Marosán György

Nyomtatóbarát változat

„Egy komoly ember” – a Coen testvérek filmjének főszereplője –, kvantumfizikát és kozmológiát tanító egyetemi oktató elégtelen jegyet ad koreai hallgatójának dolgozatára. Párbeszédükből kiderül, a professzor azért gondolja a dolgozatot javíthatatlannak, mert a hallgató nem ért a matematikához. Valószínű úgy vette fel ezt a tárgyat, hogy nem volt tisztában az alapkövetelményekkel. Aki nem „beszéli” a matematikát – érvel a professzor –, az semmit nem érthet a fizikából. A hallgató viszont azt állítja, „érti a sztorit”. Számára a kozmológiai elmélet egyfajta – köznyelv szavaival elmesélhető – „történet”, amelyről releváns dolgokat tud elmondani, ezért jobb jegyet érdemel.A tanár azonban hajthatatlan: aki nem ismeri a (magasabb) matematikát, az nem értheti, miről szól a fizika, bármit mond is, az értelmezhetetlen. A történet Tatár György Timeo Danaos című – az ÉS karácsonyi számában megjelent –, a vallásközi párbeszéd esélyét latolgató cikkének olvasása során jutott eszembe, azon tűnődve: vajon lehetséges-e a XXI. században párbeszéd a Világ fizikai elméletét megalkotó tudósok és az elmélet részben jó szándékú, máskor ideológiai célzatú, de alapvetően a matematikához nem értő értelmezői között.

Tatár György a vallásközi párbeszéd problémáját az irodalomközi párbeszéd példájával világítja meg. Az európai történelem két nagy történelemformáló nemzete (a görögök és a rómaiak) legitimációs mitológiáját – Homérosz Odüsszeiáját és Vergilius Aeneisét – állítja egymás mellé, amelyekben a főhős, Odüsszeusz egymással gyökeresen ellentétes interpretációja bukkan elő. Homérosz Odüsszeusza bátor, ravasz, találékony, kitartó – csupa olyan tulajdonság, amelyeket bármely nemzet magáról szívesen állítana. Ugyanő az Aeneisben: orgyilkos, gonosz, álnok, intrikus, egy szóval, „fő bűnmester”. Adott tehát a közös „sztori” – a trójai háború –, amelynek kimenetét és szereplőit gyökeresen ellentétesen értelmezi a két nagy nép.

Az irodalomközi párbeszéd metaforája találóan világítja meg a vallásközi párbeszéd problémáját. Itt is adott egy közös sztori – a Teremtés –, amelyhez a vallások, történelmi hagyományaik alapján, eltérő interpretációkat fűznek. „A valóság isteni teremtése – határozza meg a vallások közös problémáját Tatár – ugyanis korunk embe­rének értelmét azzal az abszurdummal szembesíti, amikor is nem az örökkévalóság jelent meg az időben, hanem az idő jelent meg az örökkévalóságban.” A probléma gyökere tehát az, hogy az eltérő interpretációk – mint az irodalomközi párbeszédben – a különböző szereplőknek nagyon ellentétes szerepeket tulajdonítanak. A napnál is világosabban jelenik ez meg a zsidó és a keresztény vallás esetén, hiszen itt nem pusztán a „sztori”, hanem az azt elbeszélő Könyv – a Biblia – is azonos. A kereszténység és a zsidóság párbeszédének alapja éppen ebből fakad: „Mélyebb önképük szerint is egymáshoz vannak kötve – írja Tatár – abban a világtörténelemben, amelyet éppenséggel ők maguk nyitottak meg, s amelyben nem szabadulhatnak meg egymástól.”

Ami számomra új megvilágításba helyezte az általában vett párbeszéd problémáját, hogy – kialakult szokásom szerint – az ünnepek alatt olvasom el az év során felgyűlt könyvek legalább egy részét. Így került kezembe karácsony táján John Gribbin A multiverzum nyomában című könyve. Az írás nem egyszerűen a „mi világunk”, hanem az összes világok, sőt, az „összes lehetséges Világ” sztoriját meséli el. Ennyiben megvilágítja azt az elmúlt hónapokban felröppent és komoly vitákat kiváltott hírt, amelyet Stephen Hawking – könyve (A nagy terv – Akkord, 2011) megjelenése kapcsán adott – interjúját követően kapott fel a média. A neves fizikus azt találta mondani: a világ keletkezésének magyarázatához nincs szükség Istenre. Hawking állítása – látszólag – nem lép túl a neves francia tudós, Laplace Napóleonnak könyve elolvasása után feltett kérdésére – „Hol van az Ön rendszerében Isten?” – adott válaszán: „Fenség, nem volt szükségem erre a feltevésre.” A XXI. század tudománya azonban ebben az alapvető kérdésben valójában jóval tovább lépett.

Laplace „csupán” a rendszer működéséből „száműzte” Istent. Véleményét pontosan adta vissza Madách Az ember tragédiájában: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerék-fogát újítni kell.” Ez volt a felvilágosodás tudósainak beállítódása: a teremtés talán Isten műve, de a világ működése már nem igényli egy transzcendens lény jelenlétét. A tudomány azonban már a XX. század közepén kutatás tárgyává tette világunk keletkezését. Vizsgálni kezdte – immáron megfigyeléseivel – miként zajlott az Ősrobbanás, majd az azt követő kozmikus Infláció. Az elmúlt években a kutatók a fizika szabatos fogalmain, kísérletileg ellenőrzött adatokon és a matematika kikezdhetetlen logikáján alapuló választ kerestek a kérdésekre: mi lehetett a „mi világunk” előtt, miért, miből és hogyan jött létre a „mi világunk”, miért és milyen „más” világok létezhettek és létezhetnek, valamint létezésük miként befolyásolja a „mi” létezésünket? A helyzet azért külön­leges a gondolkodás történetében, mert a tudomány sokáig elutasította az ilyen jellegű kérdések kutatását. Sem elegendően okosnak, sem „illetékesnek” nem tekintette magát ezeknek a kérdéseknek az elemzésére. Szerényen visszahúzódott attól, hogy beleszóljon a vallási és filozófiai párbeszéd nagy problémáiba, legfeljebb a fogalmi értelmezés csiszolgatását és az apró finomítást tekintette feladatának. Most azonban meghökkentően egybecseng Tatárnak a Genezis fordításának értelmezéséből kiolvasott, teremtett világok sokaságát felrajzoló képe és a kozmológusok valóságos tényekből építkező Multiverzum-modellje.

Ez a párhuzam sokakat arra késztet, hogy kísérletet tegyenek a modern fizika elméleteinek olyan interpretációjára, amely a metaforikus egymásra vonatkozáson túlmenő, lényegi azonosságot állapítana meg a tudományos modellek és a vallási mítoszok között. Ez a lehetőség – más szempontból veszély – egyáltalán nem légből kapott. Szintén az év végén jelent meg és ugyancsak a Multiverzum fizikai elméletének leírásával foglalkozik Sean Carroll Most vagy mindörökké című könyve. Az író elmeséli, hogy nem volt problémája a cím­adással: a From Eternity to Here (angol) címet ellenállhatatlannak és eredetinek érezte. Ám éppen megjelent a könyve, amikor pontosan ugyanezzel a címmel (!) egy másik könyv is a boltokba került. Annak alcíme – Isten örök szándékának újrafelfedezése – azonban egészen más megközelítést sugallt. Adott tehát két könyv ugyanarról a sztoriról – a Világ létezéséről – ugyanazzal a címmel, ugyanazokban a könyvesboltokban, sokszor ugyanazon a polcon – ám egészen eltérő interpretációt szólaltatnak meg.

E sorok írója az interpretációk között táguló szakadékból egy súlyosabb problémára, a valóságról folyó párbeszédek ellehetetlenülésére következtet. A mitikus és a tudományos világkép egyre csökkenő párbeszédképességének bizonyítékát véli felfedezni abban, hogy a valóság leírására használt nyelveik között áthidalhatatlanná szélesülő „senki földje” jött létre. Az egyik oldalon ott az Írás betűinek – a valamikor élt próféták által elmondott – igaz és örökre változtathatatlan értelmezése, majd a következtetés levonása: „Lévén az Írás Isten örök önkinyilvánítása és nem csupán a világgal való viszonyának története, ezért örökre megőrzi a világunkat megelőző tetteinek lenyomatát is…” Ebből a mondatból a Teremtés valamiféle történetisége olvasható ki. A másik oldalon ott a tudomány által taglalt Multiverzum-sztori. A kérdés az, vajon – minden egymásra vonatkoztatást kereső igyekezet ellenére – kapcsolatba hozható-e a vallások Teremtés-modellje és a kozmológia és kvantumelmélet spontán keletkezés modellje?

Hogyan is hangzik ez az utóbbi a nép­szerűsítő könyvek interpretációjában? A folyamatosan termodinamikai egyensúlyban levő üres térben állandóan ott nyü­zsögnek – keletkeznek és megsemmisülnek – a kvantumfluktuációk rövidebb-hosszabb élettartamú objektumai. Az általunk látott és lakott Világegyetem „a téridő egy örökké létező tartományában bekövetkező kvantumfluk­tuá­ció­ból nőtt ki”. A mintegy 13,7 milliárd évvel ezelőtt létrejött kvantumfluk­tu­á­ció a skalártér hatására robbanásszerű tágulásnak indult, és a térrel egyben megszületett az idő is. Az infláció eredményeként Világegyetemünk egy atomnál kisebb méretből teniszlabda nagyságúra fúvódott, amelynek nyomait a kozmikus háttérsugárzás a mai napig őrzi. „Ezzel pontosan egyenértékű folyamatok – írja J. Gribbin – hoznak létre másutt a meta-univerzumban hasonló felfúvódó tartományokat.” Ez egyben világunk újabb – immár valószínű végleges – „tekintélyvesztését” jelenti. Már nem egyszerűen arról van szó – mint Kopernikusz modelljében –, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja. Még csak nem is arról, hogy Naprendszerünk, sőt a Galaxisunk sem a mindenség közepe. Most azt firtatják, hogy még a mi „Mindenségünk” sem egyetlen, kizárólagos és kitüntetett. „A de Sitter térben a sugárzások nyomaiban, valamint a sötét energiának nevezett skalártérben fellépő kvantumfluktuációk nagyritkán néhány Planck-méretű tartományt hoznak létre, amelyek drámai sebességgel a mienkhez hasonló buborékuniverzumokká fúvódnak fel.”

A fenti történetet Gribbin és Carroll is – és a többi, az elmúlt évben született, témába vágó könyv, pl. P. Davis A megbundázott Világegyetem, Lee Smolin Mi a gubanc a fizikával?, S. Hawking és L. Mlodinov A nagy terv – hétköznapi nyelven mesélik el. Csak ahol elkerülhetetlen, használják a fizika fogalomrendszerét. Azt azonban mindegyikük egyértelművé teszi, a sztori lényege csak a matematika nyelvén és a folyamatosan formálódó fizikai elmélet fogalmaival ragadható meg. Ám még ezek valóságtartalma is csupán a kísérleti tények birtokában lesz megítélhető. Minden egyéb narratíva leegyszerűsített, gyakran azonban „lebutított” és így megtévesztő interpretáció. Ez a tény egy feloldhatatlannak tűnő ellentmondásra utal. A valóságot leíró modellek matematikai nyelve fokozatosan eltávolodott a hétköznapi emberek fogalomrend­szerétől. Ezzel együtt a XIX. századig a valóság matematikai és hétköznapi inter­pretációja között nem volt áthidalhatatlan a szakadék. A XX. század során azonban – a kvantumelmélet és az általános relativitáselmélet megszületésével – a hétköznapok nyelve és a fizika nyelve egyre távolabbra került egymástól. A távolság sokáig áthidalhatónak tűnt, mivel a legnevesebb fizikusok – pl. Einstein, a speciális relativitáselméletről írt népszerűsítő könyvében – maguk mesélték el a hétköznapi interpretációkat.

Ám, ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a Természet megértésében, a Valóság, és egyben leírásának egyetlen adekvát nyelve, a matematika is, mind bonyolultabbá vált. Ezzel a kommunikációs „távolság”, nem csupán a hétköznapi emberek és a tudósok, de még a fizika eltérő területeit művelő szakemberek között is – lásd Lee Smolin könyvét – megnőtt. A XX. század közepétől egyre hosszabb időt vesz igénybe a matematikai nyelv elsajátítása. Még a fizikával hivatásszerűen foglalkozók – de különböző területek kutatását művelők – is döntően csupán saját szakterületük „dialektusát” értik és gyakorolják. A bevezetőben említett tanár és hallgató párbeszéd-képtelensége napjainkban így nem egyszerűen a matematikában járatos szakemberre és az abban „analfabéta” érdeklődőre vonatkozhat, hanem akár egy fizikusra is, aki – mint magam egykor – történetesen a szilárdtest-fizikával foglalkozott. 1905-ben a világon élő mintegy 2000 fizikus többé-kevésbé megérthette a speciális relativitáselméletet vagy a klasszikus termodinamikát. 1950-ben az akkor élő 20 ezer fizikusból 2000 megérthette az általános relativitáselméletet és a kvantumfizikát, 2000-ben a világ, mondjuk, 200 ezer fizikusából legfeljebb ha 2000-en beszélik a húrelmélet vagy kvantumkozmológia matematikai nyelvét.

Ebben a helyzetben alapvetően új módon vetődik fel a valóság matematikai és a hétköznapi fogalmakra támaszkodó interpretációjának vitája. A tudománytörténet egyik legérdekesebb korszakában – Kopernikusz posztumusz kiadott De revolutionibus… könyvének megjelenését követően – meghökkentő élességgel robbant ki a fizikai valóság, illetve matematikai interpretációja kapcsolatának kérdése. „A csillagász feladata – írta az egyik nézetet képviselő Osiander, Kopernikusz művének kiadója, a könyv egyébként aláírás nélküli előszavában –, hogy pontos és szorgalmas megfigyeléssel összeállítsa az égi mozgások történetét. Majd (…) olyan hipotéziseket képzeljen el és találjon ki, amelyek segítségével ezeket a mozgásokat (mind a múltra, mind a jövőre nézve) a geometria elveihez hasonlóan pontosan ki lehet számítani. Nem fontos, hogy ezek a hipotézisek igazak vagy valószerűek legyenek. Egy a fontos: hogy a megfigyelésekkel egyező számításokat szolgáljanak.” A tudományos modell valóságra vonatkozásának zárójelbe tételét ugyanakkor élesen utasította vissza Giordano Bruno. Tiltakozott az ellen, hogy Kopernikusz elméletét megfosszák fizikai tartalmától, mondván, a csillagász „minden erőfeszítése arra irányult, hogy bebizonyítsa (…) nemcsak matematikus, aki feltételezi, hanem fizikus is, aki bebizonyítja a Föld mozgását.”

Az elmúlt 500 évben a tudomány a valóság egyre mélyebb szintjeit ismerte meg, de közben az egyre összetettebb jelenségek leírásához használt matematikai konstrukciók is bonyolultabbak lettek. Ez egyben azt is jelentette, hogy a természet leírására használt matematika elsajátítása komoly képzettséget, nagy kitartást és hosszú időt igényel. A tudomány előrehaladásával az „általános iskolai” matematikát előbb a „középiskolai”, majd az „egyetemi” matematika váltotta fel, míg napjainkban már az „egyetemi” is csak bevezető kurzus. Ez a tény alapvetően újszerűen veti fel a vallás és a filozófia, illetve a tudomány párbeszédét. Bármely párbeszéd alapja ugyanis a másik sztorija iránti érdeklődés, annak megértésére való nyitottság és a megértés közös nyelvének ismerete. A felek érdeke ugyan nem szükségszerűen azonos, hiszen vezetheti őket eltérő szándék is. De a párbeszéd nem nélkülözheti a megértésre való nyitottságot és a közös nyelvet.

Esetünkben a közös történet – a Mindenség születése – ugyan adott, ám a közös nyelv elveszni látszik. A párbeszéd – szűrhettük le Tatár írásából – még akkor is nehéz, ha egyébként azonos a sztori és részben közös az azt elbeszélő nyelv. Még akkor is akadozó lehet, ha – mint a zsidó és a keresztény vallás esetén – maga az alapjául szolgáló Könyv (a Biblia) is azonos. A közös nyelv adja meg az esélyét, hogy a történetek szereplőiként megjelenő közösségek, a kollektív identitásukat megalapozó mítoszok élesen szembefeszülő és torzított ítéletei ellenére – gondoljunk Odüsszeusz történetére –, képesek legalább meghallgatni egymást. Képzeljük azonban el, milyen nehézségekkel kell szembenézni, ha a sztori magja – a „Teremtés”, és a „Valóság keletkezése” – ugyan azonos, de a nyelv alapvetően különböző. A vallások történetei a hétköznapokból kinövő közös nyelv különböző dialektusaiban íródtak. Napjaink (természet)tudományának nyelve azonban – szerkezetében és fogalomrendszerében – teljesen eltérő a vallások mitikus, de még a filozófia kifinomultabb, ezzel együtt a hétköznapokból eredeztetett fogalomrendszerétől is.

A vallás a múlt ködös távolából felsejlő, sokféle és egymásnak is ellentmondó emléktöredékekből kiformálódott szent könyvekre és szent emberekre hivatkozik. A kanonizált szöveg – amelyet rendre lefordítottak a hétköznapi nyelvre, és érthetővé interpretáltak minden kor embere számára – tartalmazza az Igazságot. A tudomány viszont a valóságot folyamatosan közelítő, egykor igaznak felmutatott modelljeit rendre kiigazító elméleteit a Természet „eredeti nyelvén”, a matematika fogalmaival írja le. A kutatók ugyan több-kevesebb sikerrel lefordítják a hétköznapi nyelvre elméleteiket, ám azok még így is egyre távolodnak a hétköznapok fogalmaitól. És egyszer csak a könyvesboltok polcai között bóklászó olvasóval két, azonos című – From Eternity to Here – könyv néz szembe, és bizonytalan, melyiket válassza. Az interpretációk versenyében annak van előnye, amelyik otthonos – vagy legalábbis könnyen befogadható – fogalmakkal operál. A választás ezért (kulturális) törzsi – értsd művészi, misztikusi, filozófusi vagy szkeptikus tudósi – preferenciát tükröz. Mindenki a „saját törzs” dialektusában megírt interpretációt részesíti előnyben.

Minél pontosabban igyekszik visszaadni tehát a kozmológus a Valóság – leg­újabb tudományos kutatásokon alapuló – szerkezetét, annál nehezebb helyzetben van. „Törzse” nemcsak a társadalmon, hanem a globális tudományos közösségen belül is egyre csökkenő méretű csoportot alkot. Már a tudósok közösségének különböző csoportjai is úgy viszonyulnak a többiekhez, ahogyan a XX. század második felének posztmodern művészeti irányzatai szemlélték egymást: jó szándékúan, érdeklődve, de mind kevésbé felfogva a másik mondanivalójának lényegét. Egyre nehezebb túllépni a saját „törzs” módszertani hagyományain, és képesnek lenni megérteni a másik „törzs” alkotásait. Sokszor kifejezetten ellentétesek lehetnek az érdekeik, mint erről az egyik érintett, Lee Smolin, izgalmas és gondolat­ébresztő könyvében – Mi a gubanc a fizi­kával? – beszámolt.

„Amiről nem lehet beszélni – hangzik Wittgenstein Tractatusának sokat idézett, utolsó mondata –, arról hallgatni kell.” Filozófiája a XX. század elején – részben, bár nem kizárólag – a tudomány és a hétköznapi élet fokozatos eltávolodásának problémájára reflektált. A harmincas években, élete utolsó szakaszában Husserl is a tudomány és az „élet-problémák” végzetes eltávolodásából fakadó gondok filozófiai megoldásával küszködött. Megoldást azonban sem ő, sem mások nem találtak. Közben a probléma, ahelyett hogy enyhült volna, csak súlyosbodott: a „süketek párbeszéde” már nem pusztán a kultúra területei közötti kapcsolatra, hanem a tudományon belüli viszonyokra is jellemzővé vált. A kultúra egésze mind jobban emlékeztet a gyorsulva táguló Univerzumra. Ott a galaxisok távolodnak, itt a kultúra „törzsi” világai kerülnek egyre távolabb egymástól, és mindinkább egymás egyre régebbi múltját észlelik. A közelmúlt és a ma alkotásairól, eredményeiről mind kevesebb információt képesek kapni és befogadni. Végül azután az önmagukba záródó kozmikus és kulturális világok eltűnnek egymás számára a megfigyelhetőség határát jelentő eseményhorizont mögött. Csak az emléke marad – ki tudja, meddig – az egykor népes csillagtársadalomnak, illetve az egykor egymásra reflektáló kulturális közösségeknek.

Mi lesz, ha a világ megismerésével foglalatoskodó – egykor egymással párbeszédet folytató – „törzsek”, egymástól távolodó galaxisokként, egyre kevésbé tudnak egymásról? Hova vezet, ha közös nyelv nem lévén, nem lehet eszmét cserélni a közösnek gondolt témákról? Mi lesz a következménye, ha nem csupán a gondolatok cseréjét lehetővé tevő közös nyelv vész el, de az érdeklődés is egymás iránt. „Két monológból – mondta Freud – sosem lesz egy dialógus.” De belenyugodhatunk-e abba, hogy az emberi lét nélkülözhetetlen területei, a tudomány, az etika, a vallás, a filozófia, a művészetek és a hétköznapi élet kommunikációképtelenné válnak? Végül is, mi a teendő, ha a témáról – wittgensteini értelemben – valóban nem lehet beszélni, de hallgatni sem lehet? Ha igaz a felrajzolt kép, és az is, amit Freud és Wittgen­stein mondanak, akkor egyre kevésbé remélhető a tudomány, a vallás és a hétköznapok párbeszéde. Világunkat egymásról (még) tudó, egymásra (még) figyelő, de egymás történeteit egyre kevésbé értő közösségek alkotják. Ám ezek között a – ma még egymást jó szándékúan, esetenként kíváncsian szemlélő – közösségek között az érdeklődés a párbeszédre való képesség gyengülésével lassan csökkenni látszik. Vajon a kultúra sorsát is a Multiverzum egymástól elszigetelt és eltérő fizikai törvényekkel jellemezhető, bizonyos értelemben magukba záródó Világegyetemeinek metaforája tükrözi?

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges