Skip to main content

Csehov Cseresznyéskertje Szolnokon

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egyáltalán a Cseresznyéskert, ez a ma már majdnem hogy régi színdarab is olyan már, mint valami sűrű és nyomasztó álom, amelyből végül még ébredés is van, nem kevésbé nyomasztó, sőt föl-fölriadnak álmodói közbe-közbe is. Riadalmas hangokra. Nem tudni, mire.

Ellenpárja, ennyiben, ez a komédia a mások nagy álomdrámának, a Szentivánéji álomnak. „Álmában társalkodik a lélek” – írta Csuang-ce, Kr. e. 500 körül, és társalkodnak az álmodok Shakespeare-nél is még, egymással és a mindenség (a természet) erőivel. Álmaik, ha közbe-közbe fájdalmasak is vagy torzak, végül addig ágadznak-bogadznak, összeérnek. A modern álmodok erre már nem képesek.

Nemhiába kezdődik alvókkal a darab. Ébredésük is, nyomban azután, csak látszólagos ébredés: azt álmodja az ember, hogy fölébredt. Ideje végül tudomásul venni: valójában itt nem találkozik senki senkivel. Nem érkezik már haza senki a messzeségből, mert nincs is hova hazatérni, eminnen sem lehet üdvözlésére sietni, nincsen már az eminnen; a szerelmesek sem tudnak igazából egymás szemébe nézni. Megannyi privát álomban (sötétzárkában), kevés ám itt az éteri elem.

Súlyos testálmok ezek inkább, testhelyzetekéi. Itt nyom, ott szorít; valami zsibbad; hol erre fordulnak azok a testek, hol arra, sehogy se jó. Ha egyáltalán is álom a Cseresznyéskert, maga a szöveg, a dráma, 1991-ben, Magyarországon előadva az az álom abba a mélységbe ringatja el, fojtja le önmagát, amelyből már csak egy gesztusra talán, valami furcsa, éles hangulatra emlékezik vissza majd az ébredő, mint már egy másik ember  akármi szellemesen pereg is amúgy az előadás. Még ha levonom is a dologból a színházzal való (újra)találkozásom személyes álomszerűségét, mint újdonsült díszlettervező. A kert, az álom csak távoli sajgás, kívül a darab világán, ezen a gyötrelmes rendszeren. A színpadon azok a furcsa székek kínzóeszközök, az egymástól elválasztott testekéi: egy olyan társadalmi helyzeté, amelyben elképesztő nehézségekkel jár már a kommunikáció.

Ennek a lidércnyomásnak vet véget majd a halál követe, a cseresznyéskert kivágatója mint végképpen álomtalan lény, bős–nagymarosi szituációban. (Rosszról rosszabbra fordul a dolog.)

Vagyis hát Lopahin, a sikeres vállalkozó, a szolnoki Szigligeti Színház dobogóján. Mert a darab, csak úgy magától, napjaink valóságának neki-nekiütődik; és érdekes volt a premieren azt a megjegyzést fél füllel hallani a szünetben: hogy, úgymond, manapság bátor dolog nálunk Csehovot játszani. Amikor pedig a darab végén a személyzet a „bútorokat” becsomagolja, akárhányszor láttam is a próbákon e jelenetet, a pillanat rettenete, számomra, határtalan. A Berg-féle Wozzeck tóparti jelenete jut eszembe: minden kietlen.

De a halál, az igazi halál, Firsz halála azután mégis valami magaslat. Ahonnan visszatekintve már nem is olyan nyomasztó az a nyomasztás: ahogyan föl-alá járt néhány óra hosszat az a sok kedves, nagyszerű színész az okkersárga dobogón: Ljubov Andrejevna  Törőcsik Mari, Gajev  Kézdy György, Anya – Kiss Andrea, Varja  Császár Gyöngyi, Lopahin  Kozák András, Firsz  Győry Emil, Szimeonov-Piscsik  Kátay Endre, Sarlotta  Meszléry Judit, Trofimov  Mészáros István, Jepihodov  Csányi János, Dunyása  Illés Edit, Jása  Kerekes László, Vándorlegény – Czákler Kálmán, Állomásfőnök  Váry Károly, Postamester  Árva László, Állatorvos  Czakó Jenő; Fodor Tamás rendezésében.

Színház a történelemben, álom az álomban: a színház, ez a bolondok háza a normalitás kikötőjének bizonyul mégis a híres valósághoz képest, valamiféle terrénumnak, ahol legalább megpróbálhatjuk fölvetni a kérdést.

Ez a Cseresznyéskert, végre, csakugyan komédia; tragikumának sötétje attól csak még sötétebb. De hát én most csak személyes beszámolót írhatok a dologról.

Szóval a székek.

Tulajdonképpen – mondta Fodor Tamás, valamikor még a nyáron –, nekem tulajdonképpen elég volna, ha valami furcsa székeket kitalálnál.

S végül is, egyszerűen az anyag nehézkedése folytán, csakugyan így alakult a kép: hogy semmi cseresznyefák, semmi kert, semmi ég, semmi felhők, csupán ezek a székek, sámlik, bútorok, csak ez az ülődomb, ez a katedrálisszerű könyvszekrény; együttest képeznek ők is, akárcsak a színészek; színészek ők is; hát ez a helyszín: tudatalatti bútorok.

Egy álom, arany és azúr, némi polémiában azzal, amit Leonardo da Vinci a Tattatóban az azúr és aranyról (az azúr és arany ellen) ír; vagyis hát, pontosabban azzal, ahogy az azúrt és aranyat a régi Firenzében, Leonardóig kezelték; mert ezt itt most az a pillanat, amikor a természetet a leiekből kitépik; „a cseresznyéskert nélkül meg sem értem az életem” – mondja Ljubov-Törőcsik; ezért van az is, hogy ebben az előadásban a színészek tulajdonképpen vakok, világtalanok; éppen hogy a földi dolgok súlyos valóságossága (plaszticitása) jelenik meg most már az arany és azúrban.

A színpad közép terében az a kis pagoda (fölül kápolna, alul utcai vizelde) ténylegesen is egy ilyen gyötrelemre tervezett bódénak szeretne (múlandó) emléket állítani: azoknak a „szárazpisilők”-nek, amikbe 1957–58-ban zárták az embert, beszállítás után, a Fő utcai műintézet földszinti folyosóján, egy-két órára, többre. Tükör, az persze nem volt bennük. Ebben meg persze van. A tükör kinyitja a bodegát a külső társadalmi valóság felé, amely, mint látják, meglehetősen hasonló elvek szerint összetákolt ülőkékkel van benépesítve.

A csehovi líra csak annyi, hogy hátha, hátha; talán nem illik, talán nem is lehet kimondani, mi ez a hátha.

Előadások a szolnoki Szigligeti Színházban: november 17-én (vasárnap délután háromkor), 23-án (este 7-kor), 24-én (vasárnap délután háromkor)
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon