Krusovszky Dénes

Nyomtatóbarát változat

1.

Volt egy nyári délután, valamikor a kilencvenes évek közepe felé, ahonnan el tudok indulni. Még egészen tisztán emlékszem, füvet nyírtam a házunk előtt, régi gépünket tologattam fel-alá, amit autószerelő nagybátyám barkácsolt össze egy vaslapból, néhány ventillátor-alkatrészből, négy kicsi műanyag kerékből, meg nagyanyám leselejtezett centrifugájának a motorjából. Utáltam ezt a gépet. Egyrészt, mert elviselhetetlenül hangos volt, másrészt pedig, mert nem szereltek rá külön zsákot a lenyírt fűnek, ezért, miután a vágással végeztem, még össze is kellett gereblyézni. A dupla munkának meg senki sem örül, különösen, ha a nyári szünetből veszi el az időt. Aznap délután a bátyám is besegített: amit én lenyírtam, azt ő rögtön összegereblyézte. De még így is elég fárasztó volt ez az egész, különösen, hogy végig a tűző napon kellett dolgozni, ráadásul minél inkább izzadtam, annál több por, meg fűszál tapadt a bőrömre, amit elég nehezen viseltem.

Amikor megállt mellettünk az autó, már elég koszos voltam. Ahogy az a baseball-sapkás fej kihajolt a lehúzott ablakon, rögtön láttam, hogy valami külföldi lehet – ezt egy kisvárosban valahogy mindig könnyebb megállapítani. Középkorú férfi volt, úgy negyven körüli. Levette a napszemüvegét, biccentett, rám mosolygott, aztán megszólított angolul. Az általános iskolában én akkor még csak németet tanultam, azt se régóta, ezért hátraintettem a bátyámnak, és leállítottam a fűnyírót. Egy ideig még ott álldogáltam mellettük, aztán, mivel egy szót sem értettem a beszélgetésből, arrébb sétáltam, és leültem egy platánfa árnyékába. A mi utcánkban minden ház előtt egy platánfa állt. Úgy tíz perc telhetett el, mikor a bátyám hozzám lépett, és megkérdezte, hogy befejezem-e egyedül a nyírást, mert most elmegy ezzel az emberrel, megmutat neki valamit. Nem örültem, de beleegyeztem.

Körülbelül másfél óra múlva, már odabentről, a konyhaablakon át figyeltem, ahogy újra megállt a kocsi a házunk előtt, majd kiszállt belőle a bátyám, meg az a másik ember, vidáman beszélgetve nekitámaszkodtak a motorháztetőnek, aztán kis idő múlva kezet ráztak, a férfi visszaszállt és elhajtott. Arra a kérdésemre, hogy ki volt ez, a bátyám félvállról annyit válaszolt, hogy valami new New yorkYork-i krapek, akinek a nagyapja, vagy a dédapja itt van eltemetve, azt jött megnézni. Szóval a városi temetőben voltatok, mondtam, nem, felelte, a zsidó temetőt kereste, de senkit sem talált, hogy útbaigazítsa, a felnőttek meg nem is nagyon értették, hogy mit beszél. Akkor ez egy zsidó volt, kérdeztem vissza, az, mondta a bátyám, miközben bekapcsolta a tévét, egész normálisnak tűnt, tette hozzá, a címünket is elkérte, azt mondta, majd küld képeslapot.

Tényleg küldött, egy hónappal később, a manhattani felhőkarcolók fotójával, a World Trade Center tornyai is látszottak rajta, bár akkor ez még nem volt különösebben érdekes. A bátyám lefordította a rövid, kék tollal írt üzenetet: Üdvözlet New Yorkból, barátsággal és hálával, amiért elkísértél a régi sírokhoz. Joel. Ez a férfi volt az első zsidó ember, akivel találkoztam.

Egy ideig még néha eszembe jutott ez a délután, el is bicikliztem egyszer-kétszer a zsidó temetőhöz, hogy körülnézzek, találgassam, melyik lehetett az a sír, amit keresett. Bár maga a temető kívül esett a városon, és viszonylag eldugott helyen volt – egy időközben bezárt, elhagyatott gyár raktárépületei mögött –, tudtam, hogyan kell eljutni oda, mert a madarásztáborral, amiben minden nyáron részt vettem, gyakran kirándultunk arrafelé. Aztán, szépen lassan kiment a fejemből az egész.

2.

Már évek óta nem jártam H-ban. Ebben a kisvárosban nőttem fel, de miután elkezdtem az egyetemet, és a szüleim is elköltöztek, valahogy nem mentem vissza. Mindig tervezem pedig, aztán mindig le is mondok róla. Biztos sok minden megváltozott, vagy ha nem, én mindenképpen más lettem, egyszóval idegenné váltunk egymás számára.

Néhány éve történt, két előadás között, az egyetem előtt kávézva beszélgettem az egyik évfolyamtársammal, és hirtelen eszembe jutott ez a délután. Benjámin, az évfolyamtársam, mikor kiderült, hogy H-ban laktam sokáig, megörült, és elmesélte, hogy ő is járt már ott. A zsidó temetőt, mondta, azt láttam, oda mentünk, megnézni a rabbi sírját. Miután észrevette a meglepetést az arcomon, visszakérdezett, nem is tudtad, hogy egy nagy rabbi sírja van ott? Nem, mondtam, aki H-ban lakik, nem tud semmit erről a temetőről.

Ez a válaszom azóta folyton eszembe jut: aki H-ban lakik, nem tud semmit erről a temetőről. Hogyan lehetséges ez, és én is, hogyan mondhatom ki ezt ilyen egyszerűen? Ezzel a mondattal nagyon nagy baj van. Mi történt, miért nem hallottam tizennyolc évig, amíg ott éltem, egyszer sem, hogy valaki szóba hozta volna a temetőt, hogy mi ez, hogy miért van itt, a város legszélén, hogy kik fekszenek itt, és kik nem? Mi az, amiről még mindig nem akar egy ilyen kisváros tudomást venni, mit nem lehet szóba hozni, és mikor lesz túl késő, ha ugyan már most nem az? Akaratomon kívül lettem részese az elhallgatásnak, de figyelmetlenségemért csak magamat okolhatom.

3.

Aztán eszembe jutott még valami. Az utca, ahol laktunk. Ez a széles, sövényvonallal és platánsorral szegélyezett mezővárosi allé, ami a művelődési ház morbid, felerészben klasszicista, felerészben szocreál épülete, majd az egykori bíróság, később középiskolai kollégium tömbje mellett elhaladva a valaha szebb napokat látott Hajdú Esszpreszó (ez természetesen elírás, de ha egyszer az üzemegység neonjait így sikerült felszerelni, akkor így is hagyták őket), aztán a pártházból könyvtárrá előléptetett vagy lefokozott fehér kockaház érintésével, a gimnázium váratlanul impozáns homlokzata előtt enyhén balra fordulva vezet egészen a vasútállomás olyannyira jellegtelen, hogy szinte már érdekes épületéig. És akkor ott, ha a sétáló jobbra néz, ablaktalan, málló falú négyemeletes bérházak sorát veheti szemügyre. Ezek a cigányházak. Legalábbis, akik az utcának a hozzájuk közelebb eső felén laktak, így hívták őket. Én is így hívtam. Gyerekként, emlékszem, kíváncsian, de mindig kicsit félve bicikliztünk errefelé.

Mielőtt elkezdtem általános iskolába járni, még volt néhány fiú, akikkel barátkoztam innen, aztán maradtak az osztálytársak. De azt a kérdést valahogy soha nem tettem fel magamnak, miért van az, hogy az én osztályomba nem került senki erről a környékről? Minden természetesnek tűnt úgy, ahogy volt. Az is, hogy amikor pingpongozni akartunk, de nem találtunk megfelelő helyet, és megtudtuk, hogy a kisegítő iskola udvarán van pár pingpongasztal, inkább az egész játékról lemondtunk, mondván, hogy ott úgyis csak cigányokkal lehetne játszani.

H-ban, mint sok hasonló kelet-magyarországi kisvárosban, szép számmal élnek cigányok, de amíg ott laktam, észre se vettem, hogy csak az utcán találkozom velük. Alsóban még volt egy-két cigány ismerősöm, de osztálytársam már akkor sem, tekintve, hogy én a legjobb osztályba jártam, ők meg a legrosszabba. Emlékszem Emmára, aki egyszer tombolán nyert egy gombahatározót, amivel aztán sokat csúfoltuk, meg ott volt Vadászi Sanyi, tőle féltünk, mert idősebb volt, erősebb is, és folyton elvette a tízórainkat. A legtöbbször mégis Rostás Sanyi jut eszembe, tizenöt évesen járt hatodikba, a tanárok meg már alig várták, hogy tizenhat legyen, és megszabaduljanak tőle. Aztán egyszer visszaütött a napközis tanárnak – az az öregasszony mindenkit folyton pofozott, neki meg elege lett, és hirtelen visszacsapott egyet. Utána nem láttam, ez húsvét körül volt, azt mondták, hogy elszökött a céllövöldésekkel.

Gimnáziumban már egyáltalán nem voltak cigányok. Lehet, hogy a szakmunkásképzőben igen, nem is ez a lényeges, hanem az, hogy soha nem kérdeztünk meg senkit, fel sem merült bennünk kérdésként, hogyan lehet az, egy olyan kisvárosban, mint H.H, hogy nincs közöttünk egy cigány diák sem? Pedig, amikor Pécsre mentünk osztálykirándulással, meglátogattuk a Gandhi Gimnáziumot is. Az osztályfőnökünk ötlete volt, de ez se változtatott semmin, mivel hazaérve, az otthoni környezetben már nem jött szóba a dolog, az egész hirtelen újra távol került tőlünk.

4.

A szüleim mesélték, hogy a hetvenes években, amikor H-ba költöztek, még megvolt pár kis utca, kereskedőházakkal, ez lehetett a zsidó negyed, aztán lebontották az egész környéket, és a helyére lakótelepet építettek. Zsinagógára már ők sem emlékeznek. Viszont egyszer, egy iskolai csoporttal jártak a zsidó temetőben, ahol egy helytörténész beszélt valamit a h-i zsidóság történetéről. Valószínűleg múlt időben sorolt fel száraz tényeket, legalább is az, hogy a szüleim emlékezetében az él a legerősebben, hogy senkinek nem voltak kérdései a hallottakról, erre enged következtetni. Az én generációmnak meg már meg se mutatták ezt a temetőt.

A város leírt történetében is csak elvétve bukkan elő ez a szál. 1862-ből tudható például, hogy a zsidó egyház új templomot építtetett az akkor ott élő 160 család részére. Aztán találtam egy ilyen szikár mondatot: 1944. május 31-én a városban gettóba zárták az itt lakó 1003 főnyi zsidó lakosságot, akiket július közepén koncentrációs táborokba szállítottak. Az utolsó említés a város honlapján ez: 1945-ben a nyolcosztályos általános iskolai törvény megjelenésekor H-ban református, katolikus és zsidó iskola működött, de ezeket hamarosan megszűntettékmegszüntették, államosították.

Volt egy osztályfőnöki óránk, a Holocaust holokauszt-emléknapon, amikor tanárnőnk felolvasott nekünk egy hosszú, kegyetlen leírást azokról a kínzásokról, amiket az auschwitzi deportáltak szenvedtek el. Az óra végén, mikor rákérdezett, nem volt kérdésünk. Iszonyatosan messze volt az egész.

H, ahol felnőttem, valószínűleg az egyik legantiszemitább történetű város Magyarországon. Nemrég a kezembe került Pelle János cikke, címe: Az utolsó hazai vérvádak 1945–1956. Ebben említi, hogy 1937-ben a feldühödött helyiek egy teljes hétig kutattak egy eltűnt, majd később egészségesen előkerült keresztény lány után, akiről elterjedt, hogy „vérét vették a zsidók”. De még 1948 szeptemberében is volt itt egy bírósági ügy, mikor egy, a vásári forgatagban elkeveredett és aztán később szintén sértetlenül megkerült ötéves kisfiúról terjedt el, hogy a zsidók ölték meg, mondván, hogy „a zsidóknál jelenleg van a bizonyos 7 esztendőnek az évfordulója, amikor keresztény vérre van szükségük”. A hírt a kishajdú ki is dobolta, akit aztán a bíróság vérvád terjesztése miatt fél év fogházra ítélt. Az ítélethirdetés után „a zsidóság egy csoportja igazolást adott ki olyan tartalommal, hogy az elítélt nem antiszemita”, viszont a feljelentő Rosenberg Dezsőné a „főtárgyaláson már nem volt kihallgatható, mert időközben családjával együtt kivándorolt Norvégiába”. A kisbíró mellesleg aktív MDP-tag volt.

Aztán még egy ügy, a szovjet megszállás idejéből: „A viszonylag elszigetelt hajdúvárosban, ahol az antiszemitizmus egészen 1944 szeptemberéig a politikai és vallási nevelés »talpkövét« alkotta, a zsidókat okolták amiatt is, hogy 1944 novemberének első napjaiban a szovjet csapatok különítményei több mint 300 […] férfit hurcoltak el »málenkij robot«-ra. Ezeknek alig több mint a tizede tért csak vissza.”

A város főterén van egy emlékmű, a régi templomerőd falának egy újjáépített szakaszán, kis réztáblákon az oroszok által elhurcolt mártírok nevei olvashatók. Az ő tragédiájuk sem érthető meg, ha a körülményekre senki nem kérdez rá. A korszakra, annak minden kínos és sötét emlékével együtt. Az elhurcolt zsidóknak és cigányoknak nincs emlékművük H-ban. Márpedig ha csak gondosan szelektált részletekre akarunk emlékezni, nem fogunk emlékezni semmire.

Arról sem beszélt senki, hogy 1956-ban a mi városunkban zajlott le az egyik legsúlyosabb antiszemita megmozdulás. Október 28-án a feldühödött h-i polgárok rátámadtak a zsidó lakosságra, betörtek a házaikba, kifosztották a templomukat, a rabbit és a tanítót is súlyosan bántalmazták. A megrettent zsidók a temetőjükben töltötték az éjszakát, a sírok között aludtak, majd a következő nap, amilyen gyorsan tudtak, elmenekültek a városból és később az országból is.

Ez természetesen sem az iskolában, sem a város más nyilvános fórumán nem került szóba soha. Annak, hogy most mindezt leírom, az a nyomasztó és zavarba ejtő felismerés az alapja, amit akkor éreztem, amikor először olvastam ezekről az eseményekről. Mintha eddig szándékosan eltitkoltak volna előlem valamit, aminek a kései felfedezése sok szempontból utólag felülírta a saját fiatalkoromról őrzött személyes emlékeimet is.

5.

A zsidók, akik a háború után hazatértek a táborokból, 1956. október 29-én felébredtek hajnalban a szüleik, nagyszüleik sírjai között, és elhagyták H-t. Abból a temetőből mentek el, amiről a legtöbb ember még csak nem is hallott. Aki H-ban lakik, nem tud semmit erről a temetőről. Talán ha beszéltünk volna ezekről a dolgokról, ha az iskolai Holocaustholokauszt-megemlékezés nem arról szólt volna, nem csak arról, hogy mi történt Auschwitzban, hanem arról is, és főleg arról, hogy mi történt itt, H-ban, hogy miben áll a helyiek, azaz a mi felelősségünk, akkor sikerült volna legalább egy szűk rést ütni a közöny és a tudatlanság falán. És ha már erről megpróbálnánk beszélni, akkor talán arról is sikerülni fog, hogy miért nem voltak és a mai középiskolásoknak miért nincsenek cigány osztálytársai? Ez a közösség, ameddig a saját történetével képtelen szembenézni, működni is képtelen, a zavarodottság és az önámítás csapdájában pedig ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, amikről most még beszélni sem hajlandó. És itt nem is feltétlenül emberek kiszolgáltatásáról vagy elűzéséről van szó, hanem arról – és én erre szeretnék legalább rákérdezni –, hogy egy olyan kisváros, mint H., hogyan képes időről időre lemondani saját polgárairól?

6.

Amikor legutóbb eszembe jutott az a délután, amin a bátyám elkísérte a házunk előtt megálló new New yorkYork-i férfit a zsidó temetőbe, mert más nem tudta útbaigazítani, hirtelen eszembe jutott egy már-már elfelejtett költő, Vihar Béla is, aki szintén H-ban született. Levettem a könyvét a polcról, és váratlanul megtaláltam benne az Egy sírkő előtt című verset. Ugyanarról a temetőről van itt szó, ahová a bátyám vezette el váratlan látogatónkat, ugyanarról, ahol a megfélemlített zsidók átvészelték a pogrom éjszakáját. H., ez a kisváros meglehetősen kevés említésre méltó irodalmi műben jelenik meg, ezt a verset mégis ekkor olvastam először:

Jónapot, nánási nagyapa,
tubákos szakállú szatócspatriárka,
lisztet, élesztőt árusító méla fűszeres,
kalácsszagú szombatok királya.
Jónapot, velem lovacskázó, hajdani nagyapa,
Herman Lőrinc, a fia Jákobnak,
a Tan Eligazító Lámpásának.
Jónapot, földbe süppedő,
kakukkfüves temető,
aggastyántartású, félrebillent sírkövek,
porból felnyújtott bibliai kőtáblák,
bogánccsal teleszórt roskatag hátak,
púposak, összeboruló fejek, kabalista homlokok,
csillagtalan éjszakákat idéző
megvakult házikók, holtak oltárai,
a föld örvényéből esdeklő kezek,
az évezredes fájdalom rivalló búcsújával.

• Duna

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges