M. A. [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

1992-ben született egy megállapodás az egyetemek és a Pénzügyminisztérium között, miszerint az egyetemek növelik a hallgatói létszámot, a költségvetés pedig állja a számlát. Mi történt azóta?

A nagyralátó tervek szertefoszlani látszanak. A pénzügyi kormányzat gazdasági csődhelyzetet emleget, és jövőre nemhogy növelni, de csökkenteni akarják az egyetemek támogatását. Bár ők azt mondják, hogy relatív növekedést biztosítanak a felsőoktatásnak, mert innen kevesebb pénzt vonnak el, mint más területekről. Ha ez így megy tovább, akkor nem fog megvalósulni az a stratégiai cél, hogy az ezredfordulóra megduplázódjon a hallgatói létszám.

Mennyire súlyos a helyzet?

A dologban az a legrosszabb, hogy kiszámíthatatlan, hogy mire mennyit kell majd költenünk. Nem tudjuk, milyen energiaár-emelésre számíthatunk. Ez százmilliós nagyságrendű bizonytalansági tényező. Egy másik példa: ha év közben emelkedik az áfa, annak sincs meg előre a fedezete, azt nekünk kell valahogy utólag kiizzadni. A pótköltségvetések réméről már nem is beszélve. Mi van akkor például, ha az egyetem épületeinek felújítására kötött szerződéseket a pénzelvonások miatt fel kell mondanunk? Ne feledje: az ELTE épületeinek a fele száz évnél régebbi! Az épület úgy marad, ráadásul a meghagyott pénzből fizethetjük a vállalkozónak a kártérítést.

De hát az egyetemnek azért vannak saját bevételei is?

Jó, hogy említi. A mostani pótköltségvetésben az úgynevezett saját bevételből is elvontak. De mi is az a „saját bevétel”? Lényegében egy könyvelési tétel. Nem arról van szó, hogy az egyetem vállalkozásokba fog, amiből nyeresége van, és ezt a pénzt szabadon felhasználhatja. Saját bevétel például a kutatásokra elnyert pályázati pénz. De ezt mi nem használhatjuk másra, sőt, a legtöbb esetben az egyetem számára egy-egy ilyen kutatás többletkiadással jár. Vagy saját bevétel a FFA-tól (Felsőoktatási Fejlesztési Alap) elnyert támogatás is. De ebből valójában egy fillér sem fordul meg a kezeink között: megcsináljuk a fejlesztést, a FFA pedig a saját pénztárából fizet. A valóban gazdálkodásból származó, szabadon felhasználható bevétel nem teszi ki a saját bevételek 5%-át.

Hol lehet esetleg takarékoskodni?

Az egyetem kiadásai többségükben rugalmatlanok. A béreket a közalkalmazotti bértábla határozza meg. A tb-járulékról, a hallgatói juttatásokról szintén nem mi döntünk. Az energiaszámla is kötött kiadás. Ezenfelül marad 200-300 millió forint a tényleges oktatási és kutatási tevékenységre. Bármilyen idétlenül hangzik, ez az egyedüli rugalmas kiadás, csak ebből tudunk lefaragni. Vagyis pont azt nem tudjuk csinálni, ami egy egyetem voltaképpeni funkciója lenne.

Mennyivel többre lenne szükségük?

A kérdés nem így vetődik fel. Szakítani kellene a negyven éve működő merev báziselvvel, és el kéne végre dönteni, hogy mit akarunk. Vagyis, hogy hány hallgatót, hány oktatót, milyen feladatokat kíván vagy tud finanszírozni az állam. A kiválasztott céloknak viszont rendesen meg kell fizetni az árát, hiszen az másképp kidobott pénz.

Milyen előnyöket jelentene az egyetemek társulása, vagyis az universitas-koncepció megvalósulása?

Az ELTE a maga hallgatólétszámával Nyugat-Európában miniegyetemnek számítana. Valóban ésszerű lenne tehát nagyobb egységeket létrehozni. Ezzel felszámolhatnánk egyrészt az átfedéseket, a párhuzamos tevékenységeket, másrészt az egyetemek kiszolgáló rendszereit is ésszerűsíteni lehetne. A társulás azt jelentené, hogy nem lenne annyi tanszék, annyi rektor és dékán, kevesebb lenne a hivatal, vagyis néhány embertől és néhány funkciótól meg kellene válni. A koncepció tehát jó, viszont óriási az ellenérdekeltség. Önkéntes alapon nemigen fog menni. A szakszervezetek csak úgy támogatják, ha nem lesz létszámleépítés. Ők azt mondják, inkább vegyenek föl több diákot. De a falak nincsenek gumiból, több diákot már nem tudnánk hova tenni.

• Belföld