Mink András

„A „Kelet” és „Nyugat” politikai elnevezések sorsa is megpecsételődik: egyik sem éri meg a 2017-es évet” – olvasható 1967-ben a Novosztyi Press által kiadott angol nyelvű szovjet propagandakiadványból, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója alkalmából ugyanezen esemény 100. évfordulóját vetítette előre. A szovjet prognoszták természetesen arra gondoltak, hogy 2017-re mindenekelőtt a „Nyugat” tűnik tova, és a „Kelet” egésszé növekszik. Az eszükbe sem jutott, hogy ennek „Keletnek” nemhogy 50, de már 25 éve sincs hátra.

„2017. november 7-én, a kubányi Novo-Titarovszkaja faluban, a régi iskola kétemeletes épülete előtt összegyűlnek mindazok leszármazottai, akik 1967 októberében, első megnyitásakor iratkoztak be az iskolába. A XXI. században született kisiskolások óvatosan leemelik majd a fehér márványtáblát, melyre arany betűkkel a következőket írták: „Felnyitandó a 2017-es évben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 100. évfordulójának napján.” A tábla mögötti fülkében egy falba betonozott urnát találnak majd, mely őseik üzenetét tartalmazza… Ugyanazon a napon az Omszki körzet, Novo-Varsavszkij járásában a Pobeda (Győzelem) Állami Gazdaság fiatal munkásai egy hasonló levelet tartalmazó urnára bukkannak majd, melyet egy szokatlan emlékmű betonalapzatába helyeztek. Az emlékmű azt a traktort ábrázolja, mely az első barázdákat hasította az Irtisz folyó menti szűzföldbe. A levél végén ez olvasható: „Az úttörők hősies munkája lelkesítse az eljövendő generációkat!”

A fent vázolt ünnepi eseményekre már nem fog sor kerülni: a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” nem érte meg századik évfordulóját. Abban viszont már kevésbé lehetünk biztosak, hogy nem valósul-e meg egy másik nagyralátó terv, a meleg Északi-sark terve: „Az Északi-sarkot fel lehetne melegíteni, ha az orosz mérnök, Pjotr Boriszov elképzelt terveit megvalósítanánk. Boriszov szerint nincs szükség hatalmas termonukleáris robbantásra az Északi-tengeren úszó majd 10 millió négyzetkilométernyi jégtábla felolvasztásához, ahogy azt az amerikai mérnökök javasolják. Az orosz mérnök azt sem támogatja, hogy repülők ezrei szórjanak le szénport a végeláthatatlan fehérségre. Állítólag ily módon a fekete szénpor odavonzaná a napsugarakat, s így felolvasztaná a jeget. Ámbár a világ éves széntermelése sem volna elegendő e célra. Boriszov javaslata az Amerikát és Ázsiát elválasztó Bering-szoros áthidalásán alapszik. Az elképzelés lényege egy óriási gát szivattyúkkal felszerelve, amelyek aztán az Északi-tenger hideg víztömegét átnyomnák a Csendes-óceánba. A Bering-szoros csak 75 kilométer széles, és legfeljebb 60 méter mély… A szivattyúk… évente 140 000 köbkilométer vizet szállítanának át a Csukcs-tengerből a Bering-tengerbe… De vajon hogyan befolyásolná ez a gát, illetve a szivattyúk működése az északi sarkkör éghajlatát? A Golf-áramlat, miután megtette útját az Északi-tengeren, lehűlve visszatér az Atlanti-óceánba. Mi ily módon egy ellenáramlást hoznánk létre, amellyel megakadályoznánk a hatalmas meleg víztömeg beáramlását… Az Északi-sark felmelegítése számottevően megemelné Szibéria, a Távol-Kelet, a Csukcs-félsziget, Alaszka, Kanada (az Alberta tartomány, a Viktória-sziget, Baffin-sziget és Labrador), valamint az Egyesült Államok északi területeinek hőmérsékletét. Az északi sarkkör éghajlata nemcsak melegebb, de nedvesebb is lenne… Az Északi-tenger jegének a felolvasztása a leghatásosabb és legésszerűbb módszer a Föld éghajlatának a megváltoztatására. A jelenlegi technológiával és tudományos fejlettséggel egy ilyen vállalkozás nem tűnik lehetetlennek.”

Olyannyira nem, hogy ma már azt is tudjuk, hogy ehhez még csak gátat sem kell építeni. A jövő látnokai mindössze azt a hibát követték el, hogy az okot fölcserélték az okozattal: nem az Északi-sark felmelegítése változtatja meg a Föld éghajlatát, hanem a Föld éghajlatának megváltozása melegítheti fel – legnagyobb rémületünkre – az Északi-sarkot. Az orrunk előtt folytatólagosan végbemenő nagyszabású projektum egyik marginális effektusaként ma alföldi és tiszántúli falvakban reményvesztett emberek meregetik bádogvödörrel a bokáig érő vizet a hálószobájukból.

Annak ellenére, hogy a 2017 című könyv szerkesztői öntudatosan elhatárolódtak a burzsoá számmisztikától, és fittyet hánytak 2000-nek, a szovjet világ mérnökeit ugyanúgy megigézte a 2000. év, mint a polgári riválisaikat. A 60-as évek végén, 70-es évek elején, abban a történelmi pillanatban, amikor a múlt, azaz a kapitalizmus gyaníthatóan végleges és visszavonhatatlan, ámbár szinte észrevehetetlen győzelmet aratott a jövő, vagyis a szocializmus fölött, a szovjet tervezők a 2000. év bűvöletében szövögették ábrándjaikat. Egyre-másra születtek a hosszú távú tervek, a 2000-ig szóló „komplex programok”. 1980-ra a Szovjetunióban felépül a kommunizmus. A KGST a 90-es évekre termelésben utoléri a fejlett Nyugatot, az ezredfordulóra pedig a kommunizmust építő országok polgárai fogyasztásban is messze túlszárnyalják a még mindig kapitalizmusban sínylődő társaikat.

Harminc évvel ezelőtt, vagyis nagyjából tíz évvel a kommunizmus tervezett felépülése előtt keveseknek volt kétségük afelől, hogy hol építik a jövőt. Annál is inkább, mert magát a jövőt is itt fedezték föl. A jövő megszelídítése ugyanis csak akkor lehetséges, ha a jövő már nem is jövő, hanem maga a jelen. Negyed évszázaddal ezelőtt úgy látszott, hogy a jövő már itt is van. „A gyorsuló ütemű bővített újratermeléssel a kapitalizmusban a minőségileg új megjelenése, mint a fennálló tagadása a rendszer működésének alapvető mozzanatává válik, vagyis objektíve, ontológiailag fellép a jövő mint a jelenbe egyre sebesebben beletorkolló folyamat, és egyben mint a rajta túllépő folyamatok iránya… A strukturális és történeti vizsgálat egyesítése az ökonómiában Marx munkásságában történt meg, ő volt az, aki a tőkés társadalom dinamikáját dinamikus struktúraként, totális rendszerként ábrázolta, és ezen ontológiai és gnoszeológiai bázison állva áttörte a polgári horizontot, végrehajtotta a jövő felfedezését… – írta eme nagy jelentőségű aktusról, vagyis a jövő fölfedezéséről Ágh Attila tanszékvezető egyetemi tanár A jövő mint történelem a marxizmus klasszikusainak munkásságában című 1976-os klasszikusában. Dr. Simai Mihály akadémikus pedig így dorgálta Harmadik évezred felé című monográfiájában a szűk látókörű polgári futurológusokat, szintén a boldog emlékezetű 70-es években: „Dr. Bell enyhén szólva megfeledkezik a két rendszer létéről a Földön, és arról, hogy a változások, amiket a horizonton látni vél, a mai kapitalizmusban egy olyan társadalom felé mutatnak, amelynek kialakulása több mint öt évtizeddel ezelőtt megkezdődött.”

Ennek a jövőnek azonban előbb utol kellett volna érnie a múltat – és persze önmagát. A kapitalizmus volt a múlt örököse, és egyben haszonélvezője. A rabszolgák, jobbágyok, gyarmati népek verejtékének hozadékát ez idáig a kizsákmányolók, végső soron tehát a kapitalizmus fölözte le. Ennek köszönhette nemtelen előnyét a két rendszer közötti gazdasági versenyben. A kommunizmus, amelynek ehhez a múlthoz nem lehetett köze, amely éppen e múltat volt hivatott eltörölni, mindebből kimaradt, és most egyetlen huszáros rohammal kellett behoznia fölhalmozódott történelmi hátrányát. „Történelmi paradoxon alakult ki – írta Simai akadémikus ugyanott –: a haladóbb társadalmi rendszernek – a szocializmusnak – gyors ütemben kellett fejlesztenie gazdaságát, hogy utolérje a legfejlettebb tőkésországokat a termelőerők fejlettsége terén, amelyek a történelmileg túlhaladott kapitalizmus rendszerében élnek.”

Ám ne gondoljuk, hogy csak az innenső oldalon hirdették azt, hogy a szocializmusé a jövő. Minden jel arra utal, hogy az ellentábor elemzői ugyanettől féltek: „Ahogyan némely országokban a szegény paraszt büszke lehet a gyönyörű katedrálisokra, ugyanígy a mosógép-, hűtőszekrény- vagy autókiutalását váró oroszokat is büszkeséggel és elégedettséggel tölthetik el a szupergyors közlekedési rendszerek, a május 1-jei parádék a Vörös téren, vagy a Pravda és Izvesztyija szalagcímes, diadalittas beszámolói, a szemkápráztató bélyegsorozatok, amelyek arról adnak hírt, hogyan hódítja meg a Szovjetunió a kozmoszt. Ha igaz az, hogy a szovjet ember valóban képes az önmegtartóztatásra a későbbi kommunista mennyország eljövetele érdekében, az űrprogram mint hosszú távú befektetés a Szovjetunióban sikeresebb lehet, mint a nyugati társadalomban, ahol az emberek elvárják a fogyasztási igényeik azonnali kielégítését, és ahol a közgazdászok legalább 10 százalékos megtérülést várnak az űrkutatásra fordított befektetésekből, amelynek következtében objektíve illogikussá válik űrrendszerekre pazarolni a pénzt, mivel a befektetés várhatóan csak nagyon lassan térül meg, vagy a haszna inkább csak képletes” – írták fogvacogva az amerikai szenátus űrhajózási és űrkutatási bizottságának szakértői, szintén úgy negyed évszázaddal ezelőtt. Ez akkor volt, amikor Nyugaton tombolt az olajválság, összeomlott az acélipar és a bányászat, és amikor az elzászi és észak-angliai tüntetések képeit nézegetve a tévéhíradók kommentátorai az Elbától keletre elégedetten jósolgatták nap mint nap a kapitalizmus végvonaglását. Amikor olybá tűnt, hogy hosszú távon a központosított tervgazdaság mégiscsak kiszámíthatóbb és stabilabb és fejlődőképesebb rendszer. Vagyis pontosan akkor, amikor a központosított tervgazdaság végleg elvesztette az esélyét arra, hogy feloldja Simai akadémikus történelmi paradoxonát.

A kommunizmus utópiája a politikamentesség utópiája, és egyben a munkanélküliség utópiája is volt. Ismeretes Marx látomása a jövő emberéről, aki reggel halász, délben vadász, estefelé pedig kritikai kritikus, anélkül, hogy valójában halász, vadász vagy kritikai kritikus lenne. Az ember fölszabadul a munka kényszere alól. A korlátlan lehetőségek kápráztató utópiája azonban valójában nem más, mint a korlátlan felelőtlenség utópiája is. A munkától való megszabadulás programja mindenekelőtt a munka aszketikus – és persze hazug – kultuszára épült. Sztálin/Rákosi/Satöbbi elvtárs dolgozószobájában még hajnali kettőkor is pislákolt a felelősség és az áldozatkészség asztali lámpása. Szorgos kezek milliói hónapok alatt a semmiből emeltek azóta semmivé lett városokat. Nem kevésbé érdekes, hogy tíz évvel az utópia vége után a nyugati baloldali közgazdasági elemzők, Marx nyomdokain, bár tőle már jócskán elszakadva, és talán kissé elhamarkodottan, a munkanélküliség perspektívájától, vagyis lényegében a kommunizmustól rettegnek. Attól, hogy rövidesen létrejön a technicizált és automatizált civilizáció, ahol az emberek túlnyomó többségének, pesszimista becslések szerint 70-80 százalékának a munkájára egyáltalán nem lesz szükség. Mindenki azt csinál tehát, amit akar. Lehet vadász, madarász, kritikai kritikus, ahogy neki tetszik. Tök mindegy, mert úgy sincs rá szükség. Az emberi történelem során először olyan társadalomban kell majd élnünk, ahol az emberek túlnyomó többségének nem lesz feladata. Ám aki nem dolgozik, nem is fog enni. Aki kimarad a modern munkamegosztásból, az kimarad a javak elosztásából. Ha nem vigyázunk, így mégis beköszönthet a kommunizmus, elképzelhetetlen bajokat és káoszt zúdítva a sokat szenvedett emberiségre.

Ám a kommunista jövőt fürkésző tekintetek mintha ezt is látták volna előre. Az Országos Tervhivatal 1980-ig szóló húszéves terve szerint a termelés fejlődése „nemcsak teljesen mentesíteni fogja népünket a létfenntartási gondoktól, hanem olyan fogyasztási célkitűzések megvalósítását teszi lehetővé, amelyek a tudomány álláspontja szerint elégségesek az ember harmonikus testi és szellemi szükségleteinek kielégítéséhez… A javasolt fogyasztási szintek mai ismereteink szerint társadalmi mértékben a telítettség színvonala körül mozognak…” Nehéz azonban eldönteni utólag, hogy ezt valójában akarták-e, vagy inkább maguk is féltek tőle: „Mit tehetünk, hogy a … kommunizmus pihentető, derűs partjaira lépő emberek ne a kényelemben szuszogva terüljenek el az anyagi jólét langyos homokpartjain?” – tette fel a valóban költői kérdést Váci Mihály költő negyven éve. Simai akadémikust, a hivatásos jövőbelátót ugyanez a kérdés foglalkoztatta tíz évvel később: „A szocialista országok is eljutnak abba a helyzetbe, amikor ugyanazok a kérdések hangzanak majd el, amelyeket a polgári civilizáció, a »jóléti állam« bírálói tesznek fel: mi következik a jólét után? Hogyan alakul ebben a jólétben az emberek mindennapi élete? Milyen igényeik lesznek, hogyan alakul majd az ízlésük? Milyen törekvéseik lesznek? Minek örülnek, milyen szórakozási formát választanak, nem fognak-e unatkozni a jövőben stb.?

Ezek a kérdések a szocialista civilizációnak is szólnak. Nincs nyomor és munkanélküliség… Igaz, nagy vagyon szerzésére sincs lehetőség, de az átlagos jómód viszonylag könnyen elérhető. A szocialista társadalom tehát megszünteti az élet nagy »hiányhelyzeteit«, amelyek rendkívüli erőpróbák elé állították az érvényesülésre vágyókat.

Mit ad majd a szocialista civilizáció? Milyen ösztönzők érvényesülése várható? Mi készteti majd az embereket nagyobb erőfeszítésekre?”

Bár láthatóan a jövő építőmérnökeinek halvány sejtelmük sem volt, hogy mihez kezdenek majd, ha beteljesül az álom, a 2000. év tervezése szakadatlanul folyt tovább. 1981-ben beruházási stratégiai-tanulmány készült, amelynek különböző opcióit a „jobbmost-jobbmajd”, „maximost-maximajd” ellentétpárokban fogalmazták meg, attól függően, hogy a választott megoldásnak rövid távon vagy hosszú távon nagyobb a hozadéka. Azt nem tudni, mikortól sejtették, hogy vége, bár voltak azért árulkodó jelek. A Távlati Tervezési Főosztály Az 1981–2000. évekre szóló hosszú távú tervezés munkaprogramja című, 1979-ben készült tervezetében ez olvasható: „A terv súlypontját, lényegét kifejező fejlesztési területek, témák valóban hosszú távú előretekintést igényelnek. A népesedés, az energiatermelés, a közlekedési hálózat, a településstruktúra fejlesztése tekintetében a tervezőmunka időszakában 18-20 évnél, tehát a 2000. évnél rövidebb időhorizont nem jelölhető meg. Ennek megfelelően a hosszú távú tervezés új munkaszakasza időhorizontjául a 2000. évet javasoljuk megjelölni. A terv jellegéről vallott felfogásunknak megfelelően azonban a 2000. évet nem mechanikus határpontnak tekintjük.”

A Távlati Tervezési Főosztály Az 1981–2000. évekre szóló hosszú távú tervezés munkaprogramja című, 1986-ban, azaz éppen hét évvel későbbi tervezetében viszont már ez olvasható: „A terv súlypontját, lényegét kifejező fejlesztési területek, témák valóban hosszú távú előretekintést igényelnek. A népesedés, az energiatermelés, a közlekedési hálózat, a településstruktúra fejlesztése tekintetében a tervezőmunka időszakában 18-20 évnél, tehát a 2000. évnél rövidebb időhorizont nem jelölhető meg. Ennek megfelelően a hosszú távú tervezés új munkaszakasza időhorizontjául a 2000. évet javasoljuk megjelölni. A terv jellegéről vallott felfogásunknak megfelelően azonban a 2000. évet nem mechanikus határpontnak tekintjük.” Hét év alatt nem sokat fejlődött a 2000-ig szóló koncepció. Vagy lehet, hogy a Távlati Tervezési Főosztályon már 1986-ban tudták, hogy arra a három évre már nem érdemes? Elvégre ez volt a foglalkozásuk…

Eddig a jövőről volt szó. Viszont megesik, hogy a jövőt előrevetítő vízió utóbb képes reménytelenül összecserélni önmagát a múltról szóló látomással. „Amikor a német nép leteszi a fegyvert, és a szovjetek Kelet- és Délkelet-Európa legnagyobb részét elfoglalják, a szovjetek által elfoglalt óriási területek előtt azután lehúzzák a vasfüggönyt, amely mögött a londoni és New York-i zsidó sajtó helyeslése közepette megkezdődik a népek tömeges kiirtása. Csak nyersanyagnak maradna ember, proletarizált, kétségbeesetten robotoló barmok sötét, erjedő masszája, melynek a másik világból csak annyi jutna a tudomására, amennyit a Kreml a saját célja szempontjából hasznosnak ítél. Saját vezetés híján ki lennének szolgáltatva a véres szovjet diktatúra kényének-kedvének. A megmaradó töredék Európára kaotikus politikai és társadalmi széthullás várna, mely csupán az utána következő bolsevizálódás előkészítő stádiumát jelentené. Az élet és a létezés ezekben az országokban pokollá válna, de hiszen éppen ez lenne a cél…” A fenti eszmefuttatás nem valamely jobboldali revizionista történész értelmezése a második világháború következményeiről, hanem dr. Goebbels birodalmi miniszter rémlátomása a 2000. évről a Das Reich című hetilap 1945. február 25-i számából. A szovjet történészek egykoron magát Churchillt is hírbe hozták, mondván, hogy az 1946-os híres fultoni beszédében említett „vasfüggöny” kifejezést magától Goebbelstől kölcsönözte, tehát maga is Goebbels követője, azaz fasiszta, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Szovjetunió ellen uszít. Goebbels ugyanabban tévedett, amiben a szovjetek titkon reménykedtek, és amit a jobboldali revizionisták, akik ma a kommunizmus rémével mentegetik a nácik rémtetteit, általában továbbra is gondolnak: a liberális demokrácia, vagyis a kapitalizmus az elpuhult, rothadó múlt, amelyet rövidesen el fog söpörni az új civilizáció. A két sarlatán, ahogy Goebbels Churchillt és Rooseveltet nevezte, nem vette észre, mire megy ki a játék Jaltában. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg nem vették észre. Talán hiányzott belőlük a jövőbelátás képessége, ezért kénytelenek voltak a jelenre összpontosítani. A korhadt liberális demokráciákat lefitymáló és lerombolni akaró ideológiáknak viszont 2000-re befellegzett. Az általuk fölvázolt jövő szerencsére már a múlté. Jó, jó, de akkor mi lesz ezután?

Lehet, hogy azoknak van igazuk, például a budapesti „Időkerék” kitalálóinak, akik szerint a jövőnek nem képet, hanem feladatot kell adni. Az „Időkerék” 2000. december 31-én indulna útjára a Városligetben, és minden évben egyszer, az év utolsó napján éjfélkor fordulna meg a beleépített gigantikus, üvegkristályokat pergető homokórával. A kerék így ötven év alatt tenné meg a számára kijelölt utat. Ennél derűlátóbb programot nem tudok elképzelni. Hiszen a kerék azt feltételezi, hogy ötven éven keresztül minden évben, az adott pillanatban rendelkezésre fog állni akarat és szakértelem a kényes művelet elvégzésére. Vagyis fennmarad az a kultúra és civilizáció, amely képes a kereket működtetni, és amelynek változatlanul fontos lesz a kerék működtetése, azaz önmaga életben tartása. Úgy legyen!

„Expedíció a jövőbe” címmel a 2000. évre vonatkozó víziókról látható kiállítás 2000. február 6-ig a Centrális Galériában, Budapest, Nádor u. 11. A Herner János által kitalált, Janáky István által megtervezett „Időkerék” felállításán a Khronosz Alapítvány – Karácsony Gábor, Krasznahorkai László és mások fáradoznak.

• A képek üzenete