Skip to main content

Európa jövője

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A hedonista boldogtalanság

„Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyszerre ez volt a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele” – így indította Dickens csaknem két évszázaddal ezelőtt a Két város meséje című könyvét. A világ azóta nagyot változott, ám – ha ez egyáltalán lehetséges – még ellenmondásosabb lett. Dickens szavai – amelyeket ő a korabeli világ nyugati szegletére vonatkoztatott – ma lényegében egész Európára, sőt az egész glóbuszra érvényesek. Mit gondol a kedves olvasó, mennyi lesz 30 év múlva a nyugdíjkorhatár, a benzin ára és a bevándorlók aránya országában (és Európában)? Nyilván azt szeretné, ha a nyugdíjkorhatár 60 év, a benzin ára 200 Ft/liter lenne, a bevándorlók aránya pedig 5% alatt maradna. Ezt szeretné mindenki, ezért is adja voksát a választásokon azokra, akik ezt ígérik. A valóság ezzel szemben az, hogy a nyugdíjkorhatár 75 év lesz, a benzin ára mai áron 1500 Ft/liter, az „idegenek” aránya pedig eléri a 20%-ot. 30 év múlva a szomszédságunkban élők jelentős része nem érti nyelvünket, idegenkedve tekint kultúránkra, és megütközik – évszázadok óta az otthonosság érzetét nyújtó – életformánkon. Mindez pedig nem választható vagy elkerülhető opciókat jelent, hanem kikerülhetetlen kényszert. Választásunk szabadsága „mindössze” abban áll, hogy már most megtesszük az átmenet fájdalmát enyhítő lépéseket, vagy halogatjuk a döntést, és a következmények – miként néhány csendes-óceáni sziget társadalmi katasztrófái – váratlanul és sokkolóan törnek ránk.

Az ezredforduló elemzői az Európára leselkedő veszélyek négy összekapcsolódó tényezőjét azonosították, melyek: az ökológiai lábnyom, a demográfiai visszaesés, az élvezetközpontú életprogram terjedése és a kulturális billenési pont közelsége.

Ökológiai lábnyom

Az emberiség az elmúlt 500 évben a gyors növekedés mintáját követte. A növekedés üteme különösen szembetűnő a népesség létszámában. 1000-ben még alig 300 millió, 1500-ban már 450 millió, 1900-ban 1,6 milliárd, 1950-ben 2,5 milliárd, az ezredfordulón pedig már 6,2 milliárd már lakosa volt a Földnek.1 Eközben egyre bővült a fogyasztás, és egyre „falánkabb” lett a javak előállítására szolgáló technológia is. E három tényező szorzata alkotja egy közösség „ökológiai lábnyomát”: annak a földterületnek a méretét, amelyet az adott népességszám, a fogyasztási szokások és az alkalmazott technológia megkövetel.2 Az emberiség ökológiai lábnyoma, amely 1900-ban még csak a Föld 60 százalékát foglalta el, az 1970-es évek végére elérte, majd a következő évtizedben túllépte a glóbusz méretét. Ezzel konkrét értelmet nyert a „Föld-űrhajó” kifejezés. Nincs hova tovább „nyújtózkodni”, és – akárcsak a Húsvét-szigeteken – mentőcsónak sincs, amivel odébb lehetne állni.

Európa ökológiai lábnyoma 2000-ben földrajzi kiterjedésének mintegy kétszerese volt.3 Ezen belül jellegzetes regionális különbségek léteznek: Hollandiáé területének négyszerese, Kelet-Európáé 90 százaléka. Ez azt jelenti, hogy kontinensünk lakosai már régen mások – részben a Föld más pontjain élő társadalmak, részben saját jövőbeli nemzedékeik – rovására tartják fenn életszínvonalukat, miközben elégedetlenek vele! Ez a helyzet – ebben minden elemző egyetért – hosszú távon tarthatatlan. Elkerülhetetlen az életmódváltás, a fogyasztásközpontú életmódról a fenntarthatóság-központú életmódra való áttérés és általában az erős fenntarthatóság elvére épülő fejlesztési koncepció érvényesítése. Számítani lehet arra, hogy 10 éven belül valamiféle globális ökológiai adót vetnek ki azokra az országokra és régiókra, amelyek ökológiai lábnyomunknál többet foglalnak el. Ez Európát – és ezen belül különösen a kelet-európai régiót, amely éppen a felzárkózásáért küzd – igen nehéz helyzetbe hozza. Ezért Kelet-Európa, mely éppen napjainkban lépi túl saját területének „ökológiai lábnyomát”, ezt az „ökológiai adót” sokkal nehezebben fogadja majd el, mint Nyugat-Európa.

„Az amerikai életforma nem alku kérdése” – idézik gyakran és elítélően Európában Bush amerikai elnök egyszerre arrogáns és szűklátókörű jelmondatát. Ám az európaiak túlnyomó része ugyancsak az „európai életformánkból nem engedünk” elvet vallja. A választók – és persze a pártok is – elutasítják maguktól az összetett, nagyobb távlatokban jelentkező és súlyosbodni látszó problémákat. Ezért rendre megbuknak azok a kormányok, amelyek a nyugdíjrendszert, az egészségügyi rendszert, a munkaügyet, az oktatást vagy éppen a környezetvédelmet hozzá akarnák igazítani az egyre nyilvánvalóbb kényszerekhez.

A gyermekszám nem fedezi Európa demográfiai újratermelődését

A XX. század második fele a „demográfiai pokolgép” metaforájának jegyében telt. Ám az ezredfordulón végrehajtott elemzések sokkal összetettebb képet rajzoltak a változásokról. A népességnövekedés gyorsulása az elmúlt század utolsó éveiben megállt, de a világ népessége tovább gyarapszik, és 2050-re eléri a 9 milliárdot, miközben egyre nőnek – és a jövőt egyre erősebben befolyásolják – a regionális különbségek. Az egyik oldalon a Föld 50 legszegényebb országának lakossága 2050-re megháromszorozódik, és eléri az 1,7 milliárdot. Népességük jelentős részét eltartandó fiatal nemzedékek alkotják majd. A másik oldalon, a „fejlett” országok mindegyikében gyorsan csökken a gyermekszám, és sok helyen már korábban a szükséges reprodukciós szint (2,1 gyermek/nő) alá esett. Egy szakértő meghökkentő megfogalmazása szerint a legjobb fogamzásgátló – a kapitalizmus. Ahol érvényesülni engedik a nők képzettséghez és munkához való jogát, ahol elvitathatatlan az életmód meghatározásának egyéni szabadsága és szabaddá válik a munkaerőpiacra való bekapcsolódás, ott a születésszám szükségképpen lecsökken.

Európa helyzete hosszú távon igen súlyos. A népesedési szempontból legjobb helyzetben lévő Írországban és Franciaországban 1,8 gyerek jut egy nőre, míg a legrosszabb helyzetben lévő Spanyolországban és Olaszországban 1,2. A skandináv országok az élmezőny végén, Németország (1,4 gyerek/nő) középtájon helyezkednek el. Ám egyetlen olyan európai ország sincs (kivéve talán Albániát és Koszovót), amely képes „saját erőből” biztosítani a reprodukcióhoz szükséges 2,1 gyerek/nő arányt. A kelet-európai országok gondjai még nehezebbek. Oroszországnak már a 2010-es években súlyos válsággal kell szembenéznie. Aggodalomra ad okot más kelet-európai országok, így Magyarország helyzete is. Az adatok arra utalnak, hogy Európa a következő 40 évben több mint 80 millió embert fog „veszíteni”. Ilyen mértékű népességcsökkenést a harmincéves háború és a pestisjárványok óta nem szenvedett el.

A gazdasági növekedés, a termelés és a szolgáltatások elvárható szintjét, a viszonylag magas szintű – sokak által mégis kevesellt – jóléti szolgáltatásokat kizárólag külső munkaerő bevonásával lehet biztosítani. Ennek kétféle következménye lesz. Egyrészt, a munkaerő – a viszonylag szabad mozgási lehetőség miatt – a fejletlenebb régiókból a fejlettebbekbe vándorol. Ez növeli – vagy legalábbis fenntartja – a regionális különbségeket, viszont ki is vált ezek enyhítésére irányuló akciókat. Másrészt, egyre inkább kényszerré válik a munkaerő betelepítése más régiókból. A választás szabadsága csupán abban van, hogy a nagy népességű és gyorsan iparosodó – a protestáns etikához hasonló életmodellt követő, de középtávon hasonló népesedési gondok elébe néző – ázsiai országokból, vagy a protestáns életmodelltől alapvetően eltérő és a népességrobbanás legsúlyosabb problémáival küzdő afrikai vagy közel-keleti országokból „exportáljuk” a munkaerőt (és népességet). Ez utóbbi esetben azonban a kulturális asszimiláció sokkal jelentősebb problémáival kell szembenéznünk.

A protestáns etika visszaszorul, és terjed az élvezetközpontú életprogram

Az életmód – amelyet évezredeken keresztül a körülmények kényszerei „programoztak”, és amelyet kikerülhetetlen adottságként kapott az egyén – egyre inkább szabadon választható. Európa gazdasági és társadalmi sikerét a protestáns etikára alapozott társadalmi és gazdasági intézmények sokaságának köszönheti. Ezek legfontosabbjai: a magántulajdon és az ezen alapuló vállalkozás, az önmeghatározás joga, az egyéni jövő alakításának lehetősége, a fegyelmezett munka, a jövőbe való magas szintű beruházás, a demokrácia, az egyéni szabadság, az ezeket garantáló törvények és a személytelen, de az együttműködést mindenkire kiterjesztő piac.4 Ennek köszönhető, hogy az elmúlt 500 évben egyre szélesedett a megszerezhető javak köre, és ennek mértékében uralkodóvá vált a fogyasztáson alapuló boldogságmodell. Végül, a XX. században a fogyasztás a boldogság szinonimájává vált. Ennek jele, hogy egészen az 1970-es évekig a statisztikailag mérhető fogyasztás és az ugyancsak statisztikailag mérhető boldogságérzet (az élettel való általános elégedettség) egymással párhuzamosan növekedett.5 Az 1980-as évektől kezdve azonban a boldogságnövekedés trendje megtört. Miközben a fejlett világban a nemzeti vagyon, az egy főre jutó GDP tovább nőtt, a magukat boldognak nevező emberek arányának növekedése megállt.6 Eközben két ellentétes tendencia bontakozott ki: Egyrészt, folytatódott a baby-boom nemzedéket követő generációkat átható hedonista életprogram térnyerése. Az átlagos európai fiatal életcélja: rövidebb munkaidő, kevesebb kötelezettség, magasabb szintű és presztízsű fogyasztás és élményközpontú életmód. Másrészt, egyre többen érzik úgy, hogy csapdába kerültek. Az egyéni gazdagságuk nő, az életükkel való elégedettségük azonban nem, mivel egyre több szabadidőt kell a javak megszerzésére fordítani.

A régebbi prognózisokban szereplő homogenizált tömegtársadalom helyett – vagy mellett – inkább szegmentált tömegtársadalom alakul ki. A társadalmak különböző életprogramot követő csoportokra esnek szét. A hedonista életmodell mellett – amelynek szükségszerű termékei a „lecsúszottak” és a „perifériára szorultak” csoportjai – kirajzolódik egy, a belátható jövőben még kisebbséginek megmaradó alkotásközpontú és közösségcentrikus életmodell. Európában is terjedőben van az – eddig elsősorban amerikai jelenségnek tekintett – „önkéntes egyszerűség” (voluntary simplicity)7 egyéni és közösségi (kommunitarianus) életmodellje.8 

A XXI. században egyszerre terjed tovább és lehetetlenül el fokozatosan az élvezetközpontú életmodell. Ezzel együtt Európát a belátható időben továbbra is a hedonista életmodell „uralja”. Emiatt szükségszerűen visszaszorul a hagyományos protestáns etika életprogramja. Csökken a jövőről való személyes gondoskodás – a magamba, a saját jövőmbe való befektetés (tanulás, továbbtanulás, munka, takarékoskodás, családalapítás, gyerekvállalás és -nevelés) – motivációja. Az, ami korábban természetes és kikerülhetetlen adottság volt. Csökken a késztetés az elkötelezettséget, lemondást, kitartást igénylő alkotásra (és munkára). A tömegkommunikáció és a kortárscsoport viselkedést programozó jelzései inkább a fogyasztói értékrend követésére buzdítanak: ne állj ellent vágyaidnak, elégítsd ki érzékeidet, mindenki a te kényeztetésedre született, dobd el azt, amit nem érzel tökéletesen kielégítőnek. Az „élményvezérelt” társadalomban felnövő „vágyvezérelt” egyén életvitele azonban növekvő kielégületlenséget szül,9 és szinte eleve boldogtalanságra „programozza” a fiatal generáció nagy részét.10 

Csökken Európa kulturális asszimilációs képessége

Az emberi kultúra hosszú idő alatt formálódott ki az evolúció törvényeinek megfelelően. E dinamikus fejlődésben meghatározó szerepe volt a különböző kultúrájú közösségek találkozásának. Az együtt élő kultúrák „megtermékenyíthették” egymást, átvehették, kipróbálhatták és a magukéhoz illeszthették a „másik” kultúra elemeit. A kultúrák találkozási pontjai – ilyen volt Európa is – alkották a történelem legdinamikusabb régióit. Ám a saját kultúra megújítása konfliktussal és válsággal, az „idegen” kultúra beültetése pedig a kilökődés veszélyével járhat együtt.

A legújabb kutatások bármely régió – így Európa – kulturális és gazdasági sikereit az evolúciósan kiformálódott, „megfelelő társadalmi intézményeknek” tulajdonítják.11 Ezek: a fejlett piaci viszonyok, a jól működő törvények, a társadalmi megállapodások tisztelete, a hatékony és nem korrupt kormányzás, a szerződések betartásának részrehajlás nélküli kikényszerítése, az egyéni érdeket érvényesülni hagyó gazdasági szabályozás, a verseny szabályainak tiszteletben tartása és mind a belföldi, mind pedig a külföldi tulajdonos védelme. Ezen intézmények alapját a polgárok közötti bizalom, együttműködési készség, a fair megoldások elfogadása és a megegyezésre való hajlandóság alkotja. Ám ezek a történelmileg kiszenvedett erények nem szükségszerűen tartanak örökké.

A kísérletek sora és a konkrét társadalmi tapasztalatok arra utalnak, hogy ha sokan érzik azt, hogy az előlegezett bizalmukkal visszaélnek, segítőkészségüket nem viszonozzák, önzetlenségüket nem támogatják – akkor az együttműködő és összetartó társadalom szétesik. Európában pedig mind többen érzik úgy, hogy egyre több ismeretlen ember, furcsa szokás, idegesítő hang, idegen jelkép veszi őket körül – és főként: „potyautasok” tömege. A jelek arra utalnak, hogy Európa bizalmon, szabadságon, szorgalmon és teljesítményen alapuló kultúrájának más életmodellt befogadó és magához illesztő képessége a végéhez közeledik. Az „idegenekkel” kapcsolatos közhangulat negatív változásának leginkább elgondolkoztató tüneteit éppen a legdemokratikusabb országok mutatják. Hollandiában egy pártközi parlamenti bizottság jutott arra a következtetésre, hogy az elmúlt 30 év asszimilációs politikája kudarcot vallott.12 Emiatt nagyobb erőfeszítéseket tartanak szükségesnek, hogy a bevándorlók ismerjék, elfogadják és kövessék a „helyi” értékeket. Hasonló nézetek terjednek az eltérő kultúrák befogadásában sokáig oly sikeres dánoknál és angoloknál is. A nemrég lezajlott európai parlamenti választás részben arra is utal: a bizalom és a tolerancia hálója feslésnek indult.

A tolerancia ciklusváltása

Európa egy különös viselkedésbeli ciklusváltás elébe néz. A valóságos és számítógépes személyiségekkel végrehajtott kísérletek az önző, de racionális lények együttműködésében különös mintát tártak fel.13 A „mindenki harca mindenki ellen” kaotikus állapotában a magányos és önző játékosok egy idő múlva kezdik felfedezni az együttműködésben rejlő lehetőséget. Előbb csak óvatosan, majd lassan nekibátorodva, később egyre lelkesebben, végül megszilárduló bizalommal fordulnak szomszédjaikhoz. Azután a bizalom szálai fokozatosan túlnyúlnak az ismerősök körén, és a közösség tagjai az ún. tit-for-tat stratégiát kezdik követni. Ez mindenkinek a saját arcát mutatja: ha kedves vagy, együttműködők tekintenek rád, ha csaló vagy, megtorlókkal kell szembenézned. Hosszú távon azonban ez mindenkit együttműködésre késztet, és a mások iránti bizalomra tanít. Amikor azután a bizalom stratégiája győzedelmeskedik, a játékosok már a kevés számú és véletlenszerű csalást is megbocsátják. Az elnéző bőkezűség – mondhatni a jóléti „tit-for-tat” – stratégiája miatt azonban a közösségben egyre kifizetődőbb lesz a potyautasság. Amikor pedig a szabályokat áthágó „csalók” aránya egy billenési pontot meghalad, a közösség tűrőképessége és az egymás iránti bizalom ugrásszerűen lecsökken. Az együttműködés mindenkire kiterjedő szálai megszakadnak, és az egykor összetartó közösség az idegeneket bizalmatlanul kezelő kis csoportokra esik szét.

Úgy tűnik, a fejlett világ és ezen belül Európa társadalmai egy szociális billenési ponthoz közelednek. Ennek jele, hogy még a legtoleránsabb társadalmakban is gyanakodva kezdik szemlélni az „idegeneket”. A jelek arra utalnak, hogy megkezdődött az elnéző „tit-for-tat” trónfosztása, és újra az eredeti, a kegyetlen „tit-for-tat” kezd teret nyerni. Európa a belátható jövőben egyre súlyosbodó és egyre keményebben „összeálló” problémakomplexummal kénytelen szembesülni. Ennek elemei: az elfogadhatatlanul nagy ökológiai lábnyom, a csökkenő születésszám, a finanszírozhatatlan nyugdíj-, és egészségügyi rendszer, a csökkenő versenyképesség, a magas munkanélküliség, az antiszociális viselkedés és a vallási fundamentalizmus terjedése. Az e problémákkal való szembenézést azonban – a tapasztalatok szerint – elutasítják a polgárok, következésképpen az ő szavazataikból élő politikusok is. Ez kiélezi a kultúra billenési pontjának közelségéből fakadó problémákat. Erre az elmúlt években kibontakozó különös „vallásháborúk” utalnak. Szinte Európa minden országában tanúi lehetünk az eltérő hitű vagy kulturális hagyományú közösségek egyre erőszakosabb szimbólumharcának. Európa tehát egyidejűleg válik egyre önzőbbé (emberileg), liberálisabbá (gazdaságilag), bezárkózóbbá (társadalmilag), konzervatívabbá (politikailag) – politikusai és választói pedig egyre fogékonyabbá a populizmusra.

Ez a helyzet nehezen megválaszolható kihívást jelent valamennyi politikai irányzat számára: korábban érinthetetlennek tekintett értékeik kényszerű csorbítását követelheti meg. A liberálisokat a csorbíthatatlannak tekintett (szabadság-) jogoknak, a konzervatívokat intézményeik és az egyedüliként elfogadott hitük hagyományának, a szociáldemokráciát pedig a legfőbb értéknek tekintett egyenlőségnek és szolidaritásnak a megkérdőjeleződése állítja – egyelőre – megoldhatatlan helyzet elé.

A fentiekben felvázolt forgatókönyv-változat természetesen csak egyike a lehetséges jövőképeknek. A jövőre még inkább igaz az, amit Hugh Trevor-Roper angol történész a múltról mondott: „A történelem nem az, ami megesett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna.”14 Ezért tekinthetjük a kutatók legfontosabb feladatának a jövőkép-változatok felkutatását és a közöttük való választást befolyásoló tényezők feltárását.

Jegyzetek

1 David Christian: Maps of Time. University of California Press, 2004. 143.

2 Paul Ehrlich – Anne Ehrlich: Population Explosion. New York Touchstone, 1990. 58–9.

3 Global patterns in human consumption of net primary production. Nature, Vol 429., 24 Jun. 2004. 870.

4 Paul Seabright: The Company of Stratangers. Princeton University Press, 2004.

5 Robert E. Lane: The Loss of Happiness in Market Democracies. Yale University Press, 2004.

6 New Scientist, 14 Oct. 2003.

7 Cecil Andrew: The Circle of Simplicity: Return of the Good Life. New York, HarperCollins Publisher, 1997.

8 Amitai Etzioni: The New Golden Rule. Basic Books, 1995.; és Marosán György: A szükségszerűség társadalmából a szabadság birodalmába. Esély, 2004. 4 szám.

9 Barry Schwartz: Paradox of Choice. HarperCollins Publisher, 2004.

10 Hans és Michael Eysenck: Elmevadászat. Kairosz Kiadó.

11 D. A. Hibbs és O. Olsson, az Amerikai Tudományos Akadémia kiadványának 2004. márciusi, valamint J. Diamond, a Nature 2004. júniusi számában.

12 Sokkolóan hívta fel erre a figyelmet az elmúlt hetekben bekövetkezett gyilkosság és az azt kísérő mecsetgyújtogatások.

13 Szabó György: A Jó, a Rossz, és a Magányos számítógépes küzdelme. Természettudományi Közlöny 134., 5. füzet. 197.

14 Idézi: Philip Ball: Critical Mass. London, William Heinemann, 2004. 363.
 

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon