Egyáltalán a Cseresznyéskert, ez a ma már majdnem hogy régi színdarab is olyan már, mint valami sűrű és nyomasztó álom, amelyből végül még ébredés is van, nem kevésbé nyomasztó, sőt föl-fölriadnak álmodói közbe-közbe is. Riadalmas hangokra. Nem tudni, mire.
Ellenpárja, ennyiben, ez a komédia a mások nagy álomdrámának, a Szentivánéji álomnak. „Álmában társalkodik a lélek” – írta Csuang-ce, Kr. e. 500 körül, és társalkodnak az álmodok Shakespeare-nél is még, egymással és a mindenség (a természet) erőivel. Álmaik, ha közbe-közbe fájdalmasak is vagy torzak, végül addig ágadznak-bogadznak, összeérnek. A modern álmodok erre már nem képesek.
Nemhiába kezdődik alvókkal a darab. Ébredésük is, nyomban azután, csak látszólagos ébredés: azt álmodja az ember, hogy fölébredt. Ideje végül tudomásul venni: valójában itt nem találkozik senki senkivel. Nem érkezik már haza senki a messzeségből, mert nincs is hova hazatérni, eminnen sem lehet üdvözlésére sietni, nincsen már az eminnen; a szerelmesek sem tudnak igazából egymás szemébe nézni. Megannyi privát álomban (sötétzárkában), kevés ám itt az éteri elem.
Súlyos testálmok ezek inkább, testhelyzetekéi. Itt nyom, ott szorít; valami zsibbad; hol erre fordulnak azok a testek, hol arra, sehogy se jó. Ha egyáltalán is álom a Cseresznyéskert, maga a szöveg, a dráma, 1991-ben, Magyarországon előadva az az álom abba a mélységbe ringatja el, fojtja le önmagát, amelyből már csak egy gesztusra talán, valami furcsa, éles hangulatra emlékezik vissza majd az ébredő, mint már egy másik ember – akármi szellemesen pereg is amúgy az előadás. Még ha levonom is a dologból a színházzal való (újra)találkozásom személyes álomszerűségét, mint újdonsült díszlettervező. A kert, az álom csak távoli sajgás, kívül a darab világán, ezen a gyötrelmes rendszeren. A színpadon azok a furcsa székek kínzóeszközök, az egymástól elválasztott testekéi: egy olyan társadalmi helyzeté, amelyben elképesztő nehézségekkel jár már a kommunikáció.
Ennek a lidércnyomásnak vet véget majd a halál követe, a cseresznyéskert kivágatója mint végképpen álomtalan lény, bős–nagymarosi szituációban. (Rosszról rosszabbra fordul a dolog.)
Vagyis hát Lopahin, a sikeres vállalkozó, a szolnoki Szigligeti Színház dobogóján. Mert a darab, csak úgy magától, napjaink valóságának neki-nekiütődik; és érdekes volt a premieren azt a megjegyzést fél füllel hallani a szünetben: hogy, úgymond, manapság bátor dolog nálunk Csehovot játszani. Amikor pedig a darab végén a személyzet a „bútorokat” becsomagolja, akárhányszor láttam is a próbákon e jelenetet, a pillanat rettenete, számomra, határtalan. A Berg-féle Wozzeck tóparti jelenete jut eszembe: minden kietlen.
De a halál, az igazi halál, Firsz halála azután mégis valami magaslat. Ahonnan visszatekintve már nem is olyan nyomasztó az a nyomasztás: ahogyan föl-alá járt néhány óra hosszat az a sok kedves, nagyszerű színész az okkersárga dobogón: Ljubov Andrejevna – Törőcsik Mari, Gajev – Kézdy György, Anya – Kiss Andrea, Varja – Császár Gyöngyi, Lopahin – Kozák András, Firsz – Győry Emil, Szimeonov-Piscsik – Kátay Endre, Sarlotta – Meszléry Judit, Trofimov – Mészáros István, Jepihodov – Csányi János, Dunyása – Illés Edit, Jása – Kerekes László, Vándorlegény – Czákler Kálmán, Állomásfőnök – Váry Károly, Postamester – Árva László, Állatorvos – Czakó Jenő; Fodor Tamás rendezésében.
Színház a történelemben, álom az álomban: a színház, ez a bolondok háza a normalitás kikötőjének bizonyul mégis a híres valósághoz képest, valamiféle terrénumnak, ahol legalább megpróbálhatjuk fölvetni a kérdést.
Ez a Cseresznyéskert, végre, csakugyan komédia; tragikumának sötétje attól csak még sötétebb. De hát én most csak személyes beszámolót írhatok a dologról.
Szóval a székek.
– Tulajdonképpen – mondta Fodor Tamás, valamikor még a nyáron –, nekem tulajdonképpen elég volna, ha valami furcsa székeket kitalálnál.
S végül is, egyszerűen az anyag nehézkedése folytán, csakugyan így alakult a kép: hogy semmi cseresznyefák, semmi kert, semmi ég, semmi felhők, csupán ezek a székek, sámlik, bútorok, csak ez az ülődomb, ez a katedrálisszerű könyvszekrény; együttest képeznek ők is, akárcsak a színészek; színészek ők is; hát ez a helyszín: tudatalatti bútorok.
Egy álom, arany és azúr, némi polémiában azzal, amit Leonardo da Vinci a Tattatóban az azúr és aranyról (az azúr és arany ellen) ír; vagyis hát, pontosabban azzal, ahogy az azúrt és aranyat a régi Firenzében, Leonardóig kezelték; mert ezt itt most az a pillanat, amikor a természetet a leiekből kitépik; „a cseresznyéskert nélkül meg sem értem az életem” – mondja Ljubov-Törőcsik; ezért van az is, hogy ebben az előadásban a színészek tulajdonképpen vakok, világtalanok; éppen hogy a földi dolgok súlyos valóságossága (plaszticitása) jelenik meg most már az arany és azúrban.
A színpad közép terében az a kis pagoda (fölül kápolna, alul utcai vizelde) ténylegesen is egy ilyen gyötrelemre tervezett bódénak szeretne (múlandó) emléket állítani: azoknak a „szárazpisilők”-nek, amikbe 1957–58-ban zárták az embert, beszállítás után, a Fő utcai műintézet földszinti folyosóján, egy-két órára, többre. Tükör, az persze nem volt bennük. Ebben meg persze van. A tükör kinyitja a bodegát a külső társadalmi valóság felé, amely, mint látják, meglehetősen hasonló elvek szerint összetákolt ülőkékkel van benépesítve.
A csehovi líra csak annyi, hogy hátha, hátha; talán nem illik, talán nem is lehet kimondani, mi ez a hátha.
Előadások a szolnoki Szigligeti Színházban: november 17-én (vasárnap délután háromkor), 23-án (este 7-kor), 24-én (vasárnap délután háromkor)
- Kultúra [6]