Skip to main content

Reform és ellenzék

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az alternatív szocializmusról


„Elvileg ugyan, mondják, mindnyájan a kastélyhoz tartozunk, és nincs köztünk semmilyen
távolság… s ez talán igaz is általánosságban, nekünk azonban, sajnos, volt alkalmunk
tapasztalni, hogy épp amikor ezen múlnék a dolog, egyáltalán nem felel meg a valóságnak.”
Franz Kafka: A kastély

A magyarországi ellenzék 1981. december 13-tól függetlenül is olyan helyzetbe került, hogy differenciálódnia kell. A nyolcvanas évek elejére az eddigi polgárjogi ellenzék keretein túllépni akaró csoportok jelentkeztek. A túllépés igényét legalább három ok váltotta ki: a lengyel hatás, az elégedetlenség az eddigi reformokkal és egy harmadik, ami a jelen helyzetben alapvető: az új, fiatal nemzedék szellemi nagykorúsodása.

A jelenlegi magyar ellenzék két élményt tud maga mögött: 1956-ot és 1968-at. A fiatalok nemzedéke, nemzedékem számára ezek az évszámok és események már csak történelmi tények. S történelem az ezekre adott válasz is: az ellenzék első lépései, megerősödése és működésének összes eredménye, tanulsága.

Nemzedékem zöme nem vállalja nyíltan és teljes mértékben ellenzékiségét – abból a meggondolásból, hogy nem érdemes kockáztatni, idő előtt elvesztegetni a későbbi cselekvés lehetőségét. Ezért többségünk inkább „illegálisan” működik, álnéven publikál a második nyilvánosságban; nem akarunk marginális helyzetbe kerülni.

Célunk inkább a reformokért való harc, az eddigi reformok radikális kritikája. Kétségesnek tartjuk, a változások elegendőek-e ahhoz, hogy az ország kievickéljen a válságzátonyok közül. Éppen ott nem látunk biztató változásokat, ahol leginkább kellenének: a politika terén. Sokunk szerint ugyanis az országot nem gazdasági, hanem inkább politikai válság fenyegeti. A gazdaság viszonylag működőképes, és bizonyos változtatásokkal átvészelheti ezt az időszakot. Ha nem így lenne, a gazdasági válság csak elmélyítené és még bizonytalanabb kimenetelűvé tenné a politikai válságot (ahogyan Lengyelországban történt).

Miben rejlik a politikai válság lényege?

1956 októberében születtem. Ekkor tört ki újabb kori történelmünk legtragikusabb szabadságharca a külső és belső elnyomás ellen. A megtorlás és hatása az 1849-es megtorlásét is felülmúlta: tízezrek kerültek börtönbe, kétszázezer ember hagyta el az országot. Az erőszak félreérthetetlenné tette a politikai viszonyokat, hosszú távon pedig biztosította a hatalom elveinek, legitimitásának megkérdőjelezhetetlenségét.

De az ötvenes évek óta születettek között már szinte senkit nem látok, aki megtapasztalhatta volna a fizikai vagy lelki terrort. Mi már nem félünk rákérdezni bizonyos dolgokra. Számunkra nem viszonyítási alap az ötvenes évek, nem ahhoz mérjük a jelent, mert az nem a mi életünk volt. A jelen viszont a mienk, és szeretnénk is annak tudni.

A nemzedéki különbségnél fontosabb: hogyan látjuk az ellenzék jelenlegi szerepét, politikai lehetőségeit. Az alapvető kérdés: mit jelent számomra, számunkra az ellenzékiség? A ki és mi ellen, a miért és kivel kérdése ez. Ideológiai és politikai nézetkülönbségek kérdése.

Mi, akiknek a nevében írok, a szocializmus olyan változatát képviseljük, melynek alapelve az önigazgatás, az emberi és polgári jogok teljes tiszteletben tartása és biztosítása, a politikai pluralizmus, a nemzeti szuverenitás védelme és a magyar kisebbségek jogaiért, általában a nemzetiségi-kisebbségi jogokért való kiállás, valamint az, hogy mindezt fokozatosan, reformok útján véljük elérhetőnek.

Világossá kell tennünk a magunk számára is, a hatalmon lévő kommunisták és az ország nyilvánossága előtt is: nem kívánjuk, hogy az ország sztrájkok révén gazdasági csődbe és politikai katasztrófába süllyedjen.

Nem szabad elkövetni a lengyel ellenzék hibáját. Hiba volt, bár ez már csak utólag látható, hogy a Szolidaritás magába olvasztott minden ellenzéki erőt. Egyszerre volt szakszervezet, polgárjogi mozgalom és bizonyos értelemben politikai párt is. A hatalmon lévő konzervatív kommunistáknak így sikerült egyszerre megbénítaniuk minden ellenzéki árnyalatot és tevékenységi formát. A katasztrófát nemcsak a reformer kommunista réteg gyengesége okozta, hanem az is, hogy a Szolidaritás nem akart együttműködni a kommunistákkal. Ellenőrző, nem pedig közreműködő szervezet kívánt lenni, holott éppen azok – közgazdászok, újságírók, politikusok – csapódtak hozzá, akik a kommunistákkal együttműködve talán kivezethették volna Lengyelországot a válságból.

Ha ez a kritika helytálló, akkor adott a következtetés: pozitív ellenzékiségre van szükség, olyan ellenzékre, amely képes reformokat kidolgozni, és hajlandó értük – vagy legalább egy részükért – együttműködni a kommunistákkal.

Itt azonban tisztáznunk kell néhány dolgot. Azért nem vagyunk kommunisták, mert – bár szocialista elveket vallunk – elutasítjuk a monolitikus „államszocializmust”. Nem értünk egyet azzal, hogy embereket fosszanak meg állásuktól, pusztán azért, mert bírálják a fennálló viszonyokat. Kifogásoljuk, hogy jogrendszerünkben olyan paragrafusok vannak, melyek ellentétesek a Helsinki Záróokmánnyal. Keveselljük, amit a magyar kormány tesz a határainkon túl élő három és fél milliós magyarságért. Helytelenítjük, hogy hazánkban a politika színterét a rendőrségi kihallgatószobák jelentik. Ennél (micsoda álom!) többet akarunk.

De nekünk is a legteljesebb pluralizmusra, vagyis a – humánus – nézetek teljességének tiszteletben tartására kell törekednünk. Nem lehetünk antikommunisták, s nemcsak a szovjet jelenlét miatt nem. Azért sem, mert a történelemben nincsenek predesztinált kategóriák, s a párttagok között is akadnak olyanok, akiknek a nézetei – bizonyos kompromisszumok árán – összeegyeztethetők a mieinkkel.

De a kommunistáknak is el kell dönteniük, „mit kezdenek velünk”, mert egyre többen vagyunk és leszünk. Be kell tartaniuk a helsinki megállapodásokat és saját ígéreteiket. Most kell megmutatniuk, mit jelent a „nemzeti egyetértés fenntartása”: liberalizálódást vagy internálótáborokat? Hogy ne legyen újból „magyar tragédia”, szembe kell néznünk a tényekkel és egymással is.

És most az ellenzék belső ügyeiről.

Mindenképpen kívánatos az eddigi differenciáltság fenntartása. Nincs szükség arra, hogy a különféle alapokon ellenzéki beállítottságúvá lett emberek mindegyike politikai ellenzékivé váljék. Aki helyesnek tudja, tartsa fönn nézeteit, de érdemes volna tisztázni a miértet. Egymás érdekében is. Mi továbbra is támogatjuk – ha kell, nemcsak szóban – az állampolgári és emberi jogokért küzdőket, s támogatjuk a szegények megsegítését is. De szervezetileg nem szükséges integrálni a különféle ellenzéki erőket, hisz – egészségesen – ott bukkantak fel, ahol a hivatalos politika nem működött megfelelően. Akik a tulajdonképpeni ellenzékiséget vállalják, ugyanez lenne a feladatuk: megtenni azt, amit a hatalom nem tud vagy nem akar. Vagyis nyilvánosságot biztosítani azoknak, akik láttatni kívánják az ország problémáit, és megoldásukra javaslatot tesznek. Lehetővé tenni a politikai vitákat, tájékoztatni és véleményt mondani mindennapos gazdasági, kulturális, politikai gondjainkról. Ehhez differenciáltabb ellenzéki „sajtóra” volna szükség, ugyanis a Beszélő még mindig túlságosan elméleti jellegű, ritkán jelenik meg, és hiányzik belőle az aktualitás. Nagy szükség lenne egy tisztán politikai lapra.

Egyik legfontosabb feladatunk: folytatni, amit Csoóri, Kenedi, Konrád és mások elkezdtek. Felébreszteni a nemzet lelkiismeretét. Az értelmiség merje vállalni a saját szerepét, ne a „megalkuvás ideológusa” legyen. Fel kell szabadítani a gátlásokat, meg kell szüntetni a „politika” szó bénító mítoszát. Politika annyit jelentsen: közös sorsunkról tárgyalni és dönteni.

Az eddigi ellenzéki írások bírálóak voltak. Feltétlenül érdemes lenne létrehozni egy folyóiratot, ahol a „reform nemzedéke” kifejthetné elképzeléseit a jövőről, öncenzúra nélkül.

Ideológiára és programra szükség van, hisz a tagadás nem alternatíva. Ez nem bolsevizmus, csupán józanság, miként ideológiánknak és programunknak is csak józannak érdemes lennie. Úgy gondolom, hogy mindkettőnek – hisz egyetlen ember vagy csoport sem képes rá, hogy kidolgozza – nézetek és viták során kell kialakulni.

„Alternatív szocializmus”, írtam a címben; olyan szocializmus, melyben mindenkinek megadatik a jogok biztosította lehetőség, hogy részt vegyen a változások kidolgozásában, a nézetek terjesztésében és a döntésekben.















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon