Mink András

Nyomtatóbarát változat

Egy kis demagógia

A kormány legutóbb tervbe vett megszorító intézkedéseire legelőször a diákság válaszolt szervezett, nagy tömegeket megmozgató tömegdemonstrációval. De nem ez volt a diákság első megmozdulása az utóbbi kormányok intézkedései avagy tervei ellen. Az utóbbi évek tüntetéskrónikáját áttekintve szembetűnő, hogy a leggyorsabban és a leglátványosabban az egyetemi és főiskolai hallgatók reagáltak az őket hátrányosan érintő szándékokra és intézkedésekre. A diákfelvonulásokat szinte egyik kormány, illetve kultuszminiszter sem úszta meg az elmúlt fél évtizedben. 1988-ban a „Nem kell Czibere-leves” volt a tüntetések mozgósító jelszava. Azután tüntettek Andrásfalvy Bertalan ellen éppúgy, mint most a „KöpönyegFODORgató” és a „Bajuszos” képében megmutatkozó „liberális maffia” ellen. Országszerte olyan tömegeket vittek szervezetten, egy időpontban az utcára, amiről Csurka vagy Torgyán még álmodni sem mer. Mi a titkuk?

A tranzitológiai irodalomban közhelynek számít, hogy az egyes társadalmi csoportok tüntetési és érdekérvényesítési „potenciálja” nincs összefüggésben az őket sújtó vagy fenyegető hátrányok nagyságával. Általában azok a csoportok tudnak határozottabban kiállni az érdekeik mellett, amelyek anyagi erejük, társadalmi befolyásuk és presztízsük és/vagy kulturális hátterük, hadrafoghatóságuk nyomán amúgy is előnyösebb helyzetben vannak másoknál. Az egyetemi és főiskolai hallgatók ideális tüntetők: az anyagi háttér ugyan vegyes (noha valószínűleg nem a legrosszabb), társadalmi presztízsük viszont egyértelműen nagy (ők a jövő értelmisége és társadalmi elitje), tudatos és jól tájékozott csoport, ráadásul egy-egy központban viszonylag nagy tömegben koncentrálódnak. Munkahelyük kötetlen, és nagyon enyhén hierarchizált: vagyis „ráérnek”, és szinte semmilyen kockázatot nem vállalnak (hál’ istennek) a radikális fellépéssel. Belső, szociálpszichológiai motiváció is van bőven (fiatalos energia, lendület, ráébredés a felnőtt mivoltra stb). Elég egy jó kis „issue”, néhány plakát, egy-egy kellőképpen extrovertált vezető (természetüknél fogva a potenciális jelöltekkel Dunát lehet rekeszteni), és máris az utcán van néhány ezer ifjú. De hagyjuk a piszkoskodást. A diákoknak tulajdonképpen most is igazuk van.

A tandíj bevezetésének értelme

Az ingyenes felsőoktatás igazi szocialista vívmány. Alapvetően igazságtalan, hiszen azok is fizetnek érte, akik nem részesülnek az általa kínált előnyökből.

Mindenki pénzéből tanul az a néhány tízezer kiválasztott, aki azután a megszerzett diplomát elsősorban a maga sorsának jobbra fordítására hasznosíthatja. Az össztársadalmi ráfordításból származó össztársadalmi előny közvetett és nehezen megfogható, noha természetesen létezik. A kiművelt elit közvetve az egész társadalomnak hasznot hajt, de ezen közjó elérésének az ingyenes felsőoktatás az egyik legdrágább és legkevésbé hatékony eszköze. Ez a közhaszon egyébként azokban az országokban (USA, Nagy-Britannia) is elismert, ahol kemény tandíjat kell fizetni. (A tandíjak ugyanis csak az összköltségek 40-50 százalékát fedezik, a többit ott is az államkassza adja.) Az ingyenesség viszont semmilyen módon nem sarkallja sem az intézményt, sem a diákot arra, hogy felelősen és jól gazdálkodjon a lehetőségeivel, hogy minél jobb teljesítményre törekedjen, illetve a teljesítményt számon is kérje. Ma „írástudatlanok” serege dekkol oktatóként az egyetemeken (létszámleépítésekkor ők ritkábban kerülnek sorra), a diákok pedig a tanulás helyett abban vetélkednek, hogy kinek sikerül többször halasztania.

Az ingyenes felsőoktatás nem zárja ki, sőt, hosszú távon növeli az esélyegyenlőtlenséget. Jószerivel már a születési hely, családi háttér, az általános iskola eldönti azt, hogy kinek van esélye részesülni az ingyen kínált közjavból. A nyolcvanas évek elején folytatott oktatási mobilitási vizsgálatok meghökkentő eredményre jutottak: egy falusi parasztgyereknek vagy külvárosi munkáscsemetének kisebb esélye volt bekerülni az egyetemre, mint a 30-as években. Az új pénzügyminiszternek talán ezeket a dolgokat lett volna érdemes elmondania ahelyett, hogy a „rongyos” kétezer forinton élcelődik. Elvégre mi az: két pizza és négy sör az „Il Treno”-ban.

A tandíj bevezetésének értelmetlensége

A diákoknak mégis igazuk van. Nemcsak azért, mert az a bizonyos sokat emlegetett „módszer” (a „módszerre” való hivatkozás az a mai politikai viták elmaradhatatlan toposza, nyilván, mert senki sem akarja a kelleténél önzőbbnek mutatni magát) valóban elfogadhatatlan. Egy kormány bevezethet egy-egy intézkedést tárgyalások nélkül, szükséghelyzetben puccsszerűen is (legfeljebb, ha túl sokszor csinálja, a választók nyugdíjazzák). De egyet nem csinálhat: bohócot magából. Nem jelentheti be, hogy lesz tandíj, azután, hogy most mégse, hogy végül előálljon azzal, hogy mégiscsak most. A tandíj bevezetése szerepel a kormányprogramban, lehetett volna róla tárgyalni, koncepciót csinálni fél évvel korábban, és megmondani, hogy mikor és mennyi. Mindezt nem tették, a felháborodás tehát jogos.

De a mostani elképzelés nemcsak politikai értelemben baklövés. A kétezer forint havidíj (még ha igaz is, hogy rövidesen fölmegy majd a duplájára is), a felsőoktatás költségeinek alig 1-3 százalékát fedezi. Magyarán a redisztribúciós igazságtalanságon, a „mindenki fizet kevesek javára” szocialista elvén kevés csorba esik. Arra viszont ez a kevés pénz is föltétlenül elég, hogy családok sokaságát valóban „hazavágja”. Ami azt jelenti, hogy az ingyenesség aranykora alatt fölhalmozódott esélyegyenlőtlenségek rövid távon akár drasztikusan is nőhetnek. A tandíj bevezetésének szimbolikus hatása is korlátozott. Ez a kevés pénz nem képes versenyhelyzetet teremteni a lényegében monopóliumként működő elit felsőoktatási intézmények között (ez persze nemcsak tandíj kérdése, annál fogasabb dolog).

A magas összegű tandíj bevezetésére l (évi 80-100 ezer forintnak lenne értelme) az általános szegénység és a gazdaság közismert állapota miatt nincs lehetőség. Nincs bank, amelyik ma egy jövendő diplomára 10-15 éves hosszú távú hitelt adna. Nemcsak az infláció miatt. Ki garantálja azt, hogy egy diplomának belátható időn belül valóban konkrétan mérhető értéke lesz? A diploma szükséges, de sajnos még távolról sem elégséges feltétele a leendő, jól fizető állásnak. Ráadásul az egyes szakmák közt is differenciálni kellene, szabályos futurológiai spekulációkat kellene végezni. Erre ma senki nem képes, és nem is hajlandó.

Graduation tax

A kekec zsurnaliszta ezúttal hadd legyen konstruktív. Javaslom, hogy a kormányzat dolgozzon ki egy olyan megoldást, amely valamilyen módon a diplomát szerzettek jövedelemadójába építene egy 1-2 százalékos pluszadót, az ebből befolyó összeget pedig a felsőoktatás finanszírozására különítenek el. (Mint a benzinárba beépített útalap: az fizet, aki használ.) Az ötlet persze nem az enyém, külhonban graduation taxnek (legyen képzettségi adó) hívják, bár őszintén szólva nem tudom, mely országokban alkalmazzák ténylegesen.

Előnyei a következők:

1. A befolyó jövedelem automatikusan jön, méghozzá az egyes szakmák „jövedelmezősége”   szerint differenciáltan. Elkerülhető az, hogy a középiskolai tanár ugyanannyit fizessen a saját képzéséért, mint egy nőgyógyász, ami nyilvánvalóan méltánytalan, hiszen a várható hasznuk szinte össze sem mérhető.

2. Nincs szükség bonyolult  hitelkonstrukcióra, kompenzációs rendszerre stb., a tandíj mértékének inflációhoz igazítására, ami a gazdasági válság közepette különösen nehéz és bonyolult. A tojásfejű utólag fizet, mint a katonatiszt, mindenkori jövedelme arányában.

3. Mérsékelhető a pályaelhagyás okozta össztársadalmi veszteség, vagyis az, hogy a drága pénzen kiképzett bölcsészek menedzsing főkonnektorként keresik magukat dagadtra a magánszektorban. (Már aki.) Az adót ugyanis a diplomára vetnék ki, függetlenül a későbbi tényleges tevékenységtől.

4. A rendszer az államot is arra sarkallná, hogy minél jobb, ésszerűbb képzést alakítson ki, hiszen annál több térül meg a befektetett tőkéjéből.

Az elgondolásnak vannak nyilvánvaló hátrányai:

1. A rendszer csak közvetetten ösztönzi a diákokat, hogy maguk is jól használják az idejüket. (Ezen egy valóban alacsony összegű tandíj vagy differenciált ösztöndíj-tandíj kombinációján alapuló szisztéma segíthet.)

2. Eldöntendő, mi legyen a felvételivel, illetve mi legyen azokkal, akik abbahagyják az egyetemet, vagy alkalmatlannak bizonyulnak, és kibuknak.

3. Eldöntendő, hogy az összeget miként osszák fel az intézmények között, hogy kialakuljon  valamilyen versenyhelyzet. Kézenfekvőnek látszana, hogy mindenki a saját neveltjei után kapjon a zsákból, ennek nemkívánatos következményeit pedig valamilyen kompenzációs rendszerrel kell kiküszöbölni.

Az elgondolás legnagyobb hátránya az, hogy nincs belőle azonnal pénz, márpedig (ha jól értettem) a mostani lépést inkább ez motiválta, mintsem ködös igazságossági szempontok. A megoldás egyszerű, bár nyilván nem népszerű: vessék ki az adót azokra is, akik annak idején ingyen kapták a diplomájukat. (Az ország legalább szembesülne azzal, mennyire „becsülte meg” saját értelmiségét.) Ezzel kivédhető az az egyébként olcsó és demagóg érv, hogy miért fizessen tandíjat valaki most, amikor másoknak eddig nem kellett. (Például a Don-kanyar mellé sem tudnék most kimenni harcolni, bizonyos kronológiai okokból kifolyólag.) Az adó utólagos kivetése persze nem elegáns dolog, bár nem esik a visszamenőleges hatályú törvénykezés tilalmának körébe. Viszont nagyon is meglehet, hogy bármilyen hatékony érdekérvényesítő is a diákság, a sokat emlegetett és sokat próbált, most éppen kissé lecsúszófélben lévő „kádári” középosztály – benne a mai értelmiség többségével – még náluk is erősebb érdekérvényesítő csoport.

• Belföld