INKA [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

Úgy tűnik, az utóbbi öt évben általában a mindenkori ellenzék privilégiuma volt a kultúra és az oktatás fejlesztését követelni, míg a mindenkori kormány a pénzügyi nehézségekről szokott beszélni. Hol késik az oly sokszor beígért szemléletváltás?

Vannak bizonyos helyzeti kényszerek. Az ellenzéknek és a kormánynak is megvan a maga kényszerpályája. Ennél fontosabb az a kérdés, hogy azokból az elvekből, amit ellenzékben képviseltünk, mit tudunk megvalósítani. Azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy ne léptünk volna már valamit előre: nemsokára lezárhatjuk a Nemzeti Alaptanterv hosszan húzódó ügyét, hamarosan megszülethet a felsőoktatási fejlesztési törvény. Más dolgokat viszont egyelőre zárójelbe kell tenni. A költségvetési vita elsősorban a pénzről szól, és nem a koncepciókról.

Mi az esélye annak, hogy a szigorú pénzügyi kormányzat megnyerhető a hosszú távú szempontoknak is?

A kultúra és az oktatás támogatása nem öncél, hanem alapvető gazdasági érdek. Az oktatás nem pusztán egyike az elosztásérdekeltségű szféráknak, ahol azt kell mérlegelni, hogy adott pillanatban mennyit méltányos adni, hanem hosszú távon megtérülő beruházás. Ezért merem azt hinni, hogy a pénzügyi kormányzat meggyőzhető: az aktuális nehézségek ellenére is érdemes kiemelten kezelni ezt a szférát. Az ő részükről jogos kifogásuk az, hogy a magyar felsőoktatás szerkezete merev, konzervatív és pazarló, és szeretnék látni a belső szerkezetváltás csíráit.

A kormány arra buzdítja az egyetemeket, hogy társuljanak egymással. Ugyanakkor az egyetemeknek és főiskoláknak autonómiájuk van, márpedig semmilyen intézmény sem szereti önmagát megszüntetni.

A készülő felsőoktatási fejlesztési törvénynek legalábbis olyan ösztönzőket kell tartalmaznia, hogy az egyetemek érdekeltek legyenek a társulásban. Az universitas-eszme kulcsfontosságú lesz a jövőben. Ma akár egy felsőfokú szakiskola is viselheti az egyetem nevet, holott az egyetem valami több kell hogy legyen. Nagyon fontos, hogy vidéken létrejöjjenek pezsgő szellemi centrumok, és ennek a szó igazi értelmében vett egyetem a lehető legjobb katalizátora. Ma a felsőoktatás közel ötven százaléka Budapesten koncentrálódik, miközben vidéken egy hallgató képzése feleannyiba kerül. A vidéki centrumokat tehát erősíteni kell, és erre csak akkor van esély, ha az universitas folyamata beindul.

Különösen kényes kérdés ma a tandíj. Alacsony összegű tandíjat nem érdemes szedni, mert ez nem teszi a diák számára számon kérhetővé az oktatás színvonalát, és nem teremt igazi versenyhelyzetet az egyetemek között. Magas összegű tandíjakat a diákok többsége viszont nem tudna megfizetni. Mire jó akkor ez az egész?

Az már most is világos, hogy kezdetben a tandíj az egyetemek költségvetésének csak egy töredékét fedezheti. Mégis a tandíj bevezetésének puszta ténye is döntő szemléletváltást idézhet elő, ami a pénzbevételnél is fontosabb: tudatosíthatja, hogy az egyetemek számon kérhető szolgáltatást nyújtanak. A hallgató is érdekeltté válik abban, hogy jól sáfárkodjon önmaga értékeivel. Ez a tandíj bevezetésének stratégiai célja. A fizetések alacsony szintje, a bankrendszer mai állapota és a hosszú távú hitelnyújtás nehézségei még sokáig nem teszik lehetővé a magas tandíjat. De fontos az, hogy megtegyük az első lépést.

Manapság nagy vita folyik arról, hogy a kutatás vajon az egyetemeken vagy a kutatóintézetekben összpontosuljon. Van-e a minisztériumnak erről elképzelése, vagy ezt meghagyja az autonóm döntések körében?

Mérhetetlen hiba lenne, ha megpróbálnánk erőszakkal belenyúlni ezekbe a természetes folyamatokba, melyek abba az irányba mutatnak, hogy a kutatások egyre inkább az egyetemekre koncentrálódjanak. De tudomásul kell venni, hogy van egy akadémiai intézményrendszerünk, ezért csak fokozatos, ésszerű kompromisszumokra épülő változások képzelhetők el.

• Belföld