Radnóti Sándor

Nyomtatóbarát változat

Maurer Dóra azt a feladatot adta végzős tanítványainak, hogy diplomamunkaként olyan portrét alkossanak, amely a szó hagyományos értelmében nem portré vagy nem lehet portré. Vajon miért? Nem ritka vagy nem egészen ritka, hogy a portré nem meghatározott személyt ábrázol. Például Erwin Panofsky azt írta Dürer Melancolia I. című metszetéről szóló híres elemzésében, hogy ez nem más, mint Dürer szellemi arcképe: a metszet egy női alakot ábrázol a legteljesebb kétségbeesésben. Az 1960-as években volt egy bizonytalan státuszú, ma már alig emlegetett magyar képzőművész, Hornyánszky Gyula, akinek az egyik képén egy háromlábú, pontosabban, egy negyedik lábát kitört szék látható: sokszor mondta erről az alkotó, hogy ez az ő önarcképe.

A portré a XX. században végképp problematikus műfajjá vált. Ha meggondoljuk, nagyon kevés portrét tudunk említeni, önportrét, önarcképet még kevesebbet. Persze vannak jelentős kivételek, mondjuk Picasso Gertrude Steinről festett arcképe, de kevés. Ennek két lényeges oka van.

Az egyik ok eléggé kézenfekvő: azt a feladatot, ami a portré műfajához mindig is hozzátartozott – nevezetesen: a hasonlóság, a felismerhetőség (legalábbis az a generáció, amelyben a portré keletkezik, ráismerhessen az ábrázoltra) –, már a XIX. században átvette a fénykép. A portréfestők – például a mi Borsosunk – tömegesen lettek portréfényképészek. A másik ok pedig az, hogy kétségessé vált az a fogalom, ami a hasonlóság mellett minden portrénak feltétele: a karakterisztikus jelleg.

Mit is nevezhetünk igazán karakterisztikusnak? A XX. század első felében született egy nagyon jelentős regény, A tulajdonságok nélküli ember, majd nyomában olyan, nem kevésbé fontos könyvek, amelyekben már neve sem volt a főhősnek, csak ennyi: K.

Ebben a szellemi klímában óriási feszültség alakult ki a karakterisztikusság és a tulajdonság nélküliség között. S itt érkezünk vissza a szóban forgó kiállításhoz, amelynek címében az X jelenti a meghatározatlanságot, a nyitottságot, a portré pedig a karakterisztikusságot. A két végpont közötti tág határ révén nagy szabadság adatott a tanítványoknak, amellyel ők a legteljesebb mértékben éltek is. Az egyiken egy karakter terve: mérnöki tervből és embrionális formából nő ki valamiféle meghatározottság, egy másikon a karakter puzzle-szerűségét fedezhetjük fel. Voltak olyanok, akik a ruhával kísérleteztek, azt a kérdést feszegetve, mennyire karakterizál a ruha: gondoljunk arra, hogy nemrég Amszterdamban egy Vermeer-kiállításon bemutatták azt a csodálatos sárga kabátot a hermelin gallérral, amely több Vermeer-képen szerepel, és amely ezen a kiállításon maga is önálló műalkotássá, önálló művészeti tárggyá vált. És természetesen itt van az a tárgyi elem is, aminek egy ilyen művészeti kalandnál valakinek mindig eszébe kell jutnia: a tükör jelentése a meghatározatlan és a meghatározott karakter viszonyában. Vannak, akik árnyjátéknak gondolják a karakterek világát, a portré világát, vannak, akik dokumentum-lenyomatokkal karakterizálnak, és vannak, akik mégiscsak visszatérnek ahhoz, hogy portrészerű módon ábrázolják saját magukat. De akármerre is induljanak e különböző irányú tapogatózások (néha nagyon is bizonytalan tapogatózások), mindegyik mögött megtalálhatjuk a fő kérdést: mit jelent ma a portrészerűség, mit jelent ma a portretizálás?

• Kultúra