Skip to main content

A Beszélő körkérdése

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Lev Tolsztoj: Mi a művészet?


Vegyék elő akármelyik mai újságot, s mindegyikben megtalálják a színházi és zenei rovatot; majdnem minden számban olvashatnak beszámolót egy-egy kiállításról vagy ismertetést valamilyen festményről, s a lapnak nincs olyan száma, amelyből hiányozna a megjelent könyvújdonságok – szépirodalmi könyvek, verses-, elbeszéléskötetek és regények – jegyzéke.


Kedves Olvasónk!

Bizonyára tudja: cudar idők elé néz a magyar magaskultúra. Immáron nem pusztán előállítóinak életszínvonala, hanem intézményeinek léte forog veszélyben. A Soros Alapítvány költségvetése csökken, s bár a kultúra támogatására szánt pénzösszeg még mindig számottevő, lejáróban van az az évtizednyi haladék, amelyet Soros György a rendszerváltáskor a magaskultúrának vásárolt. A Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának felszámolása bevallottan az „egyensúlyteremtés” jegyében határoztatott el, és aligha kétséges, hogy ez az egyensúlyteremtés a magaskultúra kárára, a politikailag kormánybarát (staatstragende), esztétikailag tömegesebb (kis)polgári igényeket kielégítő (middle-brow) kultúra javára történik. A magánmecenatúrának pedig se híre, se hamva. Vagyis sokkal kevesebb lesz a pénz, és nem arra, amire eddig.

Ennek implikációin borongva jutott eszünkbe Tolsztoj Leó 1899-es, művészetről írott esszéje, amelyből levelünkhöz csatolunk egy rövid részletet. Tolsztojt olvasva az a nyugtalanító érzés kerített bennünket hatalmába, hogy nincsenek magabiztos válaszaink az általa egy évszázada felvetett kérdésekre. Lehet-e igazolni a művészetért hozott társadalmi áldozatokat? Jogot formálhat-e a magaskultúra arra, hogy költségvetési támogatásban részesüljön? Hiszen – írja Tolsztoj – „ezt a pénzt… a néptől szedik össze, amelynek emiatt elárverezik a tehenét, és amely sohasem jut hozzá a művészet nyújtotta esztétikai gyönyörök élvezetéhez”. A tolsztoji választ pedig – az „igazi”, vagyis a vallásos művészetért érdemes társadalmi áldozatot hozni, másfajtáért viszont nem – nem tartjuk megnyugtatónak.

Úgy gondoljuk, a magyar magaskultúra nemcsak nehéz helyzetben van, hanem önigazolási kényszer alatt is áll. Minél kevesebb pénz van rá, előállítóinak, terjesztőinek, kedvelőinek annál inkább képeseknek kellene lenniük megmondani, hogy miért kellene rá áldozni. Éppen ezért arra kérjük Önt, hogy írja meg nekünk: Ön szerint mivel lehet érvelni a magaskultúra közpénzekből való támogatása mellett, vagy ha nem lehet, miért nem? Mekkora köz- és magán-erőfeszítést kell és érdemes tenni ahhoz, hogy még mindig érdemes legyen a magaskultúrát művelni? Minél több írást szeretnénk közölni, ezért jó lenne, ha megpróbálná mondandóját 4-6 flekknél nem nagyobb terjedelemben összefoglalni.

A Beszélő szerkesztői










Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon