Skip to main content

A párbeszéd nehézségeiről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

„Egy komoly ember” – a Coen testvérek filmjének főszereplője –, kvantumfizikát és kozmológiát tanító egyetemi oktató elégtelen jegyet ad koreai hallgatójának dolgozatára. Párbeszédükből kiderül, a professzor azért gondolja a dolgozatot javíthatatlannak, mert a hallgató nem ért a matematikához. Valószínű úgy vette fel ezt a tárgyat, hogy nem volt tisztában az alapkövetelményekkel. Aki nem „beszéli” a matematikát – érvel a professzor –, az semmit nem érthet a fizikából. A hallgató viszont azt állítja, „érti a sztorit”. Számára a kozmológiai elmélet egyfajta – köznyelv szavaival elmesélhető – „történet”, amelyről releváns dolgokat tud elmondani, ezért jobb jegyet érdemel.A tanár azonban hajthatatlan: aki nem ismeri a (magasabb) matematikát, az nem értheti, miről szól a fizika, bármit mond is, az értelmezhetetlen. A történet Tatár György Timeo Danaos című – az ÉS karácsonyi számában megjelent –, a vallásközi párbeszéd esélyét latolgató cikkének olvasása során jutott eszembe, azon tűnődve: vajon lehetséges-e a XXI. században párbeszéd a Világ fizikai elméletét megalkotó tudósok és az elmélet részben jó szándékú, máskor ideológiai célzatú, de alapvetően a matematikához nem értő értelmezői között.

Tatár György a vallásközi párbeszéd problémáját az irodalomközi párbeszéd példájával világítja meg. Az európai történelem két nagy történelemformáló nemzete (a görögök és a rómaiak) legitimációs mitológiáját – Homérosz Odüsszeiáját és Vergilius Aeneisét – állítja egymás mellé, amelyekben a főhős, Odüsszeusz egymással gyökeresen ellentétes interpretációja bukkan elő. Homérosz Odüsszeusza bátor, ravasz, találékony, kitartó – csupa olyan tulajdonság, amelyeket bármely nemzet magáról szívesen állítana. Ugyanő az Aeneisben: orgyilkos, gonosz, álnok, intrikus, egy szóval, „fő bűnmester”. Adott tehát a közös „sztori” – a trójai háború –, amelynek kimenetét és szereplőit gyökeresen ellentétesen értelmezi a két nagy nép.

Az irodalomközi párbeszéd metaforája találóan világítja meg a vallásközi párbeszéd problémáját. Itt is adott egy közös sztori – a Teremtés –, amelyhez a vallások, történelmi hagyományaik alapján, eltérő interpretációkat fűznek. „A valóság isteni teremtése – határozza meg a vallások közös problémáját Tatár – ugyanis korunk embe­rének értelmét azzal az abszurdummal szembesíti, amikor is nem az örökkévalóság jelent meg az időben, hanem az idő jelent meg az örökkévalóságban.” A probléma gyökere tehát az, hogy az eltérő interpretációk – mint az irodalomközi párbeszédben – a különböző szereplőknek nagyon ellentétes szerepeket tulajdonítanak. A napnál is világosabban jelenik ez meg a zsidó és a keresztény vallás esetén, hiszen itt nem pusztán a „sztori”, hanem az azt elbeszélő Könyv – a Biblia – is azonos. A kereszténység és a zsidóság párbeszédének alapja éppen ebből fakad: „Mélyebb önképük szerint is egymáshoz vannak kötve – írja Tatár – abban a világtörténelemben, amelyet éppenséggel ők maguk nyitottak meg, s amelyben nem szabadulhatnak meg egymástól.”

Ami számomra új megvilágításba helyezte az általában vett párbeszéd problémáját, hogy – kialakult szokásom szerint – az ünnepek alatt olvasom el az év során felgyűlt könyvek legalább egy részét. Így került kezembe karácsony táján John Gribbin A multiverzum nyomában című könyve. Az írás nem egyszerűen a „mi világunk”, hanem az összes világok, sőt, az „összes lehetséges Világ” sztoriját meséli el. Ennyiben megvilágítja azt az elmúlt hónapokban felröppent és komoly vitákat kiváltott hírt, amelyet Stephen Hawking – könyve (A nagy terv – Akkord, 2011) megjelenése kapcsán adott – interjúját követően kapott fel a média. A neves fizikus azt találta mondani: a világ keletkezésének magyarázatához nincs szükség Istenre. Hawking állítása – látszólag – nem lép túl a neves francia tudós, Laplace Napóleonnak könyve elolvasása után feltett kérdésére – „Hol van az Ön rendszerében Isten?” – adott válaszán: „Fenség, nem volt szükségem erre a feltevésre.” A XXI. század tudománya azonban ebben az alapvető kérdésben valójában jóval tovább lépett.

Laplace „csupán” a rendszer működéséből „száműzte” Istent. Véleményét pontosan adta vissza Madách Az ember tragédiájában: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerék-fogát újítni kell.” Ez volt a felvilágosodás tudósainak beállítódása: a teremtés talán Isten műve, de a világ működése már nem igényli egy transzcendens lény jelenlétét. A tudomány azonban már a XX. század közepén kutatás tárgyává tette világunk keletkezését. Vizsgálni kezdte – immáron megfigyeléseivel – miként zajlott az Ősrobbanás, majd az azt követő kozmikus Infláció. Az elmúlt években a kutatók a fizika szabatos fogalmain, kísérletileg ellenőrzött adatokon és a matematika kikezdhetetlen logikáján alapuló választ kerestek a kérdésekre: mi lehetett a „mi világunk” előtt, miért, miből és hogyan jött létre a „mi világunk”, miért és milyen „más” világok létezhettek és létezhetnek, valamint létezésük miként befolyásolja a „mi” létezésünket? A helyzet azért külön­leges a gondolkodás történetében, mert a tudomány sokáig elutasította az ilyen jellegű kérdések kutatását. Sem elegendően okosnak, sem „illetékesnek” nem tekintette magát ezeknek a kérdéseknek az elemzésére. Szerényen visszahúzódott attól, hogy beleszóljon a vallási és filozófiai párbeszéd nagy problémáiba, legfeljebb a fogalmi értelmezés csiszolgatását és az apró finomítást tekintette feladatának. Most azonban meghökkentően egybecseng Tatárnak a Genezis fordításának értelmezéséből kiolvasott, teremtett világok sokaságát felrajzoló képe és a kozmológusok valóságos tényekből építkező Multiverzum-modellje.

Ez a párhuzam sokakat arra késztet, hogy kísérletet tegyenek a modern fizika elméleteinek olyan interpretációjára, amely a metaforikus egymásra vonatkozáson túlmenő, lényegi azonosságot állapítana meg a tudományos modellek és a vallási mítoszok között. Ez a lehetőség – más szempontból veszély – egyáltalán nem légből kapott. Szintén az év végén jelent meg és ugyancsak a Multiverzum fizikai elméletének leírásával foglalkozik Sean Carroll Most vagy mindörökké című könyve. Az író elmeséli, hogy nem volt problémája a cím­adással: a From Eternity to Here (angol) címet ellenállhatatlannak és eredetinek érezte. Ám éppen megjelent a könyve, amikor pontosan ugyanezzel a címmel (!) egy másik könyv is a boltokba került. Annak alcíme – Isten örök szándékának újrafelfedezése – azonban egészen más megközelítést sugallt. Adott tehát két könyv ugyanarról a sztoriról – a Világ létezéséről – ugyanazzal a címmel, ugyanazokban a könyvesboltokban, sokszor ugyanazon a polcon – ám egészen eltérő interpretációt szólaltatnak meg.

E sorok írója az interpretációk között táguló szakadékból egy súlyosabb problémára, a valóságról folyó párbeszédek ellehetetlenülésére következtet. A mitikus és a tudományos világkép egyre csökkenő párbeszédképességének bizonyítékát véli felfedezni abban, hogy a valóság leírására használt nyelveik között áthidalhatatlanná szélesülő „senki földje” jött létre. Az egyik oldalon ott az Írás betűinek – a valamikor élt próféták által elmondott – igaz és örökre változtathatatlan értelmezése, majd a következtetés levonása: „Lévén az Írás Isten örök önkinyilvánítása és nem csupán a világgal való viszonyának története, ezért örökre megőrzi a világunkat megelőző tetteinek lenyomatát is…” Ebből a mondatból a Teremtés valamiféle történetisége olvasható ki. A másik oldalon ott a tudomány által taglalt Multiverzum-sztori. A kérdés az, vajon – minden egymásra vonatkoztatást kereső igyekezet ellenére – kapcsolatba hozható-e a vallások Teremtés-modellje és a kozmológia és kvantumelmélet spontán keletkezés modellje?

Hogyan is hangzik ez az utóbbi a nép­szerűsítő könyvek interpretációjában? A folyamatosan termodinamikai egyensúlyban levő üres térben állandóan ott nyü­zsögnek – keletkeznek és megsemmisülnek – a kvantumfluktuációk rövidebb-hosszabb élettartamú objektumai. Az általunk látott és lakott Világegyetem „a téridő egy örökké létező tartományában bekövetkező kvantumfluk­tuá­ció­ból nőtt ki”. A mintegy 13,7 milliárd évvel ezelőtt létrejött kvantumfluk­tu­á­ció a skalártér hatására robbanásszerű tágulásnak indult, és a térrel egyben megszületett az idő is. Az infláció eredményeként Világegyetemünk egy atomnál kisebb méretből teniszlabda nagyságúra fúvódott, amelynek nyomait a kozmikus háttérsugárzás a mai napig őrzi. „Ezzel pontosan egyenértékű folyamatok – írja J. Gribbin – hoznak létre másutt a meta-univerzumban hasonló felfúvódó tartományokat.” Ez egyben világunk újabb – immár valószínű végleges – „tekintélyvesztését” jelenti. Már nem egyszerűen arról van szó – mint Kopernikusz modelljében –, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja. Még csak nem is arról, hogy Naprendszerünk, sőt a Galaxisunk sem a mindenség közepe. Most azt firtatják, hogy még a mi „Mindenségünk” sem egyetlen, kizárólagos és kitüntetett. „A de Sitter térben a sugárzások nyomaiban, valamint a sötét energiának nevezett skalártérben fellépő kvantumfluktuációk nagyritkán néhány Planck-méretű tartományt hoznak létre, amelyek drámai sebességgel a mienkhez hasonló buborékuniverzumokká fúvódnak fel.”

A fenti történetet Gribbin és Carroll is – és a többi, az elmúlt évben született, témába vágó könyv, pl. P. Davis A megbundázott Világegyetem, Lee Smolin Mi a gubanc a fizikával?, S. Hawking és L. Mlodinov A nagy terv – hétköznapi nyelven mesélik el. Csak ahol elkerülhetetlen, használják a fizika fogalomrendszerét. Azt azonban mindegyikük egyértelművé teszi, a sztori lényege csak a matematika nyelvén és a folyamatosan formálódó fizikai elmélet fogalmaival ragadható meg. Ám még ezek valóságtartalma is csupán a kísérleti tények birtokában lesz megítélhető. Minden egyéb narratíva leegyszerűsített, gyakran azonban „lebutított” és így megtévesztő interpretáció. Ez a tény egy feloldhatatlannak tűnő ellentmondásra utal. A valóságot leíró modellek matematikai nyelve fokozatosan eltávolodott a hétköznapi emberek fogalomrend­szerétől. Ezzel együtt a XIX. századig a valóság matematikai és hétköznapi inter­pretációja között nem volt áthidalhatatlan a szakadék. A XX. század során azonban – a kvantumelmélet és az általános relativitáselmélet megszületésével – a hétköznapok nyelve és a fizika nyelve egyre távolabbra került egymástól. A távolság sokáig áthidalhatónak tűnt, mivel a legnevesebb fizikusok – pl. Einstein, a speciális relativitáselméletről írt népszerűsítő könyvében – maguk mesélték el a hétköznapi interpretációkat.

Ám, ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a Természet megértésében, a Valóság, és egyben leírásának egyetlen adekvát nyelve, a matematika is, mind bonyolultabbá vált. Ezzel a kommunikációs „távolság”, nem csupán a hétköznapi emberek és a tudósok, de még a fizika eltérő területeit művelő szakemberek között is – lásd Lee Smolin könyvét – megnőtt. A XX. század közepétől egyre hosszabb időt vesz igénybe a matematikai nyelv elsajátítása. Még a fizikával hivatásszerűen foglalkozók – de különböző területek kutatását művelők – is döntően csupán saját szakterületük „dialektusát” értik és gyakorolják. A bevezetőben említett tanár és hallgató párbeszéd-képtelensége napjainkban így nem egyszerűen a matematikában járatos szakemberre és az abban „analfabéta” érdeklődőre vonatkozhat, hanem akár egy fizikusra is, aki – mint magam egykor – történetesen a szilárdtest-fizikával foglalkozott. 1905-ben a világon élő mintegy 2000 fizikus többé-kevésbé megérthette a speciális relativitáselméletet vagy a klasszikus termodinamikát. 1950-ben az akkor élő 20 ezer fizikusból 2000 megérthette az általános relativitáselméletet és a kvantumfizikát, 2000-ben a világ, mondjuk, 200 ezer fizikusából legfeljebb ha 2000-en beszélik a húrelmélet vagy kvantumkozmológia matematikai nyelvét.

Ebben a helyzetben alapvetően új módon vetődik fel a valóság matematikai és a hétköznapi fogalmakra támaszkodó interpretációjának vitája. A tudománytörténet egyik legérdekesebb korszakában – Kopernikusz posztumusz kiadott De revolutionibus… könyvének megjelenését követően – meghökkentő élességgel robbant ki a fizikai valóság, illetve matematikai interpretációja kapcsolatának kérdése. „A csillagász feladata – írta az egyik nézetet képviselő Osiander, Kopernikusz művének kiadója, a könyv egyébként aláírás nélküli előszavában –, hogy pontos és szorgalmas megfigyeléssel összeállítsa az égi mozgások történetét. Majd (…) olyan hipotéziseket képzeljen el és találjon ki, amelyek segítségével ezeket a mozgásokat (mind a múltra, mind a jövőre nézve) a geometria elveihez hasonlóan pontosan ki lehet számítani. Nem fontos, hogy ezek a hipotézisek igazak vagy valószerűek legyenek. Egy a fontos: hogy a megfigyelésekkel egyező számításokat szolgáljanak.” A tudományos modell valóságra vonatkozásának zárójelbe tételét ugyanakkor élesen utasította vissza Giordano Bruno. Tiltakozott az ellen, hogy Kopernikusz elméletét megfosszák fizikai tartalmától, mondván, a csillagász „minden erőfeszítése arra irányult, hogy bebizonyítsa (…) nemcsak matematikus, aki feltételezi, hanem fizikus is, aki bebizonyítja a Föld mozgását.”

Az elmúlt 500 évben a tudomány a valóság egyre mélyebb szintjeit ismerte meg, de közben az egyre összetettebb jelenségek leírásához használt matematikai konstrukciók is bonyolultabbak lettek. Ez egyben azt is jelentette, hogy a természet leírására használt matematika elsajátítása komoly képzettséget, nagy kitartást és hosszú időt igényel. A tudomány előrehaladásával az „általános iskolai” matematikát előbb a „középiskolai”, majd az „egyetemi” matematika váltotta fel, míg napjainkban már az „egyetemi” is csak bevezető kurzus. Ez a tény alapvetően újszerűen veti fel a vallás és a filozófia, illetve a tudomány párbeszédét. Bármely párbeszéd alapja ugyanis a másik sztorija iránti érdeklődés, annak megértésére való nyitottság és a megértés közös nyelvének ismerete. A felek érdeke ugyan nem szükségszerűen azonos, hiszen vezetheti őket eltérő szándék is. De a párbeszéd nem nélkülözheti a megértésre való nyitottságot és a közös nyelvet.

Esetünkben a közös történet – a Mindenség születése – ugyan adott, ám a közös nyelv elveszni látszik. A párbeszéd – szűrhettük le Tatár írásából – még akkor is nehéz, ha egyébként azonos a sztori és részben közös az azt elbeszélő nyelv. Még akkor is akadozó lehet, ha – mint a zsidó és a keresztény vallás esetén – maga az alapjául szolgáló Könyv (a Biblia) is azonos. A közös nyelv adja meg az esélyét, hogy a történetek szereplőiként megjelenő közösségek, a kollektív identitásukat megalapozó mítoszok élesen szembefeszülő és torzított ítéletei ellenére – gondoljunk Odüsszeusz történetére –, képesek legalább meghallgatni egymást. Képzeljük azonban el, milyen nehézségekkel kell szembenézni, ha a sztori magja – a „Teremtés”, és a „Valóság keletkezése” – ugyan azonos, de a nyelv alapvetően különböző. A vallások történetei a hétköznapokból kinövő közös nyelv különböző dialektusaiban íródtak. Napjaink (természet)tudományának nyelve azonban – szerkezetében és fogalomrendszerében – teljesen eltérő a vallások mitikus, de még a filozófia kifinomultabb, ezzel együtt a hétköznapokból eredeztetett fogalomrendszerétől is.

A vallás a múlt ködös távolából felsejlő, sokféle és egymásnak is ellentmondó emléktöredékekből kiformálódott szent könyvekre és szent emberekre hivatkozik. A kanonizált szöveg – amelyet rendre lefordítottak a hétköznapi nyelvre, és érthetővé interpretáltak minden kor embere számára – tartalmazza az Igazságot. A tudomány viszont a valóságot folyamatosan közelítő, egykor igaznak felmutatott modelljeit rendre kiigazító elméleteit a Természet „eredeti nyelvén”, a matematika fogalmaival írja le. A kutatók ugyan több-kevesebb sikerrel lefordítják a hétköznapi nyelvre elméleteiket, ám azok még így is egyre távolodnak a hétköznapok fogalmaitól. És egyszer csak a könyvesboltok polcai között bóklászó olvasóval két, azonos című – From Eternity to Here – könyv néz szembe, és bizonytalan, melyiket válassza. Az interpretációk versenyében annak van előnye, amelyik otthonos – vagy legalábbis könnyen befogadható – fogalmakkal operál. A választás ezért (kulturális) törzsi – értsd művészi, misztikusi, filozófusi vagy szkeptikus tudósi – preferenciát tükröz. Mindenki a „saját törzs” dialektusában megírt interpretációt részesíti előnyben.

Minél pontosabban igyekszik visszaadni tehát a kozmológus a Valóság – leg­újabb tudományos kutatásokon alapuló – szerkezetét, annál nehezebb helyzetben van. „Törzse” nemcsak a társadalmon, hanem a globális tudományos közösségen belül is egyre csökkenő méretű csoportot alkot. Már a tudósok közösségének különböző csoportjai is úgy viszonyulnak a többiekhez, ahogyan a XX. század második felének posztmodern művészeti irányzatai szemlélték egymást: jó szándékúan, érdeklődve, de mind kevésbé felfogva a másik mondanivalójának lényegét. Egyre nehezebb túllépni a saját „törzs” módszertani hagyományain, és képesnek lenni megérteni a másik „törzs” alkotásait. Sokszor kifejezetten ellentétesek lehetnek az érdekeik, mint erről az egyik érintett, Lee Smolin, izgalmas és gondolat­ébresztő könyvében – Mi a gubanc a fizi­kával? – beszámolt.


„Amiről nem lehet beszélni – hangzik Wittgenstein Tractatusának sokat idézett, utolsó mondata –, arról hallgatni kell.” Filozófiája a XX. század elején – részben, bár nem kizárólag – a tudomány és a hétköznapi élet fokozatos eltávolodásának problémájára reflektált. A harmincas években, élete utolsó szakaszában Husserl is a tudomány és az „élet-problémák” végzetes eltávolodásából fakadó gondok filozófiai megoldásával küszködött. Megoldást azonban sem ő, sem mások nem találtak. Közben a probléma, ahelyett hogy enyhült volna, csak súlyosbodott: a „süketek párbeszéde” már nem pusztán a kultúra területei közötti kapcsolatra, hanem a tudományon belüli viszonyokra is jellemzővé vált. A kultúra egésze mind jobban emlékeztet a gyorsulva táguló Univerzumra. Ott a galaxisok távolodnak, itt a kultúra „törzsi” világai kerülnek egyre távolabb egymástól, és mindinkább egymás egyre régebbi múltját észlelik. A közelmúlt és a ma alkotásairól, eredményeiről mind kevesebb információt képesek kapni és befogadni. Végül azután az önmagukba záródó kozmikus és kulturális világok eltűnnek egymás számára a megfigyelhetőség határát jelentő eseményhorizont mögött. Csak az emléke marad – ki tudja, meddig – az egykor népes csillagtársadalomnak, illetve az egykor egymásra reflektáló kulturális közösségeknek.

Mi lesz, ha a világ megismerésével foglalatoskodó – egykor egymással párbeszédet folytató – „törzsek”, egymástól távolodó galaxisokként, egyre kevésbé tudnak egymásról? Hova vezet, ha közös nyelv nem lévén, nem lehet eszmét cserélni a közösnek gondolt témákról? Mi lesz a következménye, ha nem csupán a gondolatok cseréjét lehetővé tevő közös nyelv vész el, de az érdeklődés is egymás iránt. „Két monológból – mondta Freud – sosem lesz egy dialógus.” De belenyugodhatunk-e abba, hogy az emberi lét nélkülözhetetlen területei, a tudomány, az etika, a vallás, a filozófia, a művészetek és a hétköznapi élet kommunikációképtelenné válnak? Végül is, mi a teendő, ha a témáról – wittgensteini értelemben – valóban nem lehet beszélni, de hallgatni sem lehet? Ha igaz a felrajzolt kép, és az is, amit Freud és Wittgen­stein mondanak, akkor egyre kevésbé remélhető a tudomány, a vallás és a hétköznapok párbeszéde. Világunkat egymásról (még) tudó, egymásra (még) figyelő, de egymás történeteit egyre kevésbé értő közösségek alkotják. Ám ezek között a – ma még egymást jó szándékúan, esetenként kíváncsian szemlélő – közösségek között az érdeklődés a párbeszédre való képesség gyengülésével lassan csökkenni látszik. Vajon a kultúra sorsát is a Multiverzum egymástól elszigetelt és eltérő fizikai törvényekkel jellemezhető, bizonyos értelemben magukba záródó Világegyetemeinek metaforája tükrözi?

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon