Skip to main content

Az erény meg a bűn meg a csók meg a vér

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Bűnregény


Bán szerkesztő úr – ismerve a krimi iránti predilekciómat – felszólít: mondanám el, miért nincs jelentős magyar bűnügyi irodalom. Megpróbálom.

Mi lehetne az anyaga? A történetek gazdagsága és tágassága, „Az erény meg a bűn, meg a csók, meg a vér” – hogy az Egy szerelem három éjszakája híres kupléját idézzem – amúgy sem jellemzi mai irodalmunkat. A bűnügyi történetekhez pedig kivált szűkös az életanyagunk. Egy ország, amelyet néhány óra alatt mindegyik irányba el lehet hagyni – egyfelől –, s amelyben nem lehet elrejtőzködni – másfelől. Egy ország, amelynek emlékezetében néhány generáció számára a rendőr, ha nem a fakabátot vagy a közlekedési zsernyákot, akkor a politikai bűnüldözőt jelenti. Egy ország, amelynek kékesszürke bűnügyeiből a legutóbbi időkig – nyilván a cenzúrázott nyilvánossággal is összefüggésben – alig emlékszem bármire. S még a legeslegutolsó időkben is! A karácsonyi kettős gyilkosság alkalmával a „klasszis” őrző-védő-bűnöző a veszélyes üzleti találkozóra autót kölcsönöz, hogy villoghasson, imponáljon. A kölcsönkocsi automata sebességváltós, nehéz, de persze nem páncélozott luxusjárgány, melynek lassú indulása aztán az életébe is kerül. A balfék.

Azt mondhatná valaki, miért kellene a magyar krimiírónak a mai magyar életanyaghoz ragaszkodnia. Elvégre azért író, hogy bárhova elvihessen bennünket a térben és az időben. Ott vannak a bevett angolszász helyszínek, s a múlt is kitárulhat: Robert van Gulik holland diplomata és sinológus remek regényeiben a detektív a Ming-korabeli Di bíró. (Igaz, Hegedűs Géza terjedelmes életművében is van egy történelmi krimi, A méneskúti családirtás.)

A válasz erre a kérdésre egyszerű. Nem kell a mai magyarhoz ragaszkodni, s a legtöbb magyar krimi szerzője angol álnévvel és amerikai (jellegű) környezettel szerelkezik fel. De akkor is kell valamifajta életanyag, amit nem helyettesítenek a nemzetközi bűnügyi irodalomból visszaköszönő sémák. P. Howard parodisztikus kalandregényeiben jellegzetes osztrák–magyar figurákra süt a Szahara pokla, a kikötői kocsmákban táncoló úri közönséget Kispestről szalajtották világcsavargásra, s ide a rozsdás bökőt, hogy Fülig Jimmyt Angyalföldön dajkálta az édesanyja. A ’45 utáni magyar ponyva egyetlen komoly ígéretének, a persze P. Howard köpenyéből előbújó Vavyan Fablénak (gondolom, ha hovard hovard, akkor fable sem fébl) hőse is egy nagy pofájú, vagány pesti lány. Félek, az ígéret ígéret maradt: az utolsó Fable-könyvek egyre zavarosabbak voltak, flottságuk egyre erőltetettebb, s az átvett panelek sem biztatók. Amióta a szerző egy fordítását olvasva rájöttem, hogy úgy véli, a novel szó novellát jelent (és nem tudja, hogy ami az eufemisztikus amerikaiban Javítóintézet – miért nem mindjárt Korrigáló Központ? –, az magyarul börtön, fegyház), valahogy abban is megfogyatkozott a bizodalmam, hogy jól olvassa-e mintáit. Öt évvel ezelőtt még kritikust kerestem – sikertelenül – könyveire a Holmi bírálatrovatába, ma már nem keresek.

A világ számos irodalmi folyóiratában és a napilapok kultúrrovatában komoly krimi-kritika működik. Persze, ahol nincs tárgy, ott mivégre a kritika? De krimi nemcsak azért nincs, mert nincs életanyagunk hozzá, hanem azért sincs, mert van viszont kulturális előítéletünk. Holott csak szét kell nézni a bukinisták pultjain város- és országszerte, hogy megsejtsük, milyen magasrendű irodalom lehet a bűnügyi (detektív-, kém- stb.) regény, ha ott a szakmányban ontott primitív kalandmesék (Robert Ludlum, Jackie Collins, Sidney Sheldon, Harold Robbins, V. C. Andrews & Co.) mellett alig-alig tűnik fel.

Valójában úgy áll a helyzet, ahogy 1924-es klasszikus tanulmányában Jurij Tinyanov leírta – csak ma éppen fordítva. AZ Irodalmi tényben ezt olvassuk: „Egy műfaj bomlása úgy megy végbe, hogy a központból kiszorul a perifériára, ugyanakkor pedig az irodalom melléktermékeiből, az eldugott zugokból és a mélyből új jelenségek bukkannak fel és nyomulnak az előbbiek helyébe a centrumba (ezt a jelenséget nevezi Viktor Sklovszkij az »álműfajok kanonizálásának«). Így vált bulvárműfajjá a kalandregény…” Jó ideje megfordult a folyamat, s ez visszamenőleg is újrarendezi a képet. Azt évtizedek óta mondogatom: Raymond Chandler nagy író; és hogy olyasvalakivel vessem össze, akivel – naplójának tanúsága szerint – egész életében birkózott, helyet cserélhet Hemingwayjel. De ez nemcsak kivételes kiugrás volt a perifériáról, hanem egy műfaj kanonizálódásának diadalmas kezdete. A magányos magánkopó és a bűn – az amerikai epopeia témája ez, amelyet Chandler mellett Dashiel Hammett, később Ross MacDonald énekelt meg, s ma is szövik tovább olyan remek írók, mint Elmore Leonard, Andrew Vachss, Robert B. Parker, James Lee Burke és még sokan mások.

Kivált azért szeretem ezeket a műveket, mert az erkölcsi világrend ép bennük. Az a paradoxon, amelyet a század elején Gilbert Keith Chesterton – maga is nagy detektívtörténet-író – fedezett fel a Rémregények védelmében, hatalmasat nőtt az elmúlt időben. A „rémregényekben” nem merül fel kétség, „hogy a bátorság nagyszerű, a hűség nemes, a bajba jutott hölgyeket meg kell menteni, s a legyőzött ellenséget kímélni kell. Művelt emberek közt sokan kételkednek ezekben a mindennapi igazságokban… Erkölcstannak ugyan vékony, hogy lőjük le a sanda, gaz árulót, de mégis jobb, mint sanda, gaz árulónak lenni, ami sommás jellemzése akárhány modern gondolkodónak D’Annunziótól lefelé.” (Bartos Tibor fordítása.)

A fenti hevenyészett gondolatmenetből és jó idézetekből a feladott vizsgakérdésnek egy csokorra való tanulságát lehet levonni. Jó bűnügyi irodalomhoz olyan kulturális közeg kell, amelynek nem az önreflexió a legfőbb tevékenysége, és az önreflexió nem merül ki a kultúra magasságának vagy alacsonyságának méricskélésében. Jó bűnügyi irodalom ott alakul ki, ahol a sokféle – és persze nem egyenrangú – kulturális tevékenység lappangó tétje nem valami rangvita. Ahol komoly írók aggálytalanul fordulnak ehhez a témához, gentleman-szerzők (ezt a gentleman-betörő analógiájára képeztem) koronája nem esik le, ha tudós, szakember, filozófus, háziasszony stb. létükre esténként „mistery”-ket írnak, ami – jut eszembe – nem „misztikus mese”, ahogyan Vavyan említett fordításkötetében olvasható. (A televízióban néha látható Lovejoy-sorozat könyveit például egy John Gash nevű ismert művészettörténész szerezte.) Ahol a szórakoztatóipar szerzőit nem nyomasztja, hogy noha őket olvassa a közönség, mégsem ők laureáltatnak a Nobel-csontra. (John le Carré, a lánglelkű kémregényíró és Joszif Brodszkij, a költő békésen ebédelt egy londoni vendéglőben, amikor betódult egy csapat fényképész, és körbedongta őket. Egyikük Nobel-díjat kapott.) Akkor, de csak akkor az is előfordulhat, hogy a Tinyanov-féle főszabály értelmében e derék iparosok kezéből kerülnek ki magasrendű remekművek. A kék pöröly, az alvó lány halántékán a kicsi ér, Ross MacDonald hasoncímű könyvében, a hetvenes évek egyik legszebb költői képe.

Jó bűnügyi irodalomhoz továbbá nem árt az ép erkölcsi érzék, vagy legalábbis a törekvés rá. Az a morális tohuvabohu, amelyben szerencsénk van élni – s mivel irodalomról, leírt szóról van szó, kiváltképp a szó erkölcsi súlyának bizonytalansága, érzelem és erény kásás összekavarodása, ami relativizálja az utóbbit – nem éppen jó alap arra, hogy a bűnügyben szilárd körvonalat nyerjen a bűn morális tartománya, amely nem azonos sem a törvény, sem a keresztény Úristen színe előttivel. Nem is véletlen, hogy az a moralista író írt egyedül jelentős detektívregényt mostanában (Lengyel Péter: Macskakő), aki fölötte komolyan vette mestere, Ottlik – a detektív – mellett indiánregényeken pallérozott, régimódi meggyőződését, hogy a hűség nemes, a bajba jutott hölgyeket meg kell menteni, és a többi.

De hátha mindez mostantól megváltozik? Ha a szakma kialakulására nincsenek jelek, gentleman-szerzőnk már van Joe Kemenes személyében (Gyilkosság – öregedés ellen, IPM, 1994/10–12.), s a tudós kutató talán fog még jobbat is írni. A Beszélő játéka pedig jeles íróinkat ösztönzi. Nem ismerem még a beérkezett műveket, de ha nem leereszkedtek a bűnügyi irodalomhoz, ügyünk nincs veszve.




















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon