Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

Első tétel: Megismerkedésünk

Hát az nem volt valami mámoros pillanat. Nem éreztem elektromos ütést a szívemben, nem kaptam titkos naplómhoz, hogy megörökítsem a pillanatot, amikor HBA a MÜKI nagytermében, fehér köpenyben megjelent, s bennünket, kis egyetemistákat eligazított, hogyan vizsgáljuk a műanyagiparban dolgozók élet- és munkakörülményeit. Engem Solt Ottilia vitt el egy kis pénzt keresni, neki – férje révén – rokona volt HBA, innen jött a buli. HBA megjelent, már akkor is nagyon komoly volt, nagyon határozott és még ennél is fenyegetőbben felnőtt. Tulajdonképpen ügyes húzás volt részéről, hogy egy műszaki kutatóintézetbe becsempészte a szociológiát. Hiszen, ha rövid ideig is, de legalább olyat csinálhatott, ami érdekelte. És mi is kereshettünk egy kis pénzt. Bevallom, nem fogott el határtalan lelkesedés a fehér köpenyes úr iránt, aki egy cseppet sem volt lágyabb vagy megértőbb, mint később.

De a pénzt kifizette! Ami ugye akkor a legfontosabb volt a számomra.

Második tétel: A szociológia „B” válogatottjában

Amikor az „A” csapatban olyanok voltak, mint Kulcsár Kálmán, Wirth Ádám meg egyéb, ma már a feledés jótékony homályába merült pártfik, kifejezetten megtisztelő volt a „B” válogatott tagjának lenni. HBA-val, Laky Terivel, Márkus Marisával, Rudas Jánossal, Hanák Katival, Zsille Zolival – nem a mostanival! Az akkorival! – a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Tessék megfogózkodni az asztal szélében: mi voltunk a MTESZ szociológiai bizottsága. A lényeg, hogy volt hol összejönnünk, hogy volt élő szakmai kapcsolat, hogy létezett szakmai szolidaritás, és végül, mindennek a betetőzéseképpen (túl az informális összejöveteleken, baráti együttléteken) ’72-ben majdnem megrendezhettük a III. balatonfüredi szociológiai konferenciát. Azért csak majdnem, mert kellő előrelátás hiányában az előadásokat egy elég gusztusos kötetben előre kinyomattuk. Ám a nyomda ördöge (egy máig ismeretlen III/III-as ügynök és Drecin elvtárs közreműködésével) a kötetet eljuttatta illetékes elvtársaknak, akik azonnali rendőri elkobzásra és zúzdára ítélték a négyszáz példányt. De pechük volt, mert megelőztük a könyvkommandósokat, s nyolcvan vagy száz példányt húszas csomagokban széthordtam, így ezek megmaradhattak. Bennük olyan szerzők (magamról nem is szólva) mint Józsa Péter, Földvári Tamás, Juhász Pali, Bauer Tamás, Laki Misi, Solt Ottilia, Kemény István, Zsille Zoltán, Hegedűs András (B-vel és B nélkül egyaránt). Vagy 15 éven át ez a kötet, illetve ennek másolt változatai kötelező olvasmányként fungáltak a frissen megindult szociológusképzésben. Rajtunk nőtt fel a középgeneráció, uraim! Rajtunk!

Hegedűs B. András nevezte el ezt a csapatot „B” válogatottnak, mintegy előre vetítve későbbi szlogenünket, hogy a történelem második vonala mindig érdekesebb és értékesebb, mint az első. (...)

Akkor már túl voltunk a Charta-aláíráson, a Szövkut után nálunk írták alá a legtöbben. ’79-et írtunk ekkor. Úttörőkori ifivezetőm, Kardos Jocó rendelte magához HBA-t, hogy megfeddje, s egyben közölje: ki van rúgva. Velem két úr, bocs’, elvtárs is foglalkozott. Az egyik a KISZ KB akkori kulturális osztályának a vezetője, ma az Uborka című fergetegesen fucking műsorból milliomos. A másik Vass Csaba, Pozsgay fullajtárja, a két VACSA közül az egyik. Az akkori minisztérium személyzeti főnöke, aki HBA-t kirúgta, ma is a Szent Korona felkent kutatója. Mondhatnók: trendy!

Egy rövid kitérőre itt meg kell állnom. Nem sokkal a Charta-aláírás után Tánczos Gyurka önkezével vetett véget az életének. Gyurka HBA-nak régi és közeli barátja volt, akit akkor már én is mintegy másfél évtizede ismertem, s lélekben hozzám is igen közel állt. Először mondom el nyilvánosan, hogy engem halálának híre radikalizált igazán. Talán nemcsak engem, hanem HBA-t is. Ha ilyen könnyen meg lehet halni, ha ilyen könnyen ki lehet lépni ebből a ringlispílből, akkor érdemes-e akkora feneket kerekíteni a dolgoknak? Én legalábbis ezt a kérdést tettem fel magamnak. S meg is válaszoltam: ha Tánczos meghalhat, akkor azok ott fenn mind le vannak szarva. Tánczos halála és temetése mindent más megvilágításba helyezett. Mindent át kellett értékelni. Elsősorban ’56-ot. Nem belül, mert ott nem volt mit átértékelni, hanem a köz számára. (...)

• Búcsú