Radnóti Sándor

Nyomtatóbarát változat

Sokat voltunk együtt temetéseken is. Könczöl Imre várpalotai temetésén, anyámén, Vági Gáborén, Gelléri Andrásén, Csengey Dénesén, Pándi Pálén. Egy főhivatalnok azt mondta valakinek rólunk: ne számítsanak semmi jóra, hiszen semmi gesztust nem tettek. Majd elgondolkodva hozzátette: ha csak azt nem számítom, hogy ott voltak a Pándi temetésén. Akkoriban sokat nevettünk ezen; még nem tudtuk, vagy inkább csak nem tudatosítottuk a temetések protokollját.

De ez egy protokollmentes temetés. Csaba gondoskodott erről, azzal, hogy hosszú évekkel halála előtt kibogozta magát az élet szövedékeiből. Nagyon kevesen látták utolsó éveiben – én sem tartoztam közéjük. Néha megcsörrent a telefon, valami eszébe jutott a múltból, valaki meghalt, valaki megbetegedett, kíváncsi volt, hogyan történt, szárazon beszélt kilátástalan állapotáról. Nehezen tette le a kagylót.

Aki itt van, semmi másért nincs itt, mint hogy megemlékezzék arról az emberről, akit valaha ismert. Visszaemlékezzék arra az ifjúkori rohamra, amellyel barátunk be akarta venni a világot. A szájszeglete mellé gödröket vájó csibészes mosolyra, amely ellensúlyozta a szemöldök fölötti hajlat keménységét. Az ellenállhatatlan kedvre, amellyel nekivágott az életnek, a szerelmeknek, a barátságoknak és nem utolsósorban a munkának. Nekivágott a napnak, amely aztán nagy ivászatokkal torkollt az éjszakába. Velünk együtt, és csak lassan vettük észre, hogy ami nekünk korhelykedés, neki betegség. Mindazonáltal mindig új nap kezdődött.

Nem, korántsem tartott ki az a kedv mindvégig. De volt tízvalahány év, tízvalahány bámulatos intenzitású év. Ez alatt töltötte fel Csaba könyvespolcainkat az orosz irodalomelmélet klasszikusaival. Ez alatt írta meg maradandó kritikáit Tandoriról, Petriről, Mészölyről. Ez alatt gyűjtötte össze egyetlen kötetének, a Tükörszobának az anyagát, amelyről ő is tudta – így dedikálta nekem tizennyolc évvel ezelőtt –, hogy az első és az utolsó. De ez nem első kötet. Érett, jelentős munka, s ha keveset is forgatták mostanában, meg fog maradni.

És Könczöl Csaba teljesítménye nem a kutatóintézetek békés csendjében jött létre, hanem nagy zajban, nem egyszer csatazajban. Barátunk alkatilag ellenálló volt, botrányokozó, provokátor. Munkáját munkanélküliként, eltiltások és rendőri zaklatások közepette végezte. Nemcsak kritikus volt, esszéista és fordító, hanem a demokratikus ellenzék aktivistája is. A tiltakozások, aláírásgyűjtések, szolidaritási akciók bajnoka, nem egynek kezdeményezője.

Talán, ha öt-tíz évvel korábbra esik a rendszerváltás, s Csaba méltó helyet kap – amelyet be is tud tölteni – valamelyik egyetem orosz tanszékén, és elragadja a fiatalokat, s feladatokat ad magának, másoknak, akkor, akkor talán tovább fenn tudta volna tartani az egyensúlyt szenvedélybetegsége és szenvedélyes munkaláza között. De nem így történt.

A gyászoló gyülekezetben mindenkinek megvan a maga emléke Könczöl Csabáról. Nekem is rengeteg emlékem van, hiszen hosszú ideig nagyon közel álltam hozzá, és ő is nagyon közel állt hozzám. De most arra a harmincöt év előtti pillanatra emlékszem vissza, amikor még nem ismertem – hogy majd néhány perc múlva megismerjem –, csak egy fekete bőrzakót láttam magam előtt a Szabadsajtó úton a Belvárosi kávéháznál, s közös barátunk, Bakos István rámutatott a fiúra, aki abban a bőrzakóban baktatott, mondván, hogy nagyon jó fej. Amikor még minden lehetséges volt, csak az nem, hogy egykor sírbeszédet mondjak felette.

• Búcsú