Lev Tolsztoj

Vissza a főcikkhez →

Vegyék elő akármelyik mai újságot, s mindegyikben megtalálják a színházi és zenei rovatot; majdnem minden számban olvashatnak beszámolót egy-egy kiállításról vagy ismertetést valamilyen festményről, s a lapnak nincs olyan száma, amelyből hiányozna a megjelent könyvújdonságok – szépirodalmi könyvek, verses-, elbeszéléskötetek és regények – jegyzéke.

Nyomban a bemutató után részletesen beszámolnak arról, hogy ez meg ez a színésznő vagy színész ilyen és ilyen drámában, vígjátékban vagy operában ilyen vagy olyan szerepet alakított, milyen erényeket csillogtatott meg, s mi a tartalma az új drámának, vígjátéknak vagy operának, melyek a gyengéi és az erényei. Ugyanilyen részletesen és ugyanilyen gonddal leírják, hogyan énekelte vagy játszotta zongorán vagy hegedűn ez meg ez a művész ezt meg ezt a darabot, s melyek a darab és a játék erényei és gyengéi. Minden nagy városban van mindig, ha nem is több, de minden bizonnyal legalább egy új képkiállítás, s a képek erényeit és gyengéit a kritikusok és a hozzáértők rendkívül nagy elmélyedéssel boncolgatják. Szinte mindennap jelennek meg új regények, versek, külön kötetekben és folyóiratokban, s a napilapok kötelességüknek tartják, hogy olvasóiknak aprólékosan beszámoljanak ezekről a műalkotásokról.

Oroszországban, ahol a népművelésre csak egy századrészét költik annak, ami elengedhetetlenül szükséges volna ahhoz, hogy az egész nép hozzájuthasson az iskoláztatás eszközeihez, a kormány a művészet támogatása végett milliós összegeket folyósít az akadémiáknak, a zeneművészeti főiskoláknak, a színházaknak. Franciaországban nyolcmilliót, Németországban és Angliában ugyanannyit szánnak a művészetre. Minden nagy városban óriási épületeket emelnek, hogy otthont adjanak a múzeumoknak, akadémiáknak, zene- és színművészeti főiskoláknak, hogy előadásokat és hangversenyeket rendezzenek bennük. Munkások százezrei – ácsok, kőművesek, szobafestők, asztalosok, kárpitosok, szabók, fodrászok, ékszerészek, bronzművesek, szedők – egész életüket nehéz munkában töltik, hogy kielégítsék a művészet szükségleteit, így hát aligha van még egy emberi tevékenység – a katonai tevékenységen kívül –, amely annyi erőt emésztene fel, mint ez.

De nemcsak, hogy ilyen rengeteg munkát ölnek ebbe a tevékenységbe, akárcsak a háborúnak, ennek is valósággal emberi életeket áldoznak fel: sok százezer ember kora ifjúságától egész életét annak szenteli, hogy megtanulja nagyon gyorsan kapkodni a lábát (táncosok); mások (a zenészek) annak, hogy megtanulják nagyon gyorsan váltogatva megérinteni a billentyűket vagy a húrokat; megint mások (a festők) annak, hogy tudjanak bánni az ecsettel, és le tudjanak festeni mindent, amit látnak; ismét mások annak, hogy mindenfajta mondatot át tudjanak tenni bármilyen ütemre, és minden szóhoz meg tudják találni a rímet. És ezek a gyakorta nagyon derék, okos emberek, akik képesek mindenféle hasznos munkára, elvadulnak ebben az egyoldalú, butító foglalatosságban, s érzéketlenné válnak az élet minden komoly jelenségével szemben, afféle egyoldalú és tökéletesen önelégült szakemberekké lesznek, akik csak ahhoz értenek, hogy a lábukat, a nyelvüket vagy az ujjaikat mozgassák.

[…]

Azt mondják, ez a művészetért van, a művészet pedig nagyon fontos dolog. De igaz-e, hogy ez a művészet, és hogy a művészet olyan fontos dolog, hogy ilyen áldozatokat hozhatnak érte? Ez a kérdés különösen fontos azért, mert a művészet, amelynek kedvéért feláldozzák milliók munkáját, sőt az emberi életeket, és ami a legfőbb: az emberek közti szeretetet is, ez a bizonyos művészet az emberek tudatában mind homályosabb és meghatározhatatlanabb fogalommá válik.

A kritika, amelyre a művészet kedvelői régebben a művekről szóló ítéleteikben támaszkodhattak, az utóbbi időben olyan ellentmondóvá vált, hogy ha a művészet köréből kiiktatjuk mindazt, amit a különféle iskolák kritikusai nem tekintenek hozzá tartozónak, akkor a művészetből szinte semmi sem marad.

Miként a különböző vallású teológusok, akként a különböző irányzatú művészek is egymást kölcsönösen kirekesztik és semmivé teszik. Hallgassák meg a mai iskolák művészeit, mindegyik ágazatban olyan művészeket fognak találni, akik tagadják a többieket: a költészetben a régi romantikusokat, akik tagadják a parnasszistákat és a dekadenseket; a parnasszisták, akik tagadják a romantikusokat és a dekadenseket; a dekadenseket, akik tagadják az összes elődöket és a szimbolistákat; a szimbolistákat, akik tagadják az összes elődöket és a szómágusokat; a szómágusokat, akik tagadják összes elődeiket; a regény területén a naturalistákat, a pszichológusokat, a természetutánzókat, akik egymást tagadják. S ugyanez látható a drámában, a festészetben és a zenében is. Úgyhogy a művészet, amely a nép oly sok munkáját és annyi emberi életet emészt fel, s megzavarja az emberek közti szeretetet, nemcsak hogy nem világos és szabatosan meghatározott valami, hanem még annyira különbözőképpen értelmezik is kedvelőik, hogy nehéz megmondani, egyáltalán mit értenek művészeten és kiváltképpen jó, hasznos művészeten, amely megérdemli az érte hozott áldozatokat.

[…]

(Lev Tolsztoj: Tanulmányok, cikkek, vallomások. Ford. S. Nyírő József. Magyar Helikon, 1967. 412–580. o.)

• Kultúra