1 hozzászólás
Nyomtatóbarát változat
„A tábla alsó sarkában lévő képletsort nem értem” – szólalt meg elsőként egy idős professzor Einstein kanadai előadásán, miután a meghívott világhíresség befejezve mondanivalóját, felszólította hallgatóságát, tegyenek fel kérdéseket. „Ez állítás volt, és nem kérdés. Kérem a következőt” – volt a fizikus válasza. A tudományban, ahol csupán az érdekes kérdést és a megalapozott választ illeti elismerés, az efféle reakció érthető. Az átlagpolgár világában azonban a tekintélyek és a hiedelmek az irányadók. Itt inkább Churchill tanácsa járja, aki egy neki írt beszédet olvasva, egy megállapításnál a lap szélén a következő megjegyzést tette: „Gyenge érv. Hangosan mondani!” A tudós számára a tisztázásra késztető kételkedés kötelező. Ugyanakkor a „deus ex machina”-ra utaló magyarázatot – mivel csak a homályt növeli – elutasítja. Ezért van belekódolva az elkövetkező évtizedek eseményeibe a tudomány és a sokféle formában jelentkező („intelligens tervezés – IT”, „teremtéstudomány”), ám mindig vallási gyökerű koncepciók küzdelme.
Az IT – üzleti szóhasználattal – nem egy új termék, pusztán egy régi termék új csomagolásban. Ahogyan a tudomány tekintélye nőtt a társadalomban, a bibliai történetet a kutatások által igazolt tényekkel is alátámasztani törekedtek. Következő lépésben a tudományos alapossággal kellően nem megrostált és ellenőrzött bizonyítékokkal alá nem támasztott ismereteket kinevezték „teremtéstudománynak”. Végül, az elmúlt évtizedben a „teremtéstudomány” különös mutációjaként született meg az IT, amely már az élővilág elemi változásának darwini modelljét is elfogadta, csupán a „mindenható és vak” evolúció ellen hadakozott. Az új koncepció szerint az evolúció elégtelen: nem magyaráz meg minden jelenséget, és léteznek az „elfogadott” elméletnek ellentmondó jelenségek is. A „nagy ugrások” – állítják az IT hívői – a tudomány számára örökre megoldhatatlan rejtélyt jelentenek, és csak egy „Intelligens Tervező” közreműködésével értelmezhetők. Ez a tudományosnak maszkírozott, ám a valóságban a hit logikájára építő koncepció pontosan megfelel a katolikus egyház „hivatalos” doktrínájának. Nem elegendő ugyanis a tudományt egyes pontokon az IT közbeléptetésével „kisegíteni”. A következő lépésben megválaszolásra vár a kérdés: vajon honnan jön az IT? Ezt – az elmélet logikája alapján – nyilván egy még intelligensebb tervező hozza létre. Így azután az egyre intelligensebb tervezők sorának végén eljuthatunk az Abszolút Intelligens Tervezőhöz. De akkor miért ez a nagy felhajtás? Rögtön ezzel kell kezdeni – mint teszi a Biblia.
Az IT elfogadja a „mikroevolúciót” – egy kutya- vagy virágfajta új változata létrejöttének magyarázataként –, ám az élet kialakulását és az ember keletkezését leíró „makroevolúciót” elveti. Így meghatározott pontokon „megálljt” parancsol az értelemnek. Ez az, ami visszariasztja a tudósok többségét. Azt sugallja, hogy bizonyos problémákra nem található tudományos magyarázat. Az pedig kifejezetten aggodalommal tölti el a kutatókat, hogy ez a szemléletmód, politikai támogatással, képes elzárni kutatási irányokat. E veszély már ma is valóságos: bár nagyon változatos és különböző fajsúlyú erkölcsi, ideológiai vagy politikai megfontolásokból kiindulva, de világszerte egyre jelentősebb és befolyásosabb erők igyekeznek akadályozni az őssejtek, a fogamzás szabályozásának kutatását vagy éppen a „Big Bang” előtti korszakra vonatkozó kozmológiai vizsgálatokat. Az IT körüli vita így sajátos és talán önmaga jelentőségén is messze túlmutató kontextusba ágyazódik, melynek lényege a tudomány és a haladás (és e kettő összekapcsolódása) modern kori pozitív víziójának megingása az utóbbi évtizedekben.
Az evolúciónak egyébként „nehéz gyermekkora” volt Amerikában. Az 1925. július 10–25. között zajló – hírhedtté vált – „daytoni majomperben” John Scopes tanárt éppen azzal vádolták, hogy – szembeszegülve Tennessee állam törvényével – az ember evolúciójáról is tanított a biológiaórán. A nagy vihart kavaró pert a vádlott elveszítette. Ám a pénzbírságról szóló elmarasztaló ítéletet később – technikai okokra hivatkozva – hatályon kívül helyezték. Az evolúcióval kapcsolatos társadalmi megítélés csak a 1960-as években változott meg. Ez azonban nem elsősorban a tudományos haladásnak volt köszönhető. A hivatalos nézet a szputnyik felbocsátásának hatására módosult alapvetően. Amerika ráébredt: a tudomány túlélésének nélkülözhetetlen eszköze. Így egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy bármi akadályozza a megismerés fejlődését. Az idők múlását jelezte a daytoni perről ekkor készített Aki szelet vet című film, és ez idő tájt helyezték vissza jogaiba a tudományt sorban az amerikai államok. Így 1967-ben Tennessee államban is visszavonták az evolúció oktatását tiltó törvényeket. Az evolúció fokozatosan a biológia oktatásának szerves részévé vált.
A harcok azonban a 21. század előestéjén kiújultak. 1999-ban a kansasi Állami Oktatási Bizottság – megtörve az évtizedes „tűzszünetet” – utat nyitott az IT koncepciója előtt. Az evolúciót – megfogalmazásuk szerint mint bizonyítatlan elméletet – kivették a vizsgakövetelmények közül, és lehetővé tették, hogy a biológiaórán az evolúció „alternatív elméleteként” az IT-t is taníthassák. A siker részben az antievolúciós mozgalom új stratégiájának volt tulajdonítható. Lemondott arról, hogy – mint az elmúlt évszázadokban – a világ hat nap alatt történő teremtésében kételkedő tudósokat megtérítse. Az evolúció közvetlen támadása helyett éppen a véleményszabadság nevében szállt harcba. A tudomány ellen fordította saját fegyverét, azt, hogy mindenkinek szót kell adni, és a tekintély nem érv. Annak sugalmazására, hogy az evolúció nem kielégítő, nem bizonyítékok kellenek. Elegendő a természettudósok vitájából leszűrhető bizonytalanságra utalni. Hatásosan lehet érvelni jól megválasztott kifejezésekkel: „nehezen elképzelhető”, „ellentmondásosnak tűnik”, „bizonytalannak látszik”, „megalapozottak a kételyek”, „sokan vélekednek úgy”. Amikor pedig a kutató beismeri, hogy valóban nem tud mindent, a hallgatóság hajlamos lesz elfogadni: talán valóban nem is úgy van, ahogyan a tudomány állítja. Nem a tudományos közvéleményt kell tehát meggyőzni, közvetlenül a társadalmi nyilvánosság, a többségében nem szakemberekből álló hallgatóság felé kell fordulni. Azt kell hangsúlyozni, hogy az IT hirdetői csak segíteni akarnak a politikusnak, a diákoknak és az egyszerű polgárnak eligazodni az eltérő vélemények sűrűjében. Szerényen csak azt kell kérni: oktassák az IT-t – mint a lehetséges tudományos koncepciók egyikét – az iskolákban.
A csatározások évekig váltakozó sikerrel folytak, mígnem az elmúlt hónapokban új lendületet vettek az események. Még áprilisban a kansasi Állami Oktatási Bizottság – amelynek tagjait évente újraválasztják, és amely rendszeresen újratárgyalja az egyes szaktárgyak oktatási követelményeit – menetrendszerűen ismét megváltoztatta a biológia tantárgy oktatási követelményét. A bizottságban a hatalom – mint az ostromlott Sztálingrád lakóházai – negyedszer cserélt gazdát, és ennek megfelelően negyedszer módosította hol az IT, hol a tudomány irányában véleményét. A testület, az újra többségbe került konzervatív tagok támogatásával, most olyan döntést hozott, amely az evolúciót ellentmondásos és a földi élet keletkezésének magyarázatára alkalmatlan elméletnek nevezte. G. W. Bush elnök augusztus 1-jén texasi otthonában az abortusztól egészen az illegális bevándorlás témájáig felölelő beszélgetést folytatott újságírók egy csoportjával. Az egyik résztvevő az intelligens tervezés koncepciójáról kérdezte az elnököt, aki így foglalta össze álláspontját: az iskoláknak szabadságot kell adni abban, mit is tanítanak, és ő személy szerint pártolja, hogy mind az evolúciót, mind az intelligens tervezést egyaránt taníthassák. Ez a kijelentés – a tudományos közösség megítélése szerint – egyidejűleg jelent nyílt bátorítást a tudományos ruhába öltöztetett vallásos nézetek iskolai terjesztésének, és intéz kihívást a tudomány ellen.
Szeptember 26-án pedig a pennsylvaniai Harrisburgban sokak szerint történelmi jelentőségű bírósági tárgyalás kezdődött. Történt ugyanis, hogy a környékbeli Dover városka iskolájának vezető testülete még az év elején 6:3 arányban úgy döntött, hogy a biológiaórán nem elegendő megemlíteni a tanulóknak, hogy – megfogalmazásuk szerint – „lyukak vannak a darwini elméleten”. Arra kötelezték a tanárokat, hogy az IT-t alternatív elméletként mutassák be az órákon. Miután erre az iskola biológiatanárai nem voltak hajlandók, két hivatalnok körbejárta a biológiaórákat, és a diákoknak felolvasta az iskola hivatalos állásfoglalását: a darwini evolúció „csak” egy elmélet, vannak vele szemben álló elméletek is, sőt felhívta figyelmüket az ezt hirdető könyvekre. Ezt az állásfoglalást sérelmezte az iskola 11 szülője, és a vallás és az állam szétválasztását előíró törvény megsértése címén beperelte az iskolát. A meghallgatásokon érdekesen szembesül a két eltérő megközelítési mód. „Az iskolaszék saját vallásos szemléletmódjának támogatására beleavatkozott a tanmenetbe” – érvelt a felperes. „Az ügy nem a vallásról, hanem a diákok széles körű tájékoztatásáról és szabad döntésének megalapozásáról szól” – állította az alperes képviselője. Az ítélet – amelynek kimenetele sokak szerint nagyon is kétséges – novemberre várható. Ám, még ha győz is a tudomány, az efféle akciók, majd az azokat követő perek és viszontperek bozóttűzként terjedhetnek el Amerikában.
Európában is mozgásba lendültek a sokáig lábhoz tett fegyverrel álldogáló csapatok. „Van jobb magyarázat, mint az evolúció” – hirdette a budapesti metróban néhány hónapja a plakát, arra biztatva az utazóközönséget, ne a tudós hittel szembeni szkepszisét, inkább a tudományban kétkedők nézetét fogadja el. Az üzenet része annak a világon végigsöprő kampánynak, amely a tudomány kísérletekkel ellenőrzött igazságait bizonyítékokkal nem alátámasztott, csak feltevésként megfogalmazott „elméletekkel” cserélné fel. De az ideiglenes fegyvernyugvást szakította meg az elmúlt hónapban a Time amerikai lapnak nyilatkozó Christoph Schönborn bécsi püspök is. Kijelentette, pontosítaná – valójában átértékelné – az evolúcióval kapcsolatos, még II. János Pál által kialakított, az evolúciót a katolikus hittételekkel összeegyeztethetőnek tekintő hivatalos egyházi véleményt. Nem zárja ki, hogy az emberré válásban szerepet játszik az evolúció – ezt a római katolikus egyház is elfogadta. Elveti azonban az irányítás és terv nélküli, csupán a véletlen szelekció által irányított folyamatként zajló evolúció – ahogy ő nevezte – „neodarwini dogmáját”. Fontos észrevenni a szoros kapcsolatot az IT és a bécsi püspök koncepciója között. Az elkerülhetetlenül szükséges mértékig „megtartja” az evolúciót, majd egy ponton „belépteti” a világ alapvető formáját megszabó Intelligens Tervezőt. A püspök véleményével saját táborán belül is vitatkoznak. Szavaira reagálva George Coyne, a Vatikán fő csillagásza így nyilatkozott: „A katolikus egyháznak nem szabad újabb válaszfalat építenie a tudományos módszerek és a vallásos hit közé.”
Az evolúció a XX. század tudományának sikertörténete. Egyre több területen alkalmazzák – a biológiától és az etológiától kezdve az antropológián és a pszichológián keresztül egészen a közgazdaságtanig, sőt a kozmológiáig – a jelenségek értelmezésének univerzális módszereként. A tudomány szemszögéből viszont az IT épp annyira megalapozott, mint a holokauszt tagadása. Közismert: vannak, akik a holokausztot kitalációnak gondolják. Vannak, akik a tények mögött sanda érdekek által konstruált koncepciót vélnek felfedezni. Vannak, akik a megtörtént eseményeket – úgymond – cáfoló adatokban hisznek. Vannak, akik az egymással vitatkozó szemtanúk állításaiból kételyeiket megalapozó következtetést vonnak le. Ennek ellenére, ha bárki felvetné, hogy a holokauszt-tagadást tanítani kellene, azt – legalábbis egyelőre – felháborodva utasítaná vissza bármelyik önmagára valamit is adó oktatási intézmény.
A tudományos haladás szempontjából az IT kifejezetten terméketlen: felvetett kérdéseit a tudomány számára eleve megoldhatatlannak tekinti. Ezzel pedig nem megnyitja, hanem éppen lezárja a kutatás útját. Az igazi problémát az jelenti, miként reagáljon a tudomány ezekre a kihívásokra. Részt vegyen-e egyáltalán a nyilvános vitákban (amelyek nem a tudományról szólnak), vagy foglalkozzon csak azzal, amihez ért: a tudományt művelve megoldást keresni és választ adni – egyebek mellett – azokra a kérdésekre, amelyeket az IT-hívők előszeretettel használnak saját koncepciójuk melletti érvként. A kutatók bizonytalanok. Jól példázza ezt, hogy az evolúciós kutatás két talán legérdekesebb és sokszor éles csatában álló egyénisége – R. Dawkins és a nemrég elhunyt S. Gould – arról váltott e-mailt, hogy a tudósoknak nem feltétlenül kell felvenni a kesztyűt. A tudomány számára az IT-próféták által kedvelt „talk show”-k – amelyek nem a tudomány gyakorlata szerint zajlanak, és nem a tények racionális mérlegelésén alapulnak – nem ígérnek sikert, viszont előre programozzák a kudarcot. A laikus – többnyire inkább dilettáns – hallgatóság inkább meggyőzhető egy anekdotával vagy egy szemléletes hasonlattal, mint a tények felsorolásával. A közönség csak annyit érzékel a vitákból, hogy van két szemben álló nézet, az egyiket tudományos tekintélyek képviselik, a másikat meg lángszavú próféták hirdetik. Legyen tehát a tudós bármilyen meggyőző – és gyakran egyáltalán nem az –, a hallgatóság automatikusan a tekintélyellenességet hirdetők oldalára áll.
A tudósok mégis kénytelenek lesznek felvenni a kesztyűt. Egyrészt, mind több tudós ébred rá: az IT nem pusztán idegesítő zajként, hanem valóságos veszélyként bukkant fel saját, korábban védettnek érzett felségterületén, az egyetemeken. Erre a problémára hívta fel a figyelmet a Nature című tudományos folyóirat ez év április 25-i számának címlapja, amely Az intelligens tervezés elérte már az Ön egyetemét? szokatlan nagybetűs szalagcímmel sokkolta olvasóit. Majd a nyomaték kedvéért ugyanitt közölte az USA-beli Regents Egyetem a Nature-re és tartalmának „kezelésére” vonatkozó – hivatalosan elfogadott és az igazgatóság által jóváhagyott – ajánlását: „Ez a folyóirat az evolúcióval kapcsolatos anyagokat tartalmaz. A természetes szelekcióra épülő evolúció elmélet és nem tény. Az ezzel kapcsolatos információkat tehát kizárólag nyitott szellemmel szabad megközelíteni, óvatosan kell tanulmányozni, és kritikusan kell megfontolni.” Az e felfogásban megtestesülő támadás azonban túlmutat az evolúción, magát a tudományt veszi célba. Ennek perspektívája pedig ijesztő. Az Alapítványban – a Galaktikus Birodalom sorsát felrajzoló regényfolyamban – Asimov leírja, miként torzul el a tudomány a „sötétség századai” alatt. Érzékletesen rajzolja fel mítosszá alakulását, miként alkalmazták csodák „létrehozására”, és hogyan vész el az eszközök kezelőinek valóságos tudása. Egy idő után már senki nem kérdez, nem születnek új ismeretek, sőt lassan a régi ismeretek alapjai is a feledés homályába merülnek. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az írók saját korukban rémlátomásnak minősített jelzései gyakran szinte tökéletesen megvalósultak. Így Asimovnak a tudomány visszaszorulására és a sötétség századának eljövetelére vonatkozó jövendölése is megszívlelendő intés.
A vallás és a tudomány együttélése az elmúlt évtizedekben – apróbb csetepatéktól eltekintve – békés volt. Sokan, részben hívő kutatók, részben szkeptikus gondolkodók, részben a párbeszédben érdekelt ateista tudósok szívesen fenntartanák a status quót, amely jószándékúan vonta meg a tudomány és a vallás határvonalát. A „határvillongások” a végvári lovagi tornák párharcaként zajlottak. Annak ellenére azonban, hogy mind a tudományon, mind a valláson belül – egyelőre – a toleráns és nyitott álláspontot képviselők vannak többségben, az elkövetkező évtizedben a békés egymás mellett élés nehezen lesz tartható. Az együttélést nehezíti, hogy a tudomány haladásával egyre több, korábban kizárólag a vallás (némileg leegyszerűsítve, a hit) „hatáskörébe” tartozó probléma válik a tudomány kísérletileg is elemezhető kérdésévé. Hiába törekszik tiszteletben tartani a határokat a kutató, esetről esetre akaratlanul túllépi azt. Ez történik a kozmológiában, az elhunyt pápa világos elvárása ellenére – „azt talán nem kellene firtatni a tudománynak, mi is volt a Big Bang előtt”. De ilyen kérdések az élet keletkezése, az ember kialakulása, a tudat működése és az ember legbelsőbb érzéseinek és legtitkosabb gondolatainak elemzése. Egyre fontosabb e kutatások etikai vonatkozásainak tisztázása. Ám az alapvető kérdés mindig az: milyen ütemben, milyen módon folytatható a valóság felderítése. Az pedig, hogy az elkövetkező évtizedben a legfontosabb hitbéli kérdések a kísérletek tárgyává válnak, még a toleráns hívőket is dühödt reagálásra késztetheti.
A másik ok, ami miatt nehezen lesz tartható a békés egymás mellett élés, a fundamentalista vallási mozgalmak térnyerése szerte a világon, de különösen Amerikában. Nem lehet nem észrevenni a napjainkban kibontakozó evolúcióellenes hullám „felemelkedésének” okai között a vallási konzervativizmus politikai előretörését. Az összetett okok között van egy különösen fontos tényező. Amerika – eltérően a fél évszázaddal ezelőtti helyzettől, amikor kénytelen volt osztozni a szuperhatalmi státuson – ma nem attól fél, hogy lemarad a katonai és gazdasági versenyfutásban, hanem sokkal inkább ideológiai szempontból érzi magát veszélyeztetve. Sokan látják úgy, hogy ma leginkább identitásának elveszítése fenyegeti. Erre a veszélyre pedig – legalábbis az amerikai társadalom egy része – nem a tudományt, hanem az identitást megerősítő vallást véli gyógyírnak. Az átlagpolgár tehát inkább a vallási térítőkkel vagy vallásosságukat hirtelen újra felfedező – gyakran neofita, „pápánál is pápább” – politikusokkal, semmint az egyszerű kérdésekre bonyolult válaszokat adó tudósokkal azonosul. Ez az oka annak, hogy minden államban – a homoszexuálisok házasságával és az abortusz szigorításával együtt – újra előkerülnek az evolúció korábban letárgyalt ügyei. Az elmúlt hónapokban pedig – a teret nyerő konzervatív ideológia hatására – újra támadásba lendült és előrenyomul az IT koncepciója.
Van azonban egy harmadik ok – az emberiség túlélésével kapcsolatos problémák kiéleződése –, ami miatt elkerülhetetlen, hogy a tudósok felvegyék a kesztyűt. Sok jel utal arra, hogy az emberiség billenési ponthoz érkezett. Olyan gazdasági, ökológiai és szociális folyamatok bontakoztak ki, amelyek gyökeresen aláásták életünk megszokott feltételeit. Az előttünk álló évtized legfontosabb kérdése ezért az: miképpen vezérelhető át az emberiség a fenntartható növekedés pályájára. A társadalmi katasztrófákat elemző legújabb könyvében Jared Diamond (Collapse. How Societies Choose to Fail or Survive) példák során keresztül mutatja be a közösségek összeomlását leíró forgatókönyv öt lépését: (1) a kibontakozó folyamatok szükségszerű következményeinek előrejelzésére való képtelenség, (2) a problémák valóságos súlyának fel nem ismerése, (3) a beavatkozás nem a megoldást, csupán a tünetek enyhítését szolgálja, (4) érdekkonfliktusok akadályozzák a szükséges teendők végrehajtását, (5) a késlekedés olyan súlyossá növeli a problémákat, hogy a megoldásukra a közösség már nem rendelkezik eszközökkel. Az emberiség a múlt század 70-es éveitől – versenyt futva az idővel – fokozatosan jutott el a problémák előrejelzésére való képesség megszerzésétől a valóságos súlyuk felismerésén keresztül a változást megalapozó tettekig. Összességében azonban napjainkra a globálissá válás és a globális szűkösség összekapcsolódása az emberiség összeomlásszerű válságával fenyeget. Napjaink igazi kérdése: mi a szerepe a vallásnak a billenési ponton levő emberiség szemszögéből?
A legtöbben egyetértenek azzal, hogy a vallások pozitív szerepet játszanak a társadalom életében. Nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak az embereknek (és közösségeiknek) problémáik megoldásában. Ha egy társadalmat megfosztanak a vallástól, azt éppen úgy megszenvedi, mint ha más intézményétől – mondjuk a piactól – fosztanák meg, és éppen úgy kifejlődnek a vallást helyettesítő, de azt nyilvánvalóan torzan és kevéssé hatékonyan pótló intézmények. Másrészt azonban a történelem során a vallások gyakran folytattak kíméletlen harcot az új gondolatok, a „más” nézetet vallók és az idegennek kikiáltott kultúrák ellen. Indokolt hát a kérdés: segíti-e vagy éppen ellenkezőleg hátráltatja a vallás, hogy a társadalmak ráébredjenek sorsuk fordulópontjára, és felkutathassák a kivezető utat. Szerepe pedig ma meglehetősen ellentmondásos. Egyrészről ráirányítja az emberek figyelmét arra, hogy az élet értelmét az anyagi fogyasztáson túl (is) keressék, és gyakorolják az igazságosság közösséget összetartó értékét. Ezzel pedig hozzájárul egy fenntartható életforma kialakításához.
Másrészt azonban a vallás a tudománnyal szembeni kételkedést hirdetve hozzájárul az irracionalitás terjedéséhez. A billenési ponton levő közösségekben – J. Diamond könyve egy sor érdekes példát hoz ennek bizonyítására – a mindenkori vallások többnyire negatív szerepet játszottak. A túlélés új modelljein alapuló alkalmazkodás helyett a hagyományok nyomvonalán tartották a társadalmakat. Ám a hagyományok folytatása az alapvetően megváltozott körülmények között – mint azt a Húsvét-sziget története példázza – szinte „beprogramozza” a közösségek életébe a borzalmas társadalmi katasztrófákat. Úgy tűnik tehát, hogy a tudósoknak mind a tudomány, mind szélesebb értelemben az egész emberiség érdekében is fel kell venniük a harcot a sokféle álarcban jelentkező tudományellenes és tudománytalan koncepciókkal szemben. Ehhez azonban kevés a tudományt magas szinten művelni. Egyrészt nyitottnak kell lenni a tudomány társadalmi szerepét illető – gyakran megalapozott – kritika iránt. Másrészt – s talán ez a legfontosabb – meg kell tanulni laikus közönség előtt is meggyőzően szólni, anélkül hogy a tudomány kritikus és tényekhez ragaszkodó szemléletét bármikor feladná. Ez pedig elképzelhetetlenül nehéz feladat.
Kapcsolódó szemlénk:
A Vatikán és az evolúció
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
Intelligens gondolkodás – az intelligens tervezés helyett
by Pannonymus - 2007-02-27 21:04
"…hogy ne „trónfoszódjon az ész”!
Marosán György az Intelligens tervezés cikkét azzal fejezi be, hogy „elképzelhetetlenül nehéz feladat” a tudománynak – annak képviselőinek – a „laikus közönség előtt is meggyőzően szólni”. Mert „fel kell venniük a harcot a sokféle álarcban jelentkező tudományellenes és tudománytalan koncepciókkal szemben”. Hát igen. Talán a „meggyőző szólás” ott kezdődne, ha nemcsak „nyitott lenne” a „kritika iránt”, hanem fel is fogná, hogy mi az alaphelyzet. Tehát nem a kritikát kéne megérteni, hanem az alaphelyzetet!
Mert az ember már csak olyan, hogy ha kettő közülük az asztalnál ül és a közöttük levő fél pohár vízről beszélgetnek, akkor arról még kedélyesen ellamentálgatnak, hogy beszélgetésük tárgya (témája) ott van-e, vagy nincs az asztalon. Mert mindent eldöntő érvként az egyikük megfogja a poharat és vagy kiissza, vagy a másikra önti. Viszont azon már elpirosodó fejjel összenyomják az orrukat, hogy – ha már ott van az a (fránya) pohár víz – akkor, az félig tele, vagy félig üres-e. Vagyis azon, hogy mi volt és mi lesz (vagy minek kéne lennie). Ekkor már nem perdöntő bizonyíték a megivás, kilöttyintés, vagy a távozás – az ütésről nem is beszélve! Maximum ezek az indulatok kifejeződései csak, amik egyrészről a trónfosztás vitathatatlanul biztos eszközei. Talán azt is meg kéne próbálni, hogy az észt nem a trónjának dúcolására használják. Mert ha hirtelen elengedik a kötelet, akkor a másik hanyatt esik! Az ész (mint a keleti bölcsességé) nemcsak mondhatja, hogy „akkor fogom meg igazán, ha elengedem”, hanem csinálhatja is! Így ebben az alaphelyzetben a magát az „ész trónján” ülőnek képzelő félnek illene két dolgot észre vennie – mert ezt is az ész „mondja”.
Az egyik az, hogy – a helyzetből adódóan – két világ van: az egyik az érzékszervek világa, a másik a gondolatok világa. A pohár víz létét és teltségét az érzékszervek bizonyítják – tehát a jelenét. A múltja és jövője pedig a gondolatok világába tartozik. Az alaphelyzet másik tanulsága, hogy a gondolatok világába tartozó állításokat az érzékszervek nem bizonyítják, vagy cáfolják. Sőt, egy másik gondolat, vagy állítás sem – de ez csak az „ész trónján” ülőnek képzelő félnek nagy falat! Az asztalnál ülő felek úgy intézik el ezt, hogy tudás és hit. Amit nem tudok – biztosan – azt hiszem. Ha meg megbizonyosodok abban a valamiben, amit hiszek, akkor már tudom. Ez ilyen egyszerű!
Mindennek fényében az asztal alatti dolgok (!!!) is megvilágosodnak. Az, hogy min ülnek a felek! Mert amíg nem hajolnak le és nem nézik meg, nem tapogatják meg nem harapdálják meg, addig csak hiszik, hogy széken/padon ülnek. Ha megteszik ezt, akkor meg már tudják. Csak azt nem veszik észre – vagy nem veszik tudomásul, – hogy csak a folyamat egyik fele zajlott le az érzékszervek világában. Mert az, hogy a hitből tudás lett, az a gondolatok világában zajlik!
Így aztán azt sem veszik észre, hogy amikor – csiri-bá, csiri-bú – a hitből tudást csinálnak, akkor – és ezzel – a székből trónust kreálnak (nem véletlen ez a szó, az alkotás, a képzés!). Gyermekien elégedett mosoly ül ki az arcukra, amikor – ész, vagyis gondolkodás nélkül – a tudás és a hit nagy egyesítését hipp-hopp, mintegy ösztönösen elvégzik. Persze ilyenkor is két dolog történik. Kevélyen hátradőlnek, abban a hitben (a gondolati világban), hogy trónuson ülnek – mert annak van háttámlája, ami megtartja őket. Ugyanakkor az érzékszervek világában – de nevezhetjük ezt fizikai világnak is – az egyensúly határáig dőlnek csak hátra. Mert különben hanyatt esnének! És az rossz – testnek és gondolatnak egyaránt. Ezzel a manőverrel biztosítja az ember azt, hogy nem üti meg magát. Sehol sem. Mert azt nem tekinti bakinak, hibának, hogy a másikat nem tudja meggyőzni. Az nem az ő hibája, hanem a másiké. Mert ő olyan….
Pedig nem vele van a baj, ő is csak egy ember. Azzal van a baj, hogy én, a gondolataimban összekeverem a hitet a tudással – mert hogy ő mit csinál, az az ő dolga. Viszont ha azt szeretném, hogy ö ezt ne tegye, akkor az én kusza gondolataimmal hogyan tudok neki segíteni a rendcsinálásban? Ha az én fejemben is csak a katyvasz van, akkor marad a harc, a félig tele – félig üres végeláthatatlan vitája, küzdelme. A legkülönbözőbb területeken megnyilvánulva. Noha az ember bármit hihet és bármit tudhat (ez általános), Marosán a vallási hittel és a tudományos tudással foglalkozik. Ha most őket ültetjük az asztalhoz, akkor az látjuk, hogy a tudós (a tudomány) nagyon erősen hiszi, hogy ő tud, a vallásos (hívő) meg nagyon erősen hiszi, hogy ő hisz.
A hívő jól el van így magában már a kezdetek (az ember kialakulása) óta, mert ő konzekvens. Mivel nem muszáj elhinni más hitét, csak lehet, alaphelyzetben az egyes hitek elutasítják mások hitét, így rajzolódnak ki az egyes nagy kultúrák. Az egyes körökön belül aztán sok helyen akadt olyan, aki nem hitte el társai hitét. Persze csak a kerítésen belüli ez a civakodás, mert abban mindig egységesek, hogy más kultúrák hitét elutasítják.
De nemcsak a hitben lehetett kételkedni, hanem a tudásban is, amely mindenütt és különböző mértékben, de gyarapodott. Ez a tudáshalmozódás semmilyen kultúrában nem fúrta meg a hitet, csak a keresztény kultúrában vált ez hitellenessé. Máshol mindenütt békében élt együtt a hit és tudás. És mindez azért mert semmilyen más kultúrában nem hitte a hit, hogy trónuson ül, nem széken. Semmilyen más kultúrában nem egyetemes a hit – legalábbis ilyen konzekvensen és erőszakosan. Csak a mi kultúránk hisz (évezredek óta) az igazságban. Nálunk a hit (már akkor) gondolatban felült a trónusra, miközben persze marad a fenekén, a széken/padon. És ahol a hitben irtó fontos az igazság, ott az is irtó fontossá válik, ha egyesek nem hisznek mások hitében. Itt is először csak a hit szintjén alakultak ki nagy alrendszerek (vallási irányzatok), majd a tudás szintjén is elindult ez. 500 éve, a felvilágosodással kezdődött a „nem hiszek a te tudásodban”. Mert a mások hitében találni olyat, amit „rosszul tudtak” és akár a szőnyeget is lehet rángatni alattuk. És akkor „már a te hitedben sem hiszek”. Azért vesszőfutás a tudomány útja mert nem konzekvens. Mert nem azt hiszi, hogy hisz, hanem azt, hogy tud. De nagyon, mert hisz egyre bővül a tudás.
Csak egy nem kérdőjeleződik meg soha, semmikor. Az igazság, ami ebben a táborban (kultúrában) ugye egyetemleges – legyen az vallási, vagy tudományos. Tehát nemcsak a vallási oldalon, hanem tudományos oldalon sem lehet firtatni az igazság kérdését.
Mindkét fél görcsösen markolja a „trónusát”, nehogy a másik lelökje onnan. Mert a nagy egyetemlegességben ez a tét. Az „ugye megmondtam” – nekem van igazam (van isten, vagy nincs isten). Ebben az ádáz lökdösődésben a hivő hit joggal markolja székét, mert a hívő tudás akarja „vesztét”. Ha a hívő tudás nem bántaná, akkor növekedhetne kedvére virágozhatna száz virág.
De hát a hívő tudás felelőssége nagy – egyre nagyobb, mint ahogy erre Marosán rámutat. A „közelgő billenési pont” valóban az emberiség túlélésével kapcsolatos problémákat feszegeti. És igaz az, hogy „az emberiség a múlt század 70-es éveitől – versenyt futva az idővel – fokozatosan jutott el a problémák előrejelzésére való képesség megszerzésétől a valóságos súlyuk felismeréséhez” de az már illúzió, hogy „a változást megalapozó tettekig” is eljutott már. A tudás mindeddig azzal foglalatoskodott, hogy a szőnyeget nyújtogassa és mindig az orra hegyére bandzsító ember botorkálásai közepette azt a lába alatt tartsa. Valóban a szőnyegnyújtás és a tologatás tudója, mestere. Csak irányítani nem tudja azt. Mert az nem irányítás, hogy görnyedve a lázas tologatás közepett felkiabál a szőnyegen álló botorkálónak, hogy hova, merre menjen, vagy ne menjen. Az sem irányítás, hogy ha kirántja alóla.
Azért nem tud irányítani, mert nem tudja mi a baj. Nem a vallás, hiszen nem a templomoknak nagy a széndioxid kibocsátása és nem hitellenes a kibocsátás csökkentése – például. A baj az, hogy nemcsak a vallás az, aki a hagyományok folytatásával játszik negatív szerepet, hanem maga a tudomány is ezt teszi. Persze más hagyománnyal, a maga hagyományával, amivel nem csoda, hogy „elképzelhetetlenül nehéz a feladata”. Inkább lehetetlen – így.
Úgy, ahogy a tudomány a hit (nemcsak a vallási) és a tudás fogalmát, viszonyát „kezeli” – vagyis nem kezeli. Szépen elköveti a J. Diamondtól idézett mind az öt lépést – noha az a társadalmi katasztrófákra utal. De ezt már T. S. Khun is feltárta vagy húsz éve a Tudományos forradalmak szerkezetében. Az, hogy a paradigmát nem váltják, hanem az váltódik. Mert amit váltanak, az nem paradigma. Kiagyalójuk és forszírozójuk annak nevezi ezt az újdonságot, de ez sima „vulgár-paradigmázás”. A paradigma mindenek előtt egy axiómarendszer – bármekkora és bármilyen témában. És mint ilyen, noha új, mert addig nem volt, mégis csupán csak más. Nem jobb, vagy rosszabb, mert akkor az adott paradigmán belül lenne, szó nem lenne váltásról. Ahogy Khun írja, „a paradigmáról vitatkozó két fél előfeltevéseiben és értékeiben nincs elég közös elem” – mármint ahhoz, hogy meggyőző legyen az érvelés. Ezért áll fenn a már korábban mondott helyzet, hogy „a gondolatok világába tartozó állításokat az érzékszervek nem bizonyítják, vagy cáfolják. Sőt, egy másik gondolat, vagy állítás sem.”
A hit számára ez nem gond, csak a tudás botlik meg. De ez nem jelenti a tudomány katasztrófáját, csak bukdácsolását. Mert addig, amíg „ápolja” ezt a hagyományt, addig váltódnak a paradigmák, nem tudatosan váltják azt.
Pedig jó lenne már a fenntartható fejlődés (Marosán növekedésnek mondja) fogalmát is leváltani. Fenntartani – bármit is – csak akkor kell, ha önmagától nem marad fenn, összeomlik, szétesik, megszűnik. A fejlődés is ide tartozik – ha „van”, akkor azt már eleve valakik fenntartják! Így amikor a fenntartható fejlődésről beszélnek, akkor lényegében azt mondják, hogy „a fenntartás fenntartása”. De nemcsak mondják, hanem hinni is képesek benne. Mármint ebben és az ehhez hasonló – akár több ezer éves – tautológiákban („szószaporítás, szófecsérlés; azonos vagy hasonló jelentésű szavak indokolatlan ismétlése” – idegen szavak szótára). Mindemellett a „fenntartható fejlődés” egy kövér negatív cél! Mert a korlátozások eszméje testesül meg benne – ezért is oly kicsi a hatékonysága. Olyan, mint pl. „leszokni a dohányzásról”, „küzdeni a szegénység ellen, a vallás ellen”, stb.
Az „ész trónján” ülőnek tehát az alaphelyzetet kéne elfogadni, de pont azt nem tudják. „Pont én ne tudnám, mikor én vagyok a szakembere (a témának)?” „Még mit nem! Hogy nekem ne legyen igazam?” Aztán, „pont egy nem szakemberrel (laikussal, átlagemberrel) beszéljek (kommunikáljak) egyenrangúan? Hisz ő nem tud – pont én tudom neki megmondani, hogy miként vannak a dolgok!” Tehát, „az igazság én vagyok”! És nagyon megsértődnek, amikor őket „lefanatikusozzák” őket. Mert szentül hisznek a tudásukban.
Marosán is írja, „a tudós számára a tisztázásra késztető kételkedés kötelező”. De ezt kivétel nélkül mindig és kizárólag az érzékszervek világának területére vonatkoztatják. A gondolati világ kételkedethetetlen – ez a szőnyeg, amin állnak, amikor róluk van szó. Mert az igazság az van, és ha majd eleget tudnak, akkor meg is találják (tudni fogják) – hiszik. Pedig tudhatnák, hogy az az igazság, hogy nincs igazság. Egyedül az az abszolút, az egyetemes, hogy minden relatív. Tehát nemcsak az érzékszervi, fizikai világ relatív (ezt Einstein már tudta), hanem a gondolati világ is (ezt senki sem tudja – csak én!!!). És ahogy szépen el lehetett és lehet éldegélni az örökké változó, relatív fizikai világban, ugyanolyan szépen és kényelmesen lehet a relatív gondolati világban is élni. Egyedül az a gondolat omlik össze, hogy legalább a gondolati világban van abszolútum, fix pontja a viszonyításnak. A világ, a gondolati világunk ettől még nem omlik össze, az megmarad, csak más lesz.
Nem jobb, vagy rosszabb. Egyszerűbb és békésebb.