Bán szerkesztő úr – ismerve a krimi iránti predilekciómat – felszólít: mondanám el, miért nincs jelentős magyar bűnügyi irodalom. Megpróbálom.
Mi lehetne az anyaga? A történetek gazdagsága és tágassága, „Az erény meg a bűn, meg a csók, meg a vér” – hogy az Egy szerelem három éjszakája híres kupléját idézzem – amúgy sem jellemzi mai irodalmunkat. A bűnügyi történetekhez pedig kivált szűkös az életanyagunk. Egy ország, amelyet néhány óra alatt mindegyik irányba el lehet hagyni – egyfelől –, s amelyben nem lehet elrejtőzködni – másfelől. Egy ország, amelynek emlékezetében néhány generáció számára a rendőr, ha nem a fakabátot vagy a közlekedési zsernyákot, akkor a politikai bűnüldözőt jelenti. Egy ország, amelynek kékesszürke bűnügyeiből a legutóbbi időkig – nyilván a cenzúrázott nyilvánossággal is összefüggésben – alig emlékszem bármire. S még a legeslegutolsó időkben is! A karácsonyi kettős gyilkosság alkalmával a „klasszis” őrző-védő-bűnöző a veszélyes üzleti találkozóra autót kölcsönöz, hogy villoghasson, imponáljon. A kölcsönkocsi automata sebességváltós, nehéz, de persze nem páncélozott luxusjárgány, melynek lassú indulása aztán az életébe is kerül. A balfék.
Azt mondhatná valaki, miért kellene a magyar krimiírónak a mai magyar életanyaghoz ragaszkodnia. Elvégre azért író, hogy bárhova elvihessen bennünket a térben és az időben. Ott vannak a bevett angolszász helyszínek, s a múlt is kitárulhat: Robert van Gulik holland diplomata és sinológus remek regényeiben a detektív a Ming-korabeli Di bíró. (Igaz, Hegedűs Géza terjedelmes életművében is van egy történelmi krimi, A méneskúti családirtás.)
A válasz erre a kérdésre egyszerű. Nem kell a mai magyarhoz ragaszkodni, s a legtöbb magyar krimi szerzője angol álnévvel és amerikai (jellegű) környezettel szerelkezik fel. De akkor is kell valamifajta életanyag, amit nem helyettesítenek a nemzetközi bűnügyi irodalomból visszaköszönő sémák. P. Howard parodisztikus kalandregényeiben jellegzetes osztrák–magyar figurákra süt a Szahara pokla, a kikötői kocsmákban táncoló úri közönséget Kispestről szalajtották világcsavargásra, s ide a rozsdás bökőt, hogy Fülig Jimmyt Angyalföldön dajkálta az édesanyja. A ’45 utáni magyar ponyva egyetlen komoly ígéretének, a persze P. Howard köpenyéből előbújó Vavyan Fablénak (gondolom, ha hovard hovard, akkor fable sem fébl) hőse is egy nagy pofájú, vagány pesti lány. Félek, az ígéret ígéret maradt: az utolsó Fable-könyvek egyre zavarosabbak voltak, flottságuk egyre erőltetettebb, s az átvett panelek sem biztatók. Amióta a szerző egy fordítását olvasva rájöttem, hogy úgy véli, a novel szó novellát jelent (és nem tudja, hogy ami az eufemisztikus amerikaiban Javítóintézet – miért nem mindjárt Korrigáló Központ? –, az magyarul börtön, fegyház), valahogy abban is megfogyatkozott a bizodalmam, hogy jól olvassa-e mintáit. Öt évvel ezelőtt még kritikust kerestem – sikertelenül – könyveire a Holmi bírálatrovatába, ma már nem keresek.
A világ számos irodalmi folyóiratában és a napilapok kultúrrovatában komoly krimi-kritika működik. Persze, ahol nincs tárgy, ott mivégre a kritika? De krimi nemcsak azért nincs, mert nincs életanyagunk hozzá, hanem azért sincs, mert van viszont kulturális előítéletünk. Holott csak szét kell nézni a bukinisták pultjain város- és országszerte, hogy megsejtsük, milyen magasrendű irodalom lehet a bűnügyi (detektív-, kém- stb.) regény, ha ott a szakmányban ontott primitív kalandmesék (Robert Ludlum, Jackie Collins, Sidney Sheldon, Harold Robbins, V. C. Andrews & Co.) mellett alig-alig tűnik fel.
Valójában úgy áll a helyzet, ahogy 1924-es klasszikus tanulmányában Jurij Tinyanov leírta – csak ma éppen fordítva. AZ Irodalmi tényben ezt olvassuk: „Egy műfaj bomlása úgy megy végbe, hogy a központból kiszorul a perifériára, ugyanakkor pedig az irodalom melléktermékeiből, az eldugott zugokból és a mélyből új jelenségek bukkannak fel és nyomulnak az előbbiek helyébe a centrumba (ezt a jelenséget nevezi Viktor Sklovszkij az »álműfajok kanonizálásának«). Így vált bulvárműfajjá a kalandregény…” Jó ideje megfordult a folyamat, s ez visszamenőleg is újrarendezi a képet. Azt évtizedek óta mondogatom: Raymond Chandler nagy író; és hogy olyasvalakivel vessem össze, akivel – naplójának tanúsága szerint – egész életében birkózott, helyet cserélhet Hemingwayjel. De ez nemcsak kivételes kiugrás volt a perifériáról, hanem egy műfaj kanonizálódásának diadalmas kezdete. A magányos magánkopó és a bűn – az amerikai epopeia témája ez, amelyet Chandler mellett Dashiel Hammett, később Ross MacDonald énekelt meg, s ma is szövik tovább olyan remek írók, mint Elmore Leonard, Andrew Vachss, Robert B. Parker, James Lee Burke és még sokan mások.
Kivált azért szeretem ezeket a műveket, mert az erkölcsi világrend ép bennük. Az a paradoxon, amelyet a század elején Gilbert Keith Chesterton – maga is nagy detektívtörténet-író – fedezett fel a Rémregények védelmében, hatalmasat nőtt az elmúlt időben. A „rémregényekben” nem merül fel kétség, „hogy a bátorság nagyszerű, a hűség nemes, a bajba jutott hölgyeket meg kell menteni, s a legyőzött ellenséget kímélni kell. Művelt emberek közt sokan kételkednek ezekben a mindennapi igazságokban… Erkölcstannak ugyan vékony, hogy lőjük le a sanda, gaz árulót, de mégis jobb, mint sanda, gaz árulónak lenni, ami sommás jellemzése akárhány modern gondolkodónak D’Annunziótól lefelé.” (Bartos Tibor fordítása.)
A fenti hevenyészett gondolatmenetből és jó idézetekből a feladott vizsgakérdésnek egy csokorra való tanulságát lehet levonni. Jó bűnügyi irodalomhoz olyan kulturális közeg kell, amelynek nem az önreflexió a legfőbb tevékenysége, és az önreflexió nem merül ki a kultúra magasságának vagy alacsonyságának méricskélésében. Jó bűnügyi irodalom ott alakul ki, ahol a sokféle – és persze nem egyenrangú – kulturális tevékenység lappangó tétje nem valami rangvita. Ahol komoly írók aggálytalanul fordulnak ehhez a témához, gentleman-szerzők (ezt a gentleman-betörő analógiájára képeztem) koronája nem esik le, ha tudós, szakember, filozófus, háziasszony stb. létükre esténként „mistery”-ket írnak, ami – jut eszembe – nem „misztikus mese”, ahogyan Vavyan említett fordításkötetében olvasható. (A televízióban néha látható Lovejoy-sorozat könyveit például egy John Gash nevű ismert művészettörténész szerezte.) Ahol a szórakoztatóipar szerzőit nem nyomasztja, hogy noha őket olvassa a közönség, mégsem ők laureáltatnak a Nobel-csontra. (John le Carré, a lánglelkű kémregényíró és Joszif Brodszkij, a költő békésen ebédelt egy londoni vendéglőben, amikor betódult egy csapat fényképész, és körbedongta őket. Egyikük Nobel-díjat kapott.) Akkor, de csak akkor az is előfordulhat, hogy a Tinyanov-féle főszabály értelmében e derék iparosok kezéből kerülnek ki magasrendű remekművek. A kék pöröly, az alvó lány halántékán a kicsi ér, Ross MacDonald hasoncímű könyvében, a hetvenes évek egyik legszebb költői képe.
Jó bűnügyi irodalomhoz továbbá nem árt az ép erkölcsi érzék, vagy legalábbis a törekvés rá. Az a morális tohuvabohu, amelyben szerencsénk van élni – s mivel irodalomról, leírt szóról van szó, kiváltképp a szó erkölcsi súlyának bizonytalansága, érzelem és erény kásás összekavarodása, ami relativizálja az utóbbit – nem éppen jó alap arra, hogy a bűnügyben szilárd körvonalat nyerjen a bűn morális tartománya, amely nem azonos sem a törvény, sem a keresztény Úristen színe előttivel. Nem is véletlen, hogy az a moralista író írt egyedül jelentős detektívregényt mostanában (Lengyel Péter: Macskakő), aki fölötte komolyan vette mestere, Ottlik – a detektív – mellett indiánregényeken pallérozott, régimódi meggyőződését, hogy a hűség nemes, a bajba jutott hölgyeket meg kell menteni, és a többi.
De hátha mindez mostantól megváltozik? Ha a szakma kialakulására nincsenek jelek, gentleman-szerzőnk már van Joe Kemenes személyében (Gyilkosság – öregedés ellen, IPM, 1994/10–12.), s a tudós kutató talán fog még jobbat is írni. A Beszélő játéka pedig jeles íróinkat ösztönzi. Nem ismerem még a beérkezett műveket, de ha nem leereszkedtek a bűnügyi irodalomhoz, ügyünk nincs veszve.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]