„Az összeütközés következtében több vasúti kocsi úgy egymásba préselődött, hogy csak hidegvágóval sikerült szétbontani őket. Ugyanígy kellett kiszabadítani néhány utast is, aki csodával határos módon életben maradt.”

A lapok baleseti krónikájában, rendőri híreiben olvashat ilyesmit az ember. Mostanában ugyan nem került a szemem elé efféle jelentés, mégis ez jutott eszembe – egy másféle balesetről.

1958-ban, a váci fegyházban majd minden éjjel ilyen álmot láttam: a börtöncella fala magától kinyílt, és én kiláttam a fényben fürdő Dunára. Mert börtönablakunk persze a börtönudvarra és nem a Dunára szolgált. Álmomban, valóságban ugyanaz a fal. A valóságban azonban, ha ugyan valóság volt az az időszak, az eltiport forradalom és szabadságharc utáni évek komor korszaka, s mi más lett volna persze, mint valóság, valóságban az a fal nem nyílott meg soha.

Mégis, egyetlen egyszer, két napra levittek bennünket a partra szenelni, uszályt kirakni.

Évek óta járok át a Lánchídon, ismerem az összes hepehupáját, graffitijét, még azokat a strapabíró pókhálóit is, amiket a klímaváltozással észak felé terjeszkedő, állítólag mediterrán pókok húznak ki rendszeresen a korlát mintái közé. Budára mindig az északi oldalon jövök vissza, és a budai hídfőhöz érve nincs az az alkalom, amikor nem azt nézném, vajon megjavították-e végre lent, a hídláb és a rakpart találkozásánál azt a kitörött korlátot.

Ha szó szerint értené netán az olvasó a címet, máris figyelmeztetem: ahogy ma gondolunk a fogalomra, a séta helyére, abból a nézőpontból nézve, amihez hozzászoktunk nagyjából száz év alatt, nem a többes számú partokon találjuk meg a korzót. Csak a pesti oldalon (az sem az igazi már). S bár volna a túlparton egy másik, tudta azonnal a közönség, azóta, hogy megszületett: az ott nem alkalmas arra, amire az innenső.

A  nyolcvanas évek végén Magyarországon összehasonlíthatatlanul kevesebben érezték elviselhetetlennek a pártállami rendszert, mint a kommunista tömb más országaiban. Silánynak, hazugnak, szegényesnek és nevetségesnek akárhányan, de ez még kevés ahhoz, hogy egy rendszert megdöntsenek. Nem is döntötték meg, nem is lehetett. Annyira alaktalan volt. S főleg, hogy senki se védte igazán. Átalakításában maga a nómenklatúra járt az élen.

A folyamatosan változó, bővülő Európában egyre nagyobb teret hódít az új típusú területi gondolkodás, amely nem a hagyományos intézményi törés- és határvonalak szerint szerveződik, hanem a még hagyományosabb, természeti erővonalak mentén. A Duna egy ilyen erővonal, ami európai kapcsolódásainkat meghatározó tényezővé válhat.

Amint látni fogják, a Duna – bizonyos értelemben – százhetvenkét centi, és mindösszesen hetvennégy kiló, legalábbis ifjabb Gustermann báró Rudolf Portestein grófhoz 1899-ben írott, és a bécsújhelyi levéltárban őrzött, kissé ironizáló levele szerint:

Csuhai Istvánnak és Scheibelhoffer Miklósnak

Akkoriban tanítottam a lányomat biciklizni. Már egész jól ment a dolog: ovi után hazamentünk, elővettük a gépeket, az enyémnek Hógörény, az övének Katica volt a neve, átvergődtünk a régi gettó kiszámíthatatlan, jobbkezes kereszteződésein, el a zsinagóga mellett, aztán a Rákóczi térnél végre rákanyarodtunk a kerékpárútra, és körbetekertük a várost.