Gulyás József

Nyomtatóbarát változat

Egyszer csak megjelent, és ott volt teljes lényével közöttünk, ráadásul közvetlenül mellettem. Mellettem kapott helyet a parlamenti patkóban.

Nagyon hamar össze lehetett vele melegedni. Em­berben ennyi szeretetet, megértést, elfogadást és emellett szilárd értékválasztáson alapuló kiállást, igényességet korábban személyesen nem tapasztaltam.

Megannyiszor bezavart a történelem az életébe, de a különböző fordulatok nem megtörték, hanem erősítették.

Vonzotta a színművészet, érdekelte az irodalom, a költészet. Így került 1945 után a Gobbi Hilda alapította Szín­mű­vé­szeti Akadémiára, melyet vele együtt ma­gához ölelt a népi kollégiumi mozgalom. „Kivé­te­le­sen jó volt a pedagógiai programja, igényes volt, nagyon sokat lehetett tanulni. Nagyon lelkesítő volt a hangulata. Valamennyien úgy éreztük, hogy most új normák szerint építjük fel az országot. Nagyon jellemző, hogy milyen mélyen ivódott be az ott lévőkbe – szinte kivétel nélkül – a politika iránti érdeklődés és a közösségi szemlélet, az hogy az ember önmagánál többre törekedjen, saját sorsánál többet akarjon” – me­sélte személyesen erről az időszakról.

Nem a színi pályát választotta, hiányzott belőle a pályához nélkülözhetetlen szereplési vágy. Rádiózott, irodalmi műsort csinált, amíg 1955 decemberében ki nem rúgták politikai alkalmatlanság okán „C ponttal”. Ekkor már élete összekapcsolódott Gimes Miklóssal. Magánügy – ezt a címet adta szerelmük megrázó történetének, de amióta elveszítette, ki akarta írni magából. Sikerült, megajándékozva vele bennünket, akik ismertük, és azokat, akik nem ismerhették, de készek magukat megnyitni egy kivételes személyes vallomás és a történelem találkozásának sajátos érzelmi és intellektuális kalandja előtt. Személyes sorsuk magával ra­gad, és tanít.

Alíz folyamatosan tanított, nevelt. Engem legalábbis biztosan. Nem direkt módon, sohasem oktatva, hanem a lehető legközvetlenebb módon beszélgetve színházról, könyvről, versről, múltról, kortársakról, bármiről. Félek azonban, hogy nem voltam elég jó tanítvány, nem használtam ki minden tőle kapott és elnyerhető időt. Egy olyan ember elvesztése, hiánya, mint az övé, bűntudatot ébreszt. Szembesíti az embert saját gyengeségeivel.

Valahogy az az érzésem, hogy a mai idők egyszerűen nem termelnek már ki olyan embereket, mint amilyeneket a rendszerváltás parlamentjének szabaddemokrata frakciójából az elmúlt években el­veszítettünk.  Solt Ottilia, Szabó Miklós, Vá­sár­helyi Miklós, Tardos Márton, Darvas Iván, most pedig Halda Alíz.

Alíz már menni is akart. Fizikai valójával már egy ideje haragban volt. Szelíd haragban, mert a harag nem volt természete. Ebben is egy volt Gimes Mik­lóssal, akiről Kende Péter azt írta: „Jóllehet élete vé­géig ateista maradt, senkit sem ismertem, aki a szeretet ta­nítását jobban magáévá tette volna, mint ő. Talán, mert természetével annyira egyezett? Kétségtelen, hogy Miklós nem tudott gyűlölni; szánakozni és megérteni annál inkább. A butaság és a gonoszság fel­bő­szítette. De haragja hirtelen jött, és ugyanolyan hirtelen el is múlt.”

Alíz varázslatos lénye azonban érezhetően itt van, munkálkodik mindazokban, akiknek megadatott, hogy közvetlenül ismerhették.

• Búcsú

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges