Bácskai Vera

Nyomtatóbarát változat

Az én tisztem az lenne, hogy Hegedűs Andrásnak a Petőfi Körben játszott szerepét méltassam, és felidézzem ezzel kapcsolatos személyes emlékeimet. A Petőfi Körről András minden lényeges dolgot megírt. Kevésbé köztudomású azonban, hogy neki tulajdonképpen két Petőfi Körös korszaka van: az egyik, amikor aktív részese, szervezője volt a Kör tevékenységének, a másik a Kör emlékének ébren tartásáért, tevékenységének értékeléséért folytatott, nagy szívósságot igénylő munkája. Az első korszakból egy fontos mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Egy helyen azt írta, hogy a Petőfi Kör Tánczos Gábor nélkül nem lett volna azzá, ami lett. Ehhez nyugodtan hozzátehetem: Hegedűs nélkül (és a vezetőség még néhány tagjának részvétele nélkül) a Petőfi Kör nem lett volna azzá, ami lett. A Kör sikerében oroszlánrésze volt az ő már akkor, ifjúkorában is megmutatkozó kiváló szervezőtehetségének, fáradhatatlanságának és munkabírásának. A Petőfi Körről szóló írásaiban, nyilván szerénységből sem részletezte saját szerepét, adós maradt azzal is, milyen átgondolt munkamegosztás volt Tánczos, Hegedűs és Bohó között.

De mégsem a veterán Petőfi Kör-ös Hegedűsről szeretnék beszélni, hanem arról a hűségről, amely egész életében a Petőfi Körhöz fűzte. Arról a Hegedűsről, aki nagyon sokat tett azért, hogy a Petőfi Kör története és emlékezete hiteles formában maradjon az utókorra. E tevékenységének csupán három állomására szeretnék utalni.

Az első a még kézirat gyanánt megjelent sokszorosított történet volt, amelyben András összefoglalta a leglényegesebb eseményeket, majd 1989 tavaszán megszervezte azt az emlékülést, ahol annyi fontos visszaemlékezés hangzott el. Az emlékülést kísérő kiállítás pontosan tükrözte András levéltárosi, történészi hajlamait, hiszen a kiállított anyag jelentős része az ő személyes gyűjteményéből került ki.

A másik páratlanul fontos érdeme a Petőfi Kör jegyzőkönyveinek megőrzése. A forradalom és az azt megelőző korszak dokumentumainak – korántsem teljes – gyűjtését főleg a levéltárosok, történészek, muzeológusok tekintették feladatuknak. Az, hogy András megmenekítette, megőrizte és elrejtette a gyorsírói jegyzőkönyveket, annak ellenére, hogy eredendően közgazdász és politikus volt, fantasztikus elhivatottságra és elszántságra vall. Elrejtette, majd az első adott pillanatban előszedte és publikálta a dokumentumokat. Ezek a jegyzőkönyvek valóban hiteles és pótolhatatlan forrásai mindannak, ami a vitákon zajlott, de legfőképp annak, ami annak a kornak, annak a csoportnak: az ellenzékieknek és a hozzájuk közel állóknak a mentalitását, a gondolkodását és a nyelvezetét jellemezte. A közbeszólások rögzítésével a viták hangulatát is híven tükrözik. Bármennyire is szívügye volt a jegyzőkönyvek kiadása sokunknak, bizonyos, hogy ha András nem olyan állhatatos és energikus szervező, akkor máig sem fejeződött volna be a jegyzőkönyvek kiadása. Az, ami a szakmai és érdeklődő közvélemény számára közismert abból, hogy ő jegyezte a köteteket a szerkesztőbizottság tagjaként, előszóíróként, nem derül ki az a szívós munka (a hűség újabb bizonyítéka), amit András a Petőfi Kör történetének feltárásáért, továbbéléséért végzett, s amiért mindannyiunk nevében és a történészek nevében köszönet illeti.

A harmadik tett a Tánczos Gábor-emlékkönyv kiadása. Én ezt nemcsak azért említem meg, mert számomra személyesen nagyon fontos volt, hogy ezek az írások megjelenjenek, és nem is csak azért, mert a Petőfi Kör utóéletének, vezetői politikai gondolkodásának átalakulása is pontosan nyomon követhető belőlük, hanem leginkább talán azért, mert e kötet is András egyik legfontosabb értékét: Tánczoshoz való hűséges barátságát tükrözi. Emberi hűségét és szellemi hűségét. Azt, hogy mennyire mélyen, belülről ismerte gondolatait. Pontosan tudta, Tánczost személyesen leginkább a nemzeti kérdés, a nemzeti kisebbségek és általában a kisebbségek problémája érdekelte. Ennek jegyében az emlékkönyvben legfőképp a sokszor lenézett reformkommunisták, reformellenzék gondolkodásában végbement változást dokumentálta. Ezzel megalapozta azt, miként kutatható az a folyamat, ahogyan ’56 résztvevői és hagyományának folytatói felismerték az ’56 utáni új történeti kihívásokat. Mert úgy vélem, nem csak arról kell beszélnünk, mit csinált a Petőfi Kör, mit csináltak a vezetői ’56-ban, hanem arról is, hogyan folytatódott mindez ’56 után.

Én mindkét forráskiadvány, és különösen az utóbbi megjelenését köszönöm Neked, s mindazoknak, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre, legfőképp Ember Máriának. De nemcsak én tartozom ezért köszönettel, hanem a jelenkori történetírás is. Kívánom, hogy még sok-sok ilyen új eredmény szülessen energikus szervezőmunkád nyomán. Isten éltessen.

• Búcsú