Csonka Dénes [Bauer Tamás]

Nyomtatóbarát változat

Lengyelország lehetséges útjairól

A varsói puccs szinte másnapján felvetődött a kézenfekvő párhuzam: Jaruzelski a magyar konszolidáció, a kádárizmus, nem pedig a husáki restauráció megismétlésére törekszik.[SZJ] Maga Jaruzelski és jobbkeze, Rakowski is számos esetben adta ország s világ tudtára, hogy a magyar utat tekinti példaképének, úgy téve, mintha nem tudnák: a hatvanas évek megbékélését az 1956–58-as véres leszámolás alapozta meg.

Bizonyos értelemben politikájuk is a magyar mintát igyekszik másolni. Ezt mutatja a gazdasági reform bevezetése; noha ez – mint némely lengyel kritikus is rámutat – mindenekelőtt az önigazgatás felfüggesztése miatt nem az a reform, amiről december előtt beszéltek, mégis a leginkább mélyreható reform, amelyet Kelet-Európában 1968–69 óta bevezettek. Ezt mutatja a még mindig viszonylag sokszínű sajtó, amelyben például a reformmal kapcsolatos fenti bírálat is megjelenhetett, s megjelenhettek a Szolidaritás újraengedélyezését követelő olvasói hozzászólások is. Ezt mutatja, hogy a Szolidaritás szabadlábon lévő értelmiségijei megmaradtak állásukban, és részt vehetnek a hivatalos közéletben. Ezt mutatja, hogy az újságírók közötti tisztogatást nem követte hasonló az oktatásban és a tudományban, mert az előkészített akciót a szejm bizottságának követelésére leállították. Ugyanakkor azonban sokasodnak az erkölcsi, egzisztenciális és fizikai elnyomás tényei. A helyzet paradox voltát elemezve arra mutattak rá a lengyel megfigyelők, hogy bár a hadsereg diktatúrája keményebb, véresebb lehet, mint a pártapparátus hagyományos uralmi rendszere, de nem lehet ugyanolyan totális.

Felmerül a kérdés: nem csupán néhány hónapos átmenetről van-e szó? A kelet-európai emigráns baloldal vitáiban lengyel, csehszlovák és magyar szerzők szembetűnően hasonlóképpen fejtették ki, hogy mennyire hiányoznak a nyolcvanas évek Lengyelországában a hatvanas évek magyar konszolidációjának politikai és gazdasági feltételei. Ismertetni kellene itt az olvasóval a DiP,[SZJ] a Tapasztalat és Jövő Csoport Varsóban, 1982. február–márciusban Lengyelország és a szükségállapot címmel kiadott negyedik jelentésének érveit, illetve Zdenek Mlynarnak, a Bécsben élő volt csehszlovák KB-titkárnak a Listy, a csehszlovák szocialista ellenzék lapja 1982. februári számában A lengyelországi „normalizáció” lehetőségei és következményei címmel megjelent cikkét – ha az érvek nem egyeznének meg szinte pontról pontra a Beszélő 2. szerkesztőségi cikkének érveivel. (Mlynar arra is rámutat, hogy a szovjet politika eszmei irányai is mások ma, mint a hatvanas években: a hruscsovi reformpolitikát a „létező szocializmus” konzervativizmusa váltotta föl, és ez is ellentmond annak, hogy Lengyelországban „kádárista” fejlődés következzék be.)

Van azonban egy fontos különbség a Listy és a Beszélő cikkei, illetve a DiP-jelentés gondolatmenete között. Mlynar a lengyelországi „kádárizmus” lehetetlenségét megállapítva arra a kézenfekvő következtetésre jut, hogy Lengyelországban a kelet-európai rendszerek újfajta változata jelent meg: a katonai diktatúra. Mivel nemhogy a „kádárista” konszolidáció, de még a „husáki” restauráció gazdasági feltételei sincsenek adva, a terror – mégpedig nem a burkolt, hanem a nap mint nap eleven terror – állandósulása várható. Tehát azt tartja valószínűnek, hogy Lengyelországban nem egyszerűen az augusztus előtti állapothoz térnek majd vissza, hanem a Gierek- vagy akár a Gomulka-korszak[SZJ] liberalizmusánál jóval könyörtelenebb uralmi forma alakul ki, mint ahogy a Husák-rendszer is merevebb, könyörtelenebb a Novotny-rendszernél.[SZJ] A Beszélő nem katonai diktatúrát jósol, hanem a hadsereg, a párt és a biztonsági erők koalícióját, amelyben a főtiszteké a vezető szerep. Ennél fontosabb azonban, hogy nem zárja ki a kormányzat visszahátrálásának, a megegyezéses kibontakozásnak a lehetőségét, bár nem sok esélyt ad neki, és nem foglalkozik a feltételeivel.

A DiP negyedik jelentésének szerzői viszont nagyobb hangsúlyt tesznek erre a harmadik lehetőségre. Ők sem zárják ki az első lehetőséget mint a legrosszabbat a számításba veendők közül. Úgy vélekednek ugyanakkor, hogy ha a „kádárista” változatnak bel- és külgazdasági, valamint belpolitikai feltételei hiányoznak, a tartóssá váló terror, amely a kelet–nyugati elhidegülés tartóssá válásához vezetne, a szovjet külpolitika és az egész tábor külgazdasági érdekei szempontjából látszik nemkívánatosnak. Ezért komolyabban számol azzal a lehetőséggel, hogy a katonai kormányzat mégiscsak megegyezést keres a Szolidaritással, mely tanulva december 13-ából, belemegy valamilyen, a hatalom számára is elfogadható kompromisszumba. Ennek jegyében tűnt fel a „megegyezés” (porozumenie) helyett a „nemzeti kiegyezés” (ugoda narodowa) jelszava a Szolidaritás sajtójában és az egyházhoz közel álló körökben.

Ma már tudjuk: májustól júliusig tárgyalások folytak a pártvezetés liberális szárnya és a Szolidaritás Ideiglenes Koordináló Bizottsága között, ami a harmadik lehetőség nem teljesen irreális voltát jelzi; a tárgyalások megszakadása viszont kétségessé teszi, hogy komoly esélyről volna szó. Csakhogy az augusztus 31-i tüntetések ereje arra vall, hogy továbbra is hiányoznak a „kádárista” megoldás feltételei, tehát változatlanul az első és a harmadik, a diktatúra és a kiegyezés alternatívája között kell választani. A kormányzat politikájában bekövetkezett új fejlemények – egyfelől a dialógus nyílt elutasítása már augusztus 31-e előtt (Rakowski) és még inkább utána, másfelől a dialógus két fő ellenzőjének, Kocioleknek és Olszowskinak elmozdítása – ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy a vezetés még mindig ingadozik, még mindig a köztes, a „kádárista” megoldásban bízik.

Mindezzel nem rokonszenvet kívánok Jaruzelskiék iránt kelteni. Még csak azt a vélekedést sem osztom, hogy a stabilitás érdekében kellett a kisebb rosszat választaniuk. Nem, Jaruzelskiékről senki sem moshatja le a felelősséget a Wujek bányánál és Lublinban eldördült rendőrsortűzért, az ígéretes lengyel megújulás félbeszakításáért, egész Kelet-Európa nagy reménységének szertefoszlatásáért. Ennek azonban nem mond ellent, hogy a december 13-i puccsal még nem dőlt el véglegesen: hogyan oldódik meg a válság, akár rövid, egy-két éves távon is. Az „önigazgató köztársaság” (Rzeczospolita samorzadowa) mint legkedvezőbb megoldás, a bár önkorlátozó, de mint ilyen mégis győztes forradalom már nem lehetséges, mérsékelten kedvező megoldásokra azonban még a decemberi puccs után, sőt, az augusztus 31-e körüli események után is látszik lehetőség.

Márpedig a lengyel válság végső kimenetelének meghatározó szerepe van abban, hogy milyen lesz a magyar fejlődés külső környezete a nyolcvanas években. Itt is érdemes felidéznünk a párhuzamokat: mennyire más volt a szerepe Magyarországnak a kádári konszolidáció után az 1968-as csehszlovákiai eseményekben, mint Csehszlovákiának a husáki restauráció után a lengyelországi válságban!

Tegyük fel, hogy Lengyelországban végül ha nem is a „megegyezés”, de a „nemzeti kiegyezés” alternatívája vagy akár a magyarországihoz hasonló konszolidáció valósul meg. Ez azt jelentené, hogy a Varsói Szerződéshez hű és a kommunista párt „vezető szerepét” megőrző rendszer stabilizálódna, azonban olyan lényeges pontokon térne el a többi kelet-európai országtól, mint az egyéni mezőgazdaság, a piac aktív szerepére épülő, tervutasítások nélküli gazdasági mechanizmus, a katolikus egyház különleges helyzete, a tudományos-kulturális élet nyitottsága, a koalíciós pártok nagyobb súlya és – a kedvezőbb változatban – bizonyos szakszervezeti függetlenség és pluralizmus. Ez esetben a magyar reformpolitika külső feltételei is sokkal kedvezőbbek, mint ha Lengyelországban – csehszlovák mintára – a hagyományos struktúra teljes restaurációja megy végbe.

A „kádárizmus” vége vagy megújulása

A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján – miként ezt a vitaindító cikk is elemzi – új helyzetbe került a kis európai KGST-országok egy része, köztük Magyarország. A kettős – közel-keleti és szovjetunióbeli – eredetű olajválság és következményei miatt az anyag- és energiaimportra, valamint késztermékexportra berendezkedett országok nem folytathatják tovább erősen energiaigényes, az importot rossz hatásfokkal exportra váltó gazdasági növekedésüket – márpedig ez gazdasági mechanizmusukban gyökerezik. A nemzeti jövedelem belföldi felhasználásának növekedése az országok többségében – köztük Magyarországon is – megállt. A fogyasztás stagnál vagy csökken, az infrastrukturális beruházások csökkenése miatt az életkörülmények romlanak. Míg az NDK-ban a helyzet romlása abban fejeződik ki, hogy az árak formálisan stabilak, de az áruellátás szembetűnően romlik, Magyarországon az árszínvonal gyorsuló emelkedése az áruellátás elért minőségének majdnem-megőrzésével párosult. „Alacsonyabb szinten” a magyarországihoz hasonló megoldáshoz folyamodtak Bulgáriában is. Csehszlovákiában a lassúbb áremelkedés az áruellátásnak a mienkénél gyorsabb romlásával párosult, míg Lengyelországban és Romániában a kormány a külső egyensúly felborulása miatt a gyors áremelkedés és a súlyos és széles körű hiányok lehető legszerencsétlenebb kombinációját kényszerült választani.

Az a viszonylagos társadalmi-politikai stabilitás, amely erősen eltérő eszmei-politikai struktúrákat egyaránt az életszínvonal megszokottá vált javulásával, bizonyos minimális jólét garantálásával, továbbá a magánélet autonómiájának biztosításával és néhány, országonként különböző engedménnyel tett a lakosság számára elfogadhatóvá, először Lengyelországban borul fel, amikor 1976-ban látványos bukásban végződött Gierekék nagy ugrása. Itt az egészen sajátos politikai feltételek – az egyház autonómiájának fennmaradása, a független munkásmozgalom tradíciói és a kormányzat tehetetlensége a munkásmozgolódás és az értelmiségi ellenzék egymásra találásával szemben – lehetővé tették, hogy a gazdasági válság politikai válságba csapjon át, hogy forradalmi helyzet alakuljon ki.

Néhány más kelet-európai országban – a lengyelországihoz hasonló erjedést megelőzendő – az elnyomás fokozódásával reagáltak. Csehszlovákiában, ahol a gazdasági hanyatlás mérsékeltebb, a represszió is enyhébb, bár ott is erősödik, míg Romániában, ahol a gazdasági helyzet rohamosan rosszabbodik, a korábbihoz képest is ugrásszerű a terror fokozódása.

A gazdasági feltételek változása Magyarországot is súlyosan érinti. A magyar gazdaságnak az a nyitottsága, amely a többi országénál valamivel sikeresebb fejlődés egyik forrása volt, most Magyarországot még sebezhetőbbé teszi, mint amennyire Csehszlovákia vagy az NDK sebezhető. Az életszínvonal növekedése 1979-ben megállt, az infrastrukturális körülmények érzékelhető csökkenése is elkerülhetetlen lesz. Félő, hogy a gazdaságpolitikának csak annyi játéktere marad: beérheti-e a 4-5 százalékos reáljövedelem-csökkentéssel, vagy rákényszerül a 10-20 százalék körülire?

Az életszínvonalnak Kelet-Európában még annyira sem mércéje a reálbérek és reáljövedelmek – vagyis az áremelkedéssel korrigált bérek és jövedelmek – alakulása, mint Nyugaton. A kelet-európai országok – Magyarország is – hiánygazdaságok, az életszínvonalat nemcsak a bérek, jövedelmek szintje és a vásárolható áruk ára határozza meg, hanem az is, hogy mennyire lehet hozzájutni az árukhoz. A „kádárizmus” egyik előfeltétele éppen a kelet-európai viszonylatban jó áruellátás (mint ahogy az ellátás javulása tette elfogadhatóvá a rendszert a hetvenes évek Csehszlovákiájában és az NDK-ban is). A nyolcvanas évek közepére nemcsak az a veszély fenyegeti a magyar stabilitást, hogy a reáljövedelemben, reálbérben mért életszínvonal csökken, hanem az is, hogy újra mindennapossá válik a sorbanállás. További veszély, hogy ha kumulálódik az infrastrukturális beruházások visszafogásának hatása, és takarékoskodni kényszerülnek a folyó kiadásokkal is, egyre súlyosabb szociális feszültségeket okoznak majd a lakáshelyzet, a kommunális, egészségügyi és kulturális ellátás hiányjelenségei.

A helyzet romlására eddig reformokkal reagált a magyar kormányzat. 1978 vége óta fontos intézkedéseket hoztak a gazdasági reform továbbfejlesztésében, és további, esetleg még nagyobb horderejű intézkedések vannak előkészületben. És nem állnak meg a gazdasági reformoknál: a feszültségekkel fenyegető társadalmi helyzetben újabb „szelepeket” kívánnak megnyitni. Kicsit demokratikusabbá akarják tenni a választási rendszert, valamelyest liberalizálták az útlevélszabályokat és főleg azok alkalmazását, egyre nyitottabb a rendszer az emigráció iránt, és évek óta megtűrik az ellenzéki csoportok mind szélesebb körű tevékenységét. Vajon van-e jövője a reformirányzatnak?

Az eddigi lépéseket joggal éri kritika következetlenségük, elégtelenségük miatt. Teljesen nyilvánvaló ez a gazdaságirányítási rendszerrel kapcsolatban: a közgazdászok rámutattak az 1980-as árreform és szabályozó módosítás ellentmondásosságára, továbbá a végrehajtott szervezeti változások önmagukban korlátozott voltára, és újabb, második, átfogó reform mellett érvelnek. Még inkább jogos lehet az elégedetlenség a társadalmi-politikai mechanizmusban bevezetett és előkészületben lévő intézkedéseket illetően. Sokan hajlamosak ezeket manipulatív trükköknek tekinteni.

E kritikákra kézenfekvő a válasz: a rendszer alapvető keretei nem engednek meg ennél messzebb menő változásokat. Arra hivatkoznak, hogy pl. az új gazdasági mechanizmus bevezetését követő recentralizáció elkerülhetetlen volt, hogy így jutottunk vissza a gazdaságban a reformer közgazdászok illúzióitól az egypártrendszerű berendezkedés realitásához. Analóg módon értelmezhető egy sokkal kevésbé jelentős, de szimptomatikus folyamat, a többjelöltes választási rendszer elsorvadása is: ilyen vég vár úgymond napjaink reformtörekvéseire.

A baj csak az, hogy ha a – valójában még el sem kezdődött – reformfolyamat most megáll, akkor aligha a korábbi stabilitáshoz térünk majd vissza. A csökkenő életszínvonal, a sokasodó hiányok körülményei között a stabilitás elkerülhetetlenül meginog. Az erjedést a csehszlovákiaihoz, a romániaihoz hasonlóan a magyar rendszernek is igyekeznie kellene megakadályozni, és ezért a represszió fokozatos erősödése Magyarországon sem lenne elkerülhető.

A kormányzat alighanem úgy látná: meg kell állítania az ellenzéki mozgolódást, mielőtt az kapcsolatot talál az életszínvonal-csökkenés miatt egyre elégedetlenebb munkásokkal. Fokozott éberséggel felügyelnének magukra a munkásokra is. Nem tűrnék, hogy „miközben a munkástömegek életszínvonala csökken, egy szűk nepmanréteg tollasodjék[SZJ]”, és ezért véget vetnének a szabad kisvállalkozás intermezzójának (még akkor is, ha a második gazdaságból a kétkezi dolgozók többsége jut jövedelemhez). A devizahiány, no meg az, hogy a hazai áruellátás számottevő romlása után a Nyugaton tapasztaltak csak fokoznák az elégedetlenséget, a nyugati utazási lehetőségek korlátozására ösztökélne. (A KGST-országokba való utazást – kölcsönös megegyezéssel – máris korlátozzák.) A fokozódó belpolitikai feszültségek közepette „nem engedhetjük meg magunknak a korlátlan kritizálás luxusát”, a szükséghelyzetben „a gyors cselekvés követelménye nem hagy időt a parttalan vitákra”, így a hatvanas–hetvenes évek kulturális liberalizmusa is leépülne. Mi több, a nehezebb helyzetben „a dolgozók eszmei elbizonytalanodásának” ellenszeréül újabb „eszmei offenzíva” kibontakozását találnák szükségesnek az illetékesek.

A reformok elmaradása a gazdasági hanyatlás körülményei között mindazoknak a vívmányoknak (engedményeknek) az elvesztésével fenyeget, amelyeket a „kádárizmus” szóval szoktak összefoglalni.

A represszió fokozása Csehszlovákiában és Romániában az egyik reagálás a gazdasági hanyatlásra. A másik reagálási mód a lengyel forradalom volt: a Szolidaritás létrejötte, társadalmi ellenőrzés kialakítása a kormány gazdaságpolitikája fölött. Noha a lengyel ellenzék programja deklaráltan is lemondott a kormány megdöntéséről, és csak társadalmi nyomás alá akarta helyezni a hatalmat, még ez is olyan kihívásnak bizonyult az egypártrendszerrel szemben, amelyre fegyveres erőszak volt a válasz. Vajon nincs-e olyan kiút a válságból, amely összeegyeztethető az egypártrendszer kereteinek fenntartásával, de az eddigieknél hatékonyabb, rugalmasabb mechanizmust enged meg, és alapot ad arra is, hogy a lakosság az eddiginél jobban azonosulhasson az állammal, a rendszerrel? Nincs-e mód a reformok folytatására?

A kérdést ketté kell bontani. Az első fele az, hogy elvileg elképzelhető-e olyan gazdasági és politikai mechanizmus, amely ezeknek az egymást kizárni látszó követelményeknek egyszerre megfelel. A másik fele: vannak-e olyan társadalmi erők Magyarországon, amelyek ilyen állapot elérésére törekedhetnek?

Az „illírizálás”

Nos, tehát: valóban a hatvanas–hetvenes évek magyarországi kompromisszumai jelentik-e az egypártrendszer számára elfogadható maximumot? Úgy gondolom, e kérdés szempontjából megfontolást érdemelnek a jugoszláv tapasztalatok. Jugoszlávia – az egykori illír birodalom utódállama – ugyanis olyan ország, ahol az egypártrendszer érintetlen maradt, hasonlóképpen érintetlen maradt a politikai rendőrség, az UDB[SZJ] szerepe – ám az ország gazdasági és politikai berendezkedése mégis sok lényeges vonatkozásban eltér a Varsói Szerződés tagországainak berendezkedésétől.

A gazdasági mechanizmussal kezdve: Jugoszlávia gazdaságában a többi tervgazdasághoz képest – mert Jugoszlávia is tervgazdaság – lényegesen nagyobb a piac szerepe, a vállalatok vállalkozói önállósága. Az önállóság deklarált munkás-önigazgatással párosul, amely a vállalatok egyes részeit is megilleti. Míg azonban a piac – mindenekelőtt az árupiac – valóságos szerepéhez nem férhet kétség, abban már megoszlik a belföldi és külső szemlélők véleménye, hogy a munkás-önigazgatás valódi-e vagy manipulált.

A piacgazdasági rendtől nem független az a sajátosság, hogy a jugoszláv iparvállalatok egy részét szoros kooperációs kapcsolatok fűzik a nyugat-európai vállalatokhoz, és maga az ország is külön egyezményt kötött a Közös Piaccal, társult az OECD-hez,[SZJ] és más gazdasági intézményeknek is tagja. A jugoszláv valuta, a dinár – bizonyos korlátozásokkal – konvertibilisnek mondható.

Az önigazgatás elve a társadalmi élet valamennyi területén érvényesül. Jugoszláviában a települések és területek nagyfokú önkormányzattal rendelkeznek. Az egyén, az egyes fogyasztó, dolgozó, állampolgár helyzete is más itt, mint a Varsói Szerződés tagországaiban. Ennek legszembetűnőbb jele az ország nyitottsága, a külföldi utazás és munkavállalás szabadsága. De szabadabb az ország kulturális, ideológiai atmoszférája is; kiváltképpen így volt ez a hatvanas években, Jugoszlávia fénykorában, amikor a rendszer előnyei gazdasági téren is leginkább megmutatkoztak a gyors és viszonylag kedvező hatékonyságú gazdasági növekedésben, a gyors életszínvonal-emelkedésben, a kelet-európainál sokkal gazdagabb áruválasztékban, amely mellett a fogyasztó szuverenitása alapozhatta meg az állampolgár szuverenitását.

Úgy tűnik, hogy a rendszer e sajátosságai alapján a lakosság olyan mértékben azonosul Jugoszláviában a rendszerrel, mint sehol másutt a Szovjetunión kívüli Kelet-Európában. Tekintetbe kell azonban venni, hogy Jugoszlávia önigazgatási rendszere nem független az ország soknemzetiségű voltától, külgazdasági és politikai-ideológiai nyitottsága pedig az el nem kötelezett státustól. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a jugoszláv rendszer gazdasági és társadalmi-politikai kedvező hatásaival szemben olyan súlyos gondok állnak, mint az infláció, a jövedelmek területi és rétegkülönbségei, a munkanélküliség – mely kérdésessé teszi, hogy szabadságként értelmezhetjük-e a külföldi munkavállalás lehetőségét. Nem tisztázott, hogy Jugoszlávia közismert bajai mennyiben vezethetők vissza a gazdasági és társadalmi-politikai berendezkedésre, és mennyiben Jugoszlávia gazdasági struktúrájára, a sajátos (fogyasztásorientált) iparpolitikára, az induláskor is rendkívül nagy regionális különbségekre stb.

Magyarország konkrét feltételei sokban eltérnek Jugoszlávia körülményeitől. Magyarország a Varsói Szerződés és a KGST tagja, és a belátható jövőben az is marad. Magyarország lényegében egynemzetiségű kis ország, viszonylag csekély regionális eltérésekkel; hiányoznak a települési és területi önkormányzat hagyományai. Megszakadtak nálunk a munkás-önigazgatás hagyományai is, és a mai politikai vezetés inkább gyanakvással, mintsem szimpátiával tekint az ilyen eszmékre.

Sok azonban a hasonlóság is. Lényegében véve azonos a történelmi feladat, amelyet Jugoszláviának és Magyarországnak meg kell oldania: fenntartva a magántőke és a nagybirtok megszüntetését mint visszafordíthatatlan tényt, valamint az egypártrendszerű politikai struktúrát, olyan gazdasági és társadalmi-politikai mechanizmust kell kiépíteni, amely mentes a szovjet modell gazdaságtalan, pazarló voltától és szélsőséges antidemokratizmusától, brutálisan elnyomó jellegétől. Egy kicsit jobb gazdasági hatékonyságot, egy kicsit több szabadságérzést adni, mint a szovjet rendszernek, s ezzel érni el, hogy a lakosság jobban azonosulhasson a rendszerrel – és így nézni szembe a nyolcvanas évek Kelet-Európát különösen fenyegető világválságával.

Amikor Jacek Kuron 1976 őszén megfogalmazta a lengyel demokratikus mozgalom realistának vélt céljait, úgy ítélte meg, hogy miközben Lengyelország nem változtat a Szovjetunióhoz fűződő szövetségi kapcsolatain, belső berendezkedésében megvalósulhat a politikai pluralizmus – ezt az elképzelést jelölte meg a „finnlandizálás” kifejezéssel. Úgy vélem, Magyarország számára ennél szerényebbek a reális, de még mindig vonzó célok; valami olyasmit jelentenek, ami a hatvanas évek jugoszláviai kapcsolatainak néhány lényeges vonásához áll közel. Ezért mondhatjuk, hogy a megfontolt, de következetes reformprogram nálunk: Magyarország „illírizálásának” programja. Tartalmazná ez a jugoszláv vívmányok legfontosabbjait – azok nélkül, amelyek kifejezetten Jugoszlávia sajátosságaival függnek össze, és kiegészítve őket olyasmivel, ami a modellbe valószínűleg beleférne, de Jugoszláviában – speciális okok miatt – mégsem valósult meg, illetve ami egy „békebeli” jugoszláv szituációban mellőzhető, de az előttünk álló, konfliktusokkal terhes periódusban nélkülözhetetlen.

Egy ilyen program alapja kétségtelenül a gazdasági reformnak az a következetes továbbvitele, amelyet egyes közgazdászok második reformként, a reform új szakaszaként fogalmaznak meg, s amelynek lényege a piac valóban aktív szabályozó szerepe, a központi állami szervek gazdasági szerepének a fő népgazdasági arányok alakítására, a külgazdasági politika fő irányaira és az átfogó szociális politikára való korlátozása. Ezt persze hiba volna egyoldalúan korlátozásnak tekinteni: a központi gazdaságpolitika így és csakis így érheti el ezeket a célokat. Tovább vizsgálandó kérdés, hogy kapcsolódhat-e ehhez Magyarországon a vállalati munkás-önigazgatás bevezetése, vagy inkább menedzseri rendszerre célszerű áttérni, például a sok közgazdász által javasolt holdingok – az államigazgatástól elkülönült tőketulajdonosi szervezetek – formájában. Annyi bizonyos, hogy meg kell erősíteni az állami tulajdonon kívüli tulajdonformák: a szövetkezetek és a kismagántulajdon biztonságát, a kisvállalkozás feltételeit.

Míg a vállalati önigazgatás bevezetésének indokoltsága kérdéses, ahhoz nem férhet kétség, hogy nagyfokú települési önkormányzatot kell bevezetni, szakítva a regionális gazdálkodás joggal bírált centralizmusával. A helyi, területi és központi államigazgatásban a gazdasági és a nem gazdasági ügyekben egyaránt törekedni kell a döntés-előkészítés és döntéshozatal, általában az államügyek fokozott nyilvánosságára. Radikálisan korlátozni kell a titkolódzást. Növelni kell a választott szervek tényleges hatáskörét, törvényi szabályozásnak kell a rendeleti kormányzás helyébe lépnie. A törvényjavaslatokat nyilvánosságra kell hozni, és az eddigi „társadalmi vita” helyett valóban nyilvános, a sajtót is igénybe vevő társadalmi vitának kell zajlania róluk.

Mindez eleve hozzájárul az egyén, az állampolgár emancipálódásához, de ezt sok más intézkedésnek is elő kell segítenie. Fenn kell tartani és erősíteni kell a magánélet függetlenségét. Ennek egyik bázisa a hiánygazdaság megszüntetése. Így érhető el, hogy ne csak húshoz, de a lakáshoz, gyermekintézményhez, üdüléshez való hozzájutás se függjön a munkahelyi „pozícióktól”. Határozott előrelépés szükséges a külföldi utazás szabadságának biztosításában, és feltétlenül meg kell szüntetni a gyakorlatot, hogy a munkahelynek (egyetemnek) bármi köze legyen a szabadság alatti külföldi utazás engedélyezéséhez. Elő kell készíteni a külföldi munkavállalás szabaddá tételét (ami a jelenlegi dekonjunktúrában nem fenyeget tömeges kiáramlással). A szociálpolitikai juttatásokat általában függetlenné kell tenni a munkaviszonytól, munkanélküli-segéllyel kell biztosítani az aktív korúak egzisztenciális biztonságát.

Az egyén helyzetének megváltoztatásához hozzátartozik a jogrend, a törvényesség, a törvény előtti egyenlőség következetes biztosítása. Ma az igazságszolgáltatás társadalmi pozíciótól, érdemektől függően nagyon eltérően mérlegel, és enged – minden irányban – a külső nyomásnak. Semmi alapja ezért annak, hogy megszilárduljon a lakosság jogérzéke. A változásnak itt ki kell terjednie az előítélet, a munkahelyi magatartás stb. figyelembevételének erős korlátozására és a bírói függetlenség garanciáinak megteremtésére.

Az egyének jogai mellett a társadalmi csoportok jogainak védelmét is biztosítani kell. Míg a „finnlandizálás” programja – többpártrendszerrel vagy anélkül – a politikai pluralizmus elérését tűzi ki célul, az „illírizálás” szerényebb ennél: hűen a „kádárizmus” eszmevilágához, de következetesen végigvive azt, érdek-képviseleti pluralizmust kíván megteremteni. Ha egyszer az „össztársadalmi érdek” mellett legitimitást nyer az „egyéni” és „vállalati” érdek, miért ne nyerhetne legitimitást a különböző csoportok, rétegek érdeke és ennek képviselete is? Miért ne szaporodhatnának el a kulturális, művészeti körök, miért ne állandósulhatna a diákparlamentek intézménye a KISZ-től független diáktanácsokként, hiszen a KISZ-hez a diákságnak csak egy része tartozik; miért ne kaphatnának „hatalmi” pozíciót a különféle szakmai egyesületek, s ami a legfontosabb: miért ne fejlődhetne valóban választott szervekkel működő, képviseleti jellegű érdekvédelmi intézménnyé a szakszervezet? (Ez utóbbin „csupán” olyan helyzet elérését értem, amikor a munkaügyi konfliktusok esetén nem azonnal a rádióhoz fordulnak sérelmeikkel a dolgozók, hogy azután a rádió keresse meg a szakszervezeti bizottságot, hanem legalábbis fordítva.) A program itt talán továbblép a jugoszláv viszonyokon – de éppen itt szükségesnek is látszik a továbblépés. Az előttünk álló időszak konfliktusaiban az érdekek nyílt, világos megfogalmazására és a konfliktusok rendezésének olyan intézményes kereteire van szükség, hogy minden konfliktus országossá váljon, vagy eleve politikai jelleget öltsön. Az önálló, független szakszervezet vagy diáktanács az 1980–82-es lengyelországihoz hasonló forradalmi szituációban, amikor a kormányzat már teljesen elvesztette legitimitását, elkerülhetetlenül a politikai harc eszközévé válik; ha azonban egy szilárd rendszer vezeti be a helyi, nem politikai konfliktusok megoldására, akkor megmaradhat tisztán érdek-képviseleti szervnek.

Az érdek-képviseleti pluralizmus kedvező talajt biztosít a kulturális, művészeti élet sokszínűségének, belső nyitottságának erősítéséhez, az irányzatok, iskolák szabadságához épp úgy, mint a külső nyitottsághoz, a kultúra nemzetközi kapcsolatainak szabad bővítéséhez. Ennek eszköze lehetne az írószövetség közgyűlésén felvetett cenzúratörvény,[SZJ] amely a hazai termés és a szellemi import esetében egyaránt körülhatárolná mindennemű cenzúra tevékenységét. A nemzetközi kulturális nyitottság – az utazás és a külföldi munkavállalás szabadságának megteremtésével együtt – elvezetne oda, hogy az emigráció irányában történő nyitástól eljutnánk az emigráció mint emigráció megszűnéséhez: felváltaná a „külföldre költözött magyarok” fogalma.

Csak látszat, hogy ezek a változások kizárólag értelmiségi csoportok szabadságérzését növelnék. Képzett, a világra nyitott munkások, téesztagok, műszakiak tömegeit nyomasztja ma a politikai élet nyíltságának hiánya, a társadalmi intézmények manipuláltsága, az egyén kiszolgáltatottsága. Az „illírizálás” bizonyára nem oldana meg mindent, de érzékelhető abszolút és relatív (a környező országokhoz viszonyított) változást eredményezhetne.

Kitől várjuk a változást?

Kuron és társai – a lengyel viszonyok talaján valószínűleg helyesen – úgy látták: minthogy a lengyel pártnak nincs reformszárnya és képtelen a megújulásra, a demokratikus átalakulást, a „finnlandizálást” a kormányzattól független társadalmi erőknek – az erőszakot mellőző nyomásgyakorlás különféle formáival – rá kell kényszerítenie a kormányzatra. De ők sem a kormányzat ellenére, hanem a kormányzattal kötött kompromisszum révén kívánták elérni céljukat. (Egyébként az augusztus és december közötti másfél év felveti a kérdést: vajon nem azt mutatták-e a gdanski egyezmény és a júniusi szovjet levél[SZJ] közötti időszak tényei, hogy az augusztusi sokk hatására a pártban is megmozdult „valami” – amitől aztán gyorsan sikerült megszabadulni.)

Vajon különbözik-e a nyolcvanas évek magyar pártvezetése ebben, a megújulás képességében a hetvenes évek közepének lengyel vezetésétől? Ellentmondani látszik ennek a gőg és a magabiztosság, amellyel a vezetés minduntalan magának vindikálja a helyes megítélés monopóliumát, huszonöt évre visszamenőleg helytállónak tekinti minden döntését. Ellentmondani látszik a húzódozás a valósággal való szembenézéstől, amiből a pótcselekvésre való hajlam fakad, ez pedig lassan egy évtizede gátolja a szükséges gazdaságpolitikai elhatározások megszületését. Ellentmondani látszik a törekvés, hogy a nyilvánvaló társadalmi problémákat elkenjék (a „sokoldalúan hátrányos helyzet” fogalma a szegénységre).

Csakhogy ez a vezetés vitte keresztül a szovjet típusú rendszereknek a második világháború utáni legjelentősebb s még mindig legeredményesebb gazdasági reformját 1968-ban. Ez a vezetés tudott – személyi összetételében meggyengülve is[SZJ] – visszatérni a reformvonalhoz a hetvenes évek végén. Ez a vezetés szánta el magát az utóbbi években arra, ami éppen az ő számára a legnehezebb, hogy egy óvatosan önálló külpolitikai arculatot alakítson ki.

E kettősség gyökere abban a sajátos öntudatban van, ami a Rákosi-korszak és 1956 tanulságai alapján alakult ki a magyar vezetésben. Ennek egyik oldala kétségkívül ugyanaz a ragaszkodás a hatalom monopóliumához, ami a többi hatalmon lévő kommunista pártot is jellemzi. A másik oldal: határozott törekvés a lakosság lojalitásának megőrzésére, a konfliktusok elkerülésére, arra, hogy a rendszert – az alapvető keretek fenntartásával – minél elviselhetőbbé, „otthonosabbá” tegyék a lakosság minden rétege számára. Ennek sajátos tükröződése a táborban egyedülálló elhatárolódás az „ötvenes évektől”, a sztálinizmustól (kommentárokban és kabarétréfákban egyaránt) és a korábban csak hallgatólagos, újabban egyre nyíltabb lenézéssel vegyes elhatárolódás a Varsói Szerződés többi országának belpolitikai gyakorlatától. Hozzájárul mindehhez az utóbbi években az a tudat is, hogy a magyar kormányzat a nyugati vezető körök megbecsülését élvezi.

Ez a vezetés eddig sem jókedvében hajtott végre olyan reformokat, amelyek számottevő engedményt jelentettek a hatalomgyakorlás korábbi módjához képest. Csak így látta biztosítottnak kommunista, de egyúttal a hagyományos sztálinizmustól és a környező országokban élő „posztsztálinista” rendszerektől egyaránt különböző rendszerként való fennmaradását. Nem zárhatjuk ki tehát, hogy ha megérti: a nyolcvanas évek új helyzetében a „kádárizmus” vége és megújulása között, a rendszer megmerevedése, a csehszlovákiaihoz, NDK-belihez hasonlóvá válása és a további reformok között kell választania, akkor az utóbbit fogja választani.

A „jó király” bölcsességére, a „bölcs király” jószándékára építsünk tehát? Nem, erre építeni nem szabad – de reménykedni lehet benne, és abban a helyzetben, amelyben ma van Magyarország, csak ebben reménykedhetünk. Abban, hogy a jó király” a reformok útját választja, abban, hogy a Kis János által megfogalmazott dilemmában amellett dönt: az apparátussal szemben a társadalomra támaszkodik. Az „illírizálás” nemcsak a kormányzat bölcs reformpolitikáját jelenti, hanem a társadalom fellépését is e program mellett – de a kezdeményezésnek alapjában véve a „jó királytól”, a pártvezetéstől, a kormányzattól kell kiindulnia. De csak a kormányzattól?

Az „illírizálás” és a máskéntgondolkodók

Kis János vitaindítója arra keresi a választ, hogy mit tegyen a magyarországi ellenzék a december 13-a utáni helyzetben. A magyarországi demokratikus mozgalomnak kétségtelenül a lengyel ellenzék adott inspirációt: lengyel mintára született a szamizdat, a Hétfői Szabadegyetem, az AB Független Kiadó, bár a Beszélő programja inkább a moszkvai Hronyika Tyekuscsih Szobityijra[SZJ] emlékeztet, mint a varsói Robotnikra. Nem véletlenül, hiszen KOR és nem hivatalos szakszervezet nincs Magyarországon.

A lengyel ellenzék tevékenysége végül is azt a célt szolgálta, hogy felkészüljenek a többé-kevésbé előrelátott augusztusra, a kormányzat nyomás alá helyezésére. Ha viszont Magyarországon a kormányzattól várjuk a társadalmi reformok kezdeményezését, marad-e hely a máskéntgondolkodók számára?

Igen, marad. A máskéntgondolkodókra hárul a társadalmi igények, törekvések feltárása és megfogalmazása. Ők lehetnek a katalizátor, amely beindítja az „illírizálás” biztosította kereteket kitöltő folyamatokat, amelyek aztán maguk is tágítják e kereteket. A nem hivatalos sajtó, a Szeta, a klubok, körök, bizottságok létrejötte hozzájárulhat olyan atmoszféra kialakulásához, amelyben tartalommal telnek meg, manipulálhatatlanná válnak a társadalmi élet új formái.

Ehhez nincs szükség arra, hogy a máskéntgondolkodók csoportosulásai ellenzéknek tekintsék magukat. Ha a kormányzat valóban kezdeményezi azokat a reformokat, amelyeket „illírizálás” néven foglaltam össze, akkor sem az nem indokolt, hogy a demokratikus fejlődés hívei ellenzékként lépjenek fel, sem az, hogy a kormány ilyenekként kezelje őket. Amilyen mértékben számítunk arra, hogy a kormányzat a reformvonalat fogja követni, olyan mértékben helyesebb ellenzéki mozgalom helyett autonóm társadalmi kezdeményezésekről beszélni.

Az autonóm társadalmi kezdeményezés pozitív példái már megszülettek Magyarországon: a legfontosabb éppen a Szeta, amelynek sajátossága, hogy nem a kormányzattal szemben fejti ki tevékenységét, hanem a hivatalos szociálpolitika mellett, azt kiegészítve. Hasonló jellegűek voltak egykor az olyan diákkezdeményezések is, mint a vietnami szolidaritási bizottságok[SZJ] vagy a Studium Generale mozgalom,[SZJ] ilyenek az utóbbi években az egyetemeken szerveződő, hosszabb-rövidebb életű bizottságok, ilyen a FIJAK.[SZJ] Ha a kormányzat nem tételezi fel eleve, hogy az autonóm kezdeményezések csak kifejezetten ellene irányulhatnak, hogy csak ürügyként használják a szegénységet vagy a Vietnammal való szolidaritást; ha lemond arról, hogy elfojtsa az efféle kezdeményezéseket, vagy a meglévő bürokratikus struktúrákba szorítsa őket, akkor elkerülhető, hogy a szembenállás érzése hassa át ezeket a mozgalmakat.

Hasonlóképpen jó lenne, ha a nem hivatalos sajtó is féllegalitásra tenne szert, ha a kormányzat tudomásul venné létezését, és kizárna mindenféle retorziót, miáltal a dolog automatikusan elvesztené kifejezetten ellenzéki ízét. (A szamizdatnak az „illírizálás” megvalósulása esetén is fenn kell maradnia, hogy legyen olyan kommunikációs lehetőség, amelyért a kormányt a szövetségesekkel szemben semmiféle felelősség nem terheli; ez az egyik funkciója az „állami szamizdatnak” is.) Ma még nem ez a helyzet, és ha valaki névvel publikál a szamizdatban, ezzel a hivatalos közéleten való kívülállását deklarálja. Mindenekelőtt ezt nem kívánja tenni az egyébként a konzekvenciáktól is tartó szerző, akinek a neve legyen

1982. szeptember

• Vita