Mink András

Nyomtatóbarát változat

A tények

Az egyre nagyobb pénzzavarral küszködő költségvetés és a zsugorodó gazdaság láttán nem meglepő, hogy a kutatás és az oktatás is mind kevesebb pénzhez jut. Az egymás után következő kormányoknak sem a retorikájában, sem a politikájában nem történt lényeges változás az elmúlt fél évtizedben. Egyöntetűen a tudomány, az oktatás és a kultúra kiemelt fejlesztéséről szónokolnak, miközben, pénzszűkére hivatkozva, egyöntetűen ezen úgynevezett nem termelő szférák közismerten lyukas zsebében kotorásznak néhány, még fellelhető garasért. Lássuk az adatokat: 1988-ban tudományos kutatásra és fejlesztésre Magyarországon a nemzeti össztermék 2,3%-át fordították, 1993-ban ez az arány már csak 1,03% volt. A helyzetet súlyosbítja, hogy ezenközben a magyar nemzeti össztermék, ami az osztráknak például eleve csak egyharmada volt, változatlan áron számolva mintegy egyötödével csökkent.

Ha megvizsgáljuk, hogy a kutatásra és fejlesztésre szánt egyre kevesebb pénz milyen forrásokból származik, kiderül, hogy az utóbbi években fokozatosan nőtt a költségvetés és az elkülönített alapok (pl. OTKA), az egyéb források, így az önkormányzatok, alapítványok, nemzetközi szervezetek részesedése (ez utóbbiak jelentős részben szintén költségvetési pénzzel gazdálkodnak), miközben a gazdasági szervezetek, iparvállalatok ráfordításai negyedükre csökkentek. Ma a magyar vállalatok 30%-a egyáltalán nem fordít pénzt kutatásra, további 25%-uk pedig jövedelmének kevesebb mint 1%-át költi erre. Így nem csoda, hogy a kutatások jellegében is jelentős eltolódás ment végbe: az összes kutatáson belül 46%-ról 69,7%-ra nőtt az alapkutatások aránya.

A támogatások csökkenésén belül különösen érzékenyen érintheti a kutatást a különböző, a kutatásokat pályázati úton elősegítő alapok költségvetésének kurtítása. Az összes forrás közül ezek önmagukban csak 10-15%-ot tesznek ki, de az új kutatások költségeinek nagyobb hányadát ezekből finanszírozzák. A költségvetés közvetlen támogatása ugyanis még a béreket sem fedezi, sőt az intézmények rendszeresen arra kényszerülnek, hogy a pályázati úton, meghatározott kutatásokra elnyert pénzekből is le-lecsípjenek az intézmények puszta fenntartására.

Az általános leépülést mutatja a kutatók létszámának csökkenése, ami különösen műszaki területen látszik drámainak: itt a kutatók 30%-a választott más érvényesülési utat. A csökkenés átlagosan 10-15%-os, a legkevesebben az orvosi kutatások háza tájáról álltak odébb. A pályaelhagyókat nagyrészt a magángazdaság szívja fel, de nem kevés azok száma sem, akik külföldre mennek. A kutatók 5%-a talált külföldön elfoglaltságot, még ha gyakran nem is képzettségének megfelelőt, a matematikusok, a fizikusok és a biológusok körében viszont még nagyobb az elvándorlás: mintegy egynegyedük lett az agyelszívás áldozata. Az elvándorlás puszta tényénél azonban aggasztóbb a legtehetségesebb fiatalok ma szokványosnak mondható pályája: 3-4 évre külföldre mennek, ahol megszerzik a doktori fokozatot, és azután itthon, ha egyáltalán hazajönnek, a legtöbben nem a tudományos szférában helyezkednek el.

A tények?

A tényekkel, amelyeknek sorát még hosszan lehetne folytatni, nagyjából mindenki tisztában van. Nincs azonban egyetértés abban, hogy mit is kell kezdeni velük. Számos szakember szerint 1% a kritikus küszöb. Ha ennél kevesebbet fordítunk kutatásra és fejlesztésre, akkor szélesre tárul előttünk a harmadik világ kapuja. Magára valamit is adó országban ugyanis illik ennél többet költeni a tudományra. A honi tudomány ápolása nélkül ki vagyunk szolgáltatva a technológiai gyarmatosításnak – hangoztatják a hazai tudomány védelmezői –, sőt, hosszú távon elveszítjük még azt a képességünket is, hogy legalább adaptáljuk a fejlett világ technikáit, eredményeit.

Mások nem osztják ezt a véleményt. Szerintük a tudományra fordított összegek nagysága önmagában nem sokat mond arról, hogy merre tart egy ország, és különösen arról nem, hogy valójában, az adott ország hagyományait, adottságait figyelembe véve mibe és mennyit érdemes befektetni. Egy nemzetközi felmérés tanúsítja, hogy az 1%-os lécet leveri például Spanyolország, Írország, Szingapúr vagy Új-Zéland is. Ezek az országok, ha nem is tartoznak a világ élvonalába, Magyarországnál jóval fejlettebbek.

A gazdasági racionalitást középpontba állítók szerint a tudomány finanszírozása nem presztízskérdés. A leépülés, különösen a műszaki tudományok, az innováció területén, természetes, hiszen az intézmények virágzása mögött sosem volt valódi teljesítmény, és ez most a piaci nyitás nyomán egy csapásra kiderült. Ma már nem lehet megélni abból – mondják –, hogy a hátsó udvarban COCOM-listás technológiákat buherálunk katonai és ipari célokra. Befektetni abba kell, aminek valódi hozadéka van.

E nézetek képviselői számára a technológiai gyarmatosítás fogalma is nehezen értelmezhető. Azért, mert nem mi találtuk ki, még használhatjuk. Abba nem érdemes saját pénzt ölni, amit mások nálunk jobban és hatékonyabban meg tudnak csinálni. Így önmagában az a tény, hogy csökken a tudomány költségvetési támogatása, illetve hogy egyes kutatóintézetek az ellehetetlenülés határára kerülnek, korántsem olyan tragikus. Semmi értelme az adófizetők pénzét olyan intézmények fenntartására fordítani, amelyek egyetlen haszna, hogy menhelyet biztosítanak alkotó munkára képtelen álkutatóknak.

A radikális nézetek képviselői nem mulasztják el felhívni a figyelmet arra, hogy a piaci nyitással párhuzamosan erősödnek a társadalom egyes csoportjaiban a protekcionista, állami segédletért és támogatásért áhítozó hangok, és ebben a kórusban a rossz hatékonysággal működő, merev és a világszínvonaltól messze elmaradó hazai kutatási szféra érdekcsoportjai meghatározó szólamot képviselnek.

Miért sok a kevés?

A vita valójában a pénzről, illetve a pénzek elosztásáról folyik. Azt ma már senki nem állítja, hogy a történelmileg létrejött akadémiai intézeti hálózatot, úgy ahogy van, fel kellene számolni. A kérdés az, hogy az ideáramló összegek vajon tényleg azokhoz kerülnek-e, akik valódi eredményekre jutnak. A diskurzust nehezíti, hogy miközben súlyos egzisztenciális kérdések forognak kockán, a tudományos teljesítmény mérése nehézségekbe ütközik. A tudományos célú befektetések kockázata a dolog természetéből adódóan mindig nagyobb, mint egy gazdasági vállalkozásnál. Nehéz eldönteni azt, hogy mi számít eredménynek, és ugyancsak nehéz előre megjósolni a hosszú távú előnyöket és hátrányokat. Maga a vita sem konkluzív természetű: mindig vitatható, hogy a teljesítmény elmaradása az alulfinanszírozásnak köszönhető, vagy a tehetség hiányának.

Nagyon leegyszerűsítve, az akadémiai törvényről, illetve a nemrégiben elfogadott új alapszabályról szóló ádáz viták is arról szóltak, kinek és milyen mértékben lehet beleszólása a kutatásra jutó pénzek elosztásába. Az akadémiai törvény biztosítja egyrészt a testület autonómiáját, ugyanakkor az állam a mindenkori költségvetés meghatározásával közvetve mégis befolyást gyakorolhat az intézmények működésére. Ez azonban meglehetősen durva eszköznek látszik, amennyiben a támogatás konkrét felhasználásába a parlament és a kormány gyakorlatilag nem szólhat bele. A törvény és az alapszabály bírálói éppen azt róják föl, hogy az állam az autonómia biztosításával lényegében a vitatható összetételű akadémikusi testületre és az akadémiai bürokráciára testálta a tudománypolitika irányítását. A jelenlegi intézményi szintű finanszírozás nem kötelezi az egyes intézményeket arra, hogy tételesen elszámoljanak: milyen kutatásokra mennyi pénzt fordítottak az adott intézményen belül. Ezen nem segít az sem, hogy az Akadémia vezetése kétévente beszámolóval tartozik az Országgyűlésnek. Ezért sajátos módon éppen az Akadémián belüli ellenzék szorgalmazza a leginkább, hogy az állam mielőbb dolgozzon ki átfogó tudománypolitikát, azaz döntse el, hogy mire mennyit ad, és annak teljesülését keményen ellenőrizze, mert csak így biztosítható a szűkös források valóban hatékony felhasználása. Ez persze megbontaná a jelenlegi intézményi struktúrát, hiszen ez esetben a feladatokhoz rendelnék az intézményeket és a kutatási programokat, nem pedig az intézményi struktúra, illetve az ott gyökeret vert hitbizományok határoznák meg, hogy miről szóljon a tudomány.

Az Akadémia vezetésétől persze nem várható el, hogy az intézmény befolyásának csorbításán munkálkodjon. A fő stratégiai cél most az volt, hogy biztosítsák az Akadémia mint a magyar tudományosság letéteményese függetlenségét és anyagi bázisát. Vélhetik úgy, hogy a jelenlegi helyzetből vagy inkább a múlt örökségéből fakadó anomáliákat a tudományos munka természetének belső dinamikája és a nemzetközi verseny fokozatosan ki fogják küszöbölni. Ez esetben viszont nehezen érthető, hogy miért vertek keresztül egy olyan új alapszabályt, amely sokak szerint a törvény biztosította autonómiával visszaélve, a törvény hézagait kihasználva, annak szellemével és szándékaival ellentétesen szabályozza az intézmény belső működését, és amely éppenséggel alkalmas arra, hogy fékezze az egészséges belső folyamatokat, azaz segíti a tudományon belüli, nem mindig a valódi érdemeket tükröző hierarchiák fennmaradását. (A problémáról l. Kardos Julianna: Vivat Academia? Népszabadság, 1994. szept. 24.)

Egyetemek vagy intézetek?

A hazai tudományosságot ma megosztó másik fő vitatéma az, hogy a kutatás átkerüljön-e a felsőoktatási intézményekhez, vagy pedig továbbra is az akadémiai kutatóintézeti hálózatra koncentrálódjon. Természetesen ezt a kérdést is át- meg átszövik egzisztenciális érdekek. Az intézményhálózat fenntartását szorgalmazók fő érve az, hogy nem szabad fölszámolni egy már meglévő intézményrendszert, ami amúgy sem kerül olyan sokba. Ráadásul az intézetekből kikerülő kutatóknak csak egy töredékét tudná felszívni az egyetemi szféra. Gyakran fölemlegetik azt is, hogy a diktatúra idején az igazán invenciózus embereket a rendszer igyekezett az intézeteken belül elszigetelni és kontroll alatt tartani, míg az egyetemeken jobban érvényesült a rendszer iránti lojalitásra épülő kontraszelekció. Ezért az intézetekben koncentrálódó szellemi tőkét nem szabad elkótyavetyélni.

Ez utóbbi érv persze kapóra jön a másik oldalnak is. Ha az intézetekben vannak a legjobb emberek, akkor miért nem tanítanak az egyetemeken. Az intézeteket tartsák fönn olyan stratégiai célú kutatásokra, amelyeket nem lehet az oktatási tevékenységgel összekapcsolni. Így az Akadémiára fordított összegek nagy része, sőt esetleg a hozzá tartozó ingatlanok egy része is átkerülne az egyetemekhez. Ez eleinte valószínűleg jelentős többletköltséggel járna. Igaz viszont, hogy az átcsoportosítás megbolygatná az egyetemen belüli konzervatív struktúrákat is, aminek az érintettek már kevésbé örülnének. Látható, hogy nincs irigylésre méltó helyzetben az a kormányzat, amelyik lépni akar a magyar tudományos világ süppedős lápvidékén.

(Köszönettel tartozunk Fried Juditnak, az MTA Szervezetkutató Intézete munkatársának az adatokért és az értékes információkért.)

• Belföld