük, amit a magyar kormány tesz a határainkon túl élő három és fél milliós magyarságért. Helytelenítjük, hogy hazánkban a politika színterét a rendőrségi kihallgatószobák jelentik. Ennél (micsoda álom!) többet akarunk.

De nekünk is a legteljesebb pluralizmusra, vagyis a – humánus – nézetek teljességének tiszteletben tartására kell törekednünk. Nem lehetünk antikommunisták, s nemcsak a szovjet jelenlét miatt nem. Azért sem, mert a történelemben nincsenek predesztinált kategóriák, s a párttagok között is akadnak olyanok, akiknek a nézetei – bizonyos kompromisszumok árán – összeegyeztethetők a mieinkkel.

De a kommunistáknak is el kell dönteniük, „mit kezdenek velünk”, mert egyre többen vagyunk és leszünk. Be kell tartaniuk a helsinki megállapodásokat és saját ígéreteiket. Most kell megmutatniuk, mit jelent a „nemzeti egyetértés fenntartása”: liberalizálódást vagy internálótáborokat? Hogy ne legyen újból „magyar tragédia”, szembe kell néznünk a tényekkel és egymással is.

És most az ellenzék belső ügyeiről.

Mindenképpen kívánatos az eddigi differenciáltság fenntartása. Nincs szükség arra, hogy a különféle alapokon ellenzéki beállítottságúvá lett emberek mindegyike politikai ellenzékivé váljék. Aki helyesnek tudja, tartsa fönn nézeteit, de érdemes volna tisztázni a miértet. Egymás érdekében is. Mi továbbra is támogatjuk – ha kell, nemcsak szóban – az állampolgári és emberi jogokért küzdőket, s támogatjuk a szegények megsegítését is. De szervezetileg nem szükséges integrálni a különféle ellenzéki erőket, hisz – egészségesen – ott bukkantak fel, ahol a hivatalos politika nem működött megfelelően. Akik a tulajdonképpeni ellenzékiséget vállalják, ugyanez lenne a feladatuk: megtenni azt, amit a hatalom nem tud vagy nem akar. Vagyis nyilvánosságot biztosítani azoknak, akik láttatni kívánják az ország problémáit, és megoldásukra javaslatot tesznek. Lehetővé tenni a politikai vitákat, tájékoztatni és véleményt mondani mindennapos gazdasági, kulturális, politikai gondjainkról. Ehhez differenciáltabb ellenzéki „sajtóra” volna szükség, ugyanis a Beszélő még mindig túlságosan elméleti jellegű, ritkán jelenik meg, és hiányzik belőle az aktualitás. Nagy szükség lenne egy tisztán politikai lapra.

Egyik legfontosabb feladatunk: folytatni, amit Csoóri, Kenedi, Konrád és mások elkezdtek. Felébreszteni a nemzet lelkiismeretét. Az értelmiség merje vállalni a saját szerepét, ne a „megalkuvás ideológusa” legyen. Fel kell szabadítani a gátlásokat, meg kell szüntetni a „politika” szó bénító mítoszát. Politika annyit jelentsen: közös sorsunkról tárgyalni és dönteni.

Az eddigi ellenzéki írások bírálóak voltak. Feltétlenül érdemes lenne létrehozni egy folyóiratot, ahol a „reform nemzedéke” kifejthetné elképzeléseit a jövőről, öncenzúra nélkül.

Ideológiára és programra szükség van, hisz a tagadás nem alternatíva. Ez nem bolsevizmus, csupán józanság, miként ideológiánknak és programunknak is csak józannak érdemes lennie. Úgy gondolom, hogy mindkettőnek – hisz egyetlen ember vagy csoport sem képes rá, hogy kidolgozza – nézetek és viták során kell kialakulni.

„Alternatív szocializmus”, írtam a címben; olyan szocializmus, melyben mindenkinek megadatik a jogok biztosította lehetőség, hogy részt vegyen a változások kidolgozásában, a nézetek terjesztésében és a döntésekben.

• Vita