Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

Néhány héttel ezelőtt a Corvin téren találkoztunk – mindketten a Művelődéskutató Intézetből jöttünk ki –, s akkor én ingerülten visszautaltam egy majd évtizeddel korábbi találkozásunkra. Egészen pontosan arra a számomra meghatározó jelentőségű eseményre, amikor is Ön mint a Művelődési Minisztérium személyzeti osztályvezetője (minisztere Pozsgay Imre volt) közölte velem a megfellebbezhetetlen verdiktet. A CHARTA ’77-tel szolidaritást vállaló és a hatalomtól is ugyanezt követelő 1979-es petíció aláírójaként akkor már túl voltam a munkahelyi és fehér házi dorgálásokon. Kutatói állásomból de facto fölfüggesztve, de jure azonban még státusban. Igazgatóm, a később fényes karriert befutott Gazsó Ferenc, minisztériumi szintre terelte egzisztenciális megsemmisítésemet. A végrehajtó Ön volt, s a hivatali szobájában lefolytatott beszélgetés során, 15 évi kutatói munkám „jutalmául” egy külvárosi segédkönyvtárosi állást ajánlott fel. Ezt én – természetesen – nem fogadtam el, s hamarosan – máig tartóan – az utcára kerültem.

Eme eseményre emlékeztettem Önt legutóbbi találkozásunkkor, s egyben – ingerült iróniával – gratuláltam azóta elért sikereihez, felfelé ívelő karrierjéhez. Nem tagadom, hogy kinyírómnak, a korszak egyik ítélet-végrehajtójának neveztem, s azt a véleményemet sem rejtettem véka alá, hogy konjunktúralovagnak tartom, aki elvtelenül szolgálja ki mindenkori gazdáját. Mindezt sértő szándékkal tettem, ám megítélésem szerint kulturáltan, mert indulatom az évek során lecsillapodott, s helyét a bágyadt irónia vette át.

Ön sértő megjegyzéseimet nem utasította vissza, nem kérte ki magának a nem éppen úri stílust, sőt barátságosan viselkedett, olyannyira, hogy már-már én éreztem szánalmat, hogy az állami főtisztviselő egykoron mire kényszerült jobb indulatai, belső késztetései ellenére. Ön magyarázkodni kezdett. Arról próbált meggyőzni, hogy nem munkahelyemtől fosztott meg, hanem a felsőbb parancsok ellenére éppen hogy menteni próbált. Mielőtt meghatódtam volna ennyi egykori szolidaritás hallatán, azért arra is kíváncsi voltam, ki volt az a gálád személy vagy szervezet, aki, illetve amely számára az én szerény kutatói státusom potenciális veszélyt jelenthetett. Ha nem egykori főigazgatóm (Gazsó Ferenc), illetve miniszterem (Pozsgay Imre) szorgalmazta az Ön közreműködésével egzisztenciális megsemmisítésemet, vajh ki?

Ön e kérdésemre egyértelmű választ adott. Szó szerint nem tudom idézni, de mondandójának lényege a következő volt: Aczél György a jelzett időszakban szinte naponta telefonált Önnek (sic!), hogy szerény személyemet távolítsák el a tudományos pályáról, de még egy segédkönyvtárosi állást se tölthessek be. S Ön (humánumból-é, vagy a jövőre sandítva – erről nem esett szó köztünk) szembeszegülve a legfelsőbb akarattal, legalább a minimális egzisztenciális biztonságot kívánta volna a számomra megszerezni. Ez a közlés csak azért nem könnyeztetett meg, ott a Corvin téri palota kapujában, mert nem hittem el.

Ezt persze rögvest közöltem is Önnel, miként azt is, hogy végére járok a dolognak, s nem leszek rest Aczél Györgyöt felkeresni, megtudakolni tőle, mi végre volt a nagy harag irányomban. Elvégre az életemből elvett 10 év ennyi fáradságot megér. Ha nem is azonnal, de sikerült beszélnem Aczél Györggyel.

Elmondtam neki az Ön interpretációját, amit igen felháborodottan fogadott. Felhatalmazott ugyan annak a közlésére is, hogy mi a véleménye Önről, ám most nem tartom helyénvalónak eme tágabb összefüggéseket részletezni. A lényeg: Aczél György Önnel sem rólam, sem másról nem beszélt, egyáltalán soha, sem telefonon, sem személyesen, sem levélben nem voltak kapcsolatban, Önt nem ismeri. Aczél György annak a közlésére is felhatalmazott, hogy az Ön feletteseivel jelesül Kardos József személyzeti főosztályvezetővel, illetve Pozsgay Imre miniszterrel – sem tárgyalt személyemről.

Mindebből kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy Ön, Vass Csaba, úgy is mint képviselőjelölt abban a körzetben, ahol lakom, nem mondott igazat.

Csak alátámasztja inkorrektségéről kialakult véleményemet, hogy az Önhöz közel álló Pozsgay Imre a mai napig nem tett egyetlen lépést sem annak érdekében, hogy az Ön közreműködésével ellenem elkövetett jogsérelmet orvosolja. Eme második, s eleddig utolsó beszélgetésünk alkalmával Ön erre is ígéretet tett, mintegy bizonyítandó egykori tisztességét, s hogy amit akkor tett, azt Aczél György parancsára tette.

Ön fiatal ember, tele politikai ambíciókkal, gondolom, ezért hárította a felelősséget a hetvenedik életévén már túl lévő Aczél Györgyre, no meg azért is, mert nyilván úgy gondolta, hogy akit manapság annyi támadás ér, annak már mindegy, hogy eggyel több ügyet varrnak a nyakába. De nem volt Önnek szerencséje, mert Aczél György vállalja a szembesítést, s hajlandó Önt megcáfolni.

Úgy gondolom, hogy én csak egyet tehetek: amikor eljön a választás napja, nem Önre fogok szavazni. Ezt a nyílt levelet pedig azért írtam meg, mert az én szerény eszközeim közül ez látszott a legalkalmasabbnak, hogy közéletünk, (majdani közéletünk!) tisztaságáért harcolhassak. Talán néhány potenciális választóját ezzel is sikerül jobb belátásra bírnom, hogy ne Önre szavazzon. Ennyit tennem kell annak érdekében, hogy egy nem szavahihető képviselő esetleg a parlamentbe kerüljön.

Levelemre nem várok választ, illetve nem én várok. Személyem az ügyben esetleges. A történet azonban tipikus, amennyiben a közelmúlt hatalmi mechanizmusát tükrözi, miként arról is hű képet ad, hogy a hatalmat elvtelenül kiszolgáló középszintű állami tiszviselők hogyan próbálják ma egykori felelősségüket a felső vezetésre hárítani, saját gyalázatos szerepüket bagatellizálandó. A választ nem én várom, hanem a közvélemény, választókörzetének polgárai, akik – gondolom – feddhetetlen jelöltet szeretnének látni a szavazólapon. S Ön nem az, sem politikailag, sem morálisan.

• Dosszié