Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

1963-ban 22 éves voltam. Természetesen meg akartuk váltani a világot. Minden valamirevaló huszonéves ezt szeretné. A világmegváltás receptúrája azonban nekünk sem volt a birtokunkban. Már lehetett utazni nyugatra, a Nyugatra. (Különösen, ha túsznak itthon maradt legalább egy gyerek.) Adtak hetven dollárt (fogalmam sincs, mekkora összeg volt ez akkor), és akinek ötvenhatban disszidált gyermeke meghívólevelet küldött (ha már elnyerte ott az állampolgárságot), az mehetett. Nem könnyen, nem egyszerűen, de mehetett. Az útlevélkérelmet a munkahelyen kellett jóváhagyatni, ajánlást kellett írni a személyzetisnek, az igazgatónak, a párttitkárnak meg a búrnak a búrkalappal. Meg életrajz kellett, s választ kellett adni arra a kérdésre is, hogy „élnek-e rokonai külföldön, s ha igen, mikor és milyen körülmények között hagyták el az országot”. Világos! ’56 után hét évvel (meg tizenhéttel) ébernek kellett lenni. S akik ellen itthon, a nagy megtorlások idején nem folyt vizsgálat, nem indult eljárás, azok jöhettek is. Ezt persze csak kevesen merték vállalni. Érthető módon nem hittek a rezsimnek. A levelek és az IKKA-csomagok viszont jöttek. Az állam cenzúrázott és kaszált.

Ellesett párbeszéd a Duna-kertben (a Duna Szálló – leánynevén Bristol – kerthelyiségében, amely azóta természetesen már nem létezik, az egyetlen, csak félig lebombázott régi Duna parti hotel helyén felépült az Intercontinental, a kerthelyiség pedig butiksorrá változott). Akkoriban ugyanis ez egyike volt azoknak a helyeknek, ahová jártunk. Különösen, ha sütött a nap. Délelőtt, tavasszal és ősszel. A nyár másra volt fenntartva. Egymástól távoli asztalok mellett két idősebb hölgy, akkor azt mondtuk rájuk: spiné. Ordítva. „Írt a Gyula Los Angelesből.” „Mit ír?” „Hogy férjhez megy a Piri.” „Kihez?” „Azt nem írja, de küldött a vőlegényről egy fényképet.” „És milyen?” „Olyan szép, mint egy mérnök. És akkora, de akkora autója van…” Fulladozunk a röhögéstől. Én különösen, mert éppen mérnökhallgató vagyok.

A város, Budapest még a miénk. Egyáltalán: a város még olyan, mint egy város. Lakható. Minden emberi léptékű, lepusztult és koszos. Adekvát a világgal. Kevés az autó, a tömegközlekedés döcögős és olcsó, a 9-es busz Kőbányáról, korábban, majd újra Szent László, akkor Pataky István térről a Gerbaud-ig 20 perc alatt ér be. Micsoda ötlet: a Gerbaud terasza elé buszmegállót telepíteni! Nyilván, hogy a kőbányai prolinak közvetlen kapcsolata legyen az ország első cukrászdájával. Mondogattuk: munkáskádereket a püspöki karba! És a Váci utcán jár, miként a 15-ös is. Volt egy háború? Volt egy forradalom? Embereket csuktak börtönbe és végeztek ki? Mindez alig pár éve? Bibó és a zsidókérdés… Kérem, bennünket a lét alapkérdései foglalkoztatnak! Persze Marx az fontos. Alapvető dolgokról beszél. De egyformán fontos még Kafka és Miro, Joyce (az Ulysses, még a régi fordításban) és Szentkuthy Miklós (aki elővette a nachtkaszniból még a háború előtt, saját kiadásában megjelentetett regényét, a Prae -t, és a központi antikváriumban eladogatta, mi meg megveszegettük); Klee és Jung, Freud (természetesen a háború előtti kiadások) és Szerb Antal, Truffaut és Chabrol, Webern és Nono. A magára valamit is adó ifjú értelmiségi hóna alatt ott a Nagyvilág legfrissebb száma. Mert ami ’56 utántól a kultúra területén történt, az ott, abban tetten érhető volt. Akkor éppen Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa és Kafka Pere tartott lázban bennünket.

Igaz, tombol a szocreál, de Konkoly Gyula (aki fiúszobám falára anyám tiltakozása ellenére kerékpárzománccal 3x4 méteres tassista „freskót” festett) fölvisz Csernus Tibor Váci út sarkán lévő műtermébe. És az Epreskertben a szobrásznövendékek absztrakt szobrokat csinálnak, Mikus mester meg (aki a Sztálin-szobrot csinálta, anno) csak cuppog. (Tényleg, megkérdezte-e valaki tőle, mit érzett, amikor október 23-án ledöntötték műalkotását ?) Máig melegség tölt el, hogy már akkor biztosan tudtam, generációm legjobb szobrásza Jovanovics György, bár éppen kirúgták a főiskoláról…

A Váci utcai idegen nyelvű könyvesbolt, lék a rendszerben, naponta látogatott katedrálissá magasztosul. Tele van a svájci Skira kiadó ellenállhatatlan albumaival. Chagall, Pollock, Dalí, Moore, Brancusi, Giacometti. Ha nincs pénzünk megvenni, akkor csak ott lapozgatjuk, ha bátrabbak vagyunk, ellopjuk.

És föl lehet járni a Rottenbiller utca 1.-be, ahol együtt él Vajda Júlia (Vajda Lajos özvegye), Bálint Endre és Jakovits József. Meg lehet nézni a képeiket és a szobraikat, néha még Vajda-képeket is lehet látni. Egész nap Bach Magnificat ja szól (bele lehet őrülni!), és olyan emberek jelennek meg a színen (ez nem üres fordulat, hiszen az ajtó több mint egy évtizedig nem volt bezárva, emberek jöhettek, mehettek, megjelenhettek, senki nem kérdezte, miért vannak ott?), mint Végh László, Juhász Sándor(†), Balla László, Karátson Gábor, Granasztói Szilvia, Vekerdy Tamás, Maurer Dóra, Körner Éva, Kovásznai György(†), Mándy Stefánia, Tábor Béla(†), Perneczky Géza, Passuth Krisztina, Ország Lili(†), Mérei Ferenc(†), Mészöly Miklós, Kurtág György, Kurtág Márta, Mezei Árpád, Hamvas Béla(†), Kemény Kató, Szilágyi János György, Veszelszky Béla(†), Donáth (akkor még Deutsch) Péter(†) és még sok-sok fiatal, aki kezdte tudni – talán éppen azért is, mert a Rottenbiller utcai lakás szelleme megérintette őket –, hogy hol lakik a jóisten.

Presszónak átkeresztelt kávéházak, kávéházként működő eszpresszók, belvárosi éttermek, félig zártkörű klubok, megannyi hely a találkozásra. Az Anna. A mondén hely. Wurlitzerrel és kurvákkal és az szt. tiszt amatőr filmes főpincérrel, Barna Pistával, aki „ügyelt ránk”. Tudtuk, hogy ő a „mi emberünk”, de csak akkor hittük el, amikor W. Bélát börtönbe juttatta. A Muskátli. Művészekkel és minden újra fogékony fiatalokkal. Számunkra mindennek alfája és ómegája, ahol a fontos dolgok eldőltek, ahol a számunkra fontos emberekkel biztosan lehetett találkozni, anélkül, hogy randevút beszéltünk volna meg, ahol egy átlagos hétköznapi délelőttön ott volt Pilinszky(†) és Vujicsics(†), Kondor(†) és Sarkadi(†) (1961-ig, amikor nem túl józanon kilépett Kondor hatodik emeleti műtermének ablakából). A Nárcisz. A bölcsészek fő gyülekezőhelye, az egyik állomás az Apostolok, a Belvárosi és a Kárpátia felé.

A Nárcisszal szemben, a bölcsészkari sóhajok hídja alatt volt valami szerkesztőség, s ott kapott állást Obersovszky Gyula. A Nárciszba jártak át rumos feketére. (Szimpla 1,40, dupla 2,80!) Talán matekpéldákat oldottam meg éppen, vagy csak rajzolgattam, amíg valaki ismerős érkezik, nem tudom. Ám a szomszéd asztaltól áthajolt egy férfi, kitépte kezemből a füzetet, és ordítani kezdett, hogy vamzer vagyok, és az ő beszélgetésüket jegyzetelem. Elemi indulattal döntött le a székről. Aztán látta, hogy csak számok meg firkák vannak a füzetben. Síró hangon kért bocsánatot, fölsegített a földről, megölelt, és meghívott egy rumra. Akkor tudtam meg, hogy frissen szabadult a börtönből, hogy halálra volt ítélve.

A Bajtárs művek, ahová mi csak enni-inni jártunk. A Metropol (Bernáth Aurél által szignált, Csernus által kivitelezett freskó, elpusztították) és a New York. Távolabb a Luxor. És a késő esti, éjszakai végállomás, a Kondor-freskóval díszített (azóta levakarták!) Építész-pince. Belépés csak klubtagoknak – meg mindenkinek.

Csoóri, a nagy Don Juan is föl-föltűnt a Belvárosin és a Metropolon kívül a Váci utcai presszókban is. A bölcsészlányok idolja volt. A költő. Ma azon vitáznak, kellően karizmatikus személyiség-e a Magyarok Világszövetsége élén. Akkor a teltidomú parasztmadonnáknak komoly esélyük volt nála. Karizmától függetlenül. S voltak ilyenek.

Vagy Erdély Miklós(†). Akkor még nem volt az avantgárd pápája, de kisugárzása semmivel sem volt csekélyebb, mint később. És önbizalma végtelen. „Te nem tudsz semmit a modern művészetről”, mondta Erdély egy 19 éves lánynak, aki barátjával kéz a kézben ült a Nárciszban, „ám, ha a szeretőm leszel, az ágyban mindenre megtanítlak. A modern művészetre is.” És ebben nem volt semmi frivol. Így gondolta, és oly szuggesztívan adta elő, hogy evidencia volt az igazsága. És a fiú nem ütött, hanem nevetett. Teszik a szépet a kedvesének.


Kettős vagy talán többes tudatunk volt. Érzékenyek és fogékonyak voltunk valóban fontos dolgokra, olyanokra, amelyek máig érvényesek. Ez az énünk ugyan állandóan üzemben volt, de közben élni kellett a mindennapi életünket is. Egyetemre járni, pénzt keresni, más, szubkultúránkból kilógó emberekkel kommunikálni. Vizsgázni polgazdból és tudszocból (meg mechanikából és elméleti villamosságtanból, utóbbiból annál a Simonyi profnál, akiről akkor még nem tudtam – mert honnan is tudtam volna? –, hogy ’56-ban megégette magát, s azt végképpen nem is sejthettem, hogy harminc évvel később az édes gyermekem, az Oral History Archívum számára fontos interjú készül majd vele), beszélgetni olyan szomszédokkal, akiknek a Fradi és a parizer volt a horizontjuk. És szembesülni 1956 feledésével. Az a világ, amelyik a kortárscsoportot jelentette, s amely a nouvelle vague bűvöletében élt, kevéssé volt, no ne szépítsük, egyáltalán nem volt fogékony ’56-ra. A rendszer apolitikussá tette őket. Öntudatlan politikai lázadásuk a modern művészetek iránti rajongásban merült ki, meg a luxemburgi rádió hallgatásában.

Krassó Gyuri(†) kijött a börtönből, és átmenetileg a jampecvilág pápájánál, Perlaky Árpinál lakott. Azonnal nők vették körül, mint élete végéig mindig. De ő nem volt apolitikus. Nyáron a Lukács napozójában (ne feledjük, fél lábbal még a sitten volt!) egy hazai sajtókivágás-gyűjteményt mutatott, amellyel azt kívánta bizonyítani, hogy a rendszer hazug, korrupt, hogy politikusaink is hazugok, hogy Kádár(†) gyilkos. Még a manipulált sajtó is leleplezi a rendszert. Aztán még ebben az évben megismertem Józsa Pétert(†), Tánczos Gábort(†). A velük folytatott, merőben eltérő intonációjú beszélgetések hatására a skizofréniám csak erősödött. Akikkel ugyanis a Muskátliban, az Annában etc. töltöttem napjaim javát, nem voltak vevők a politikára. A forradalom egyáltalán nem érdekelte őket, a börtönsztorikat pedig Rejtő Jenő-i történetekként fogadták. (Perlaky Árpi ma: „Tudtuk, hogy volt valami politikai balhéd, de nem érdekelt bennünket.”)

Generációs társaim jól érezték magukat a KISZ-táborokban (én ebből sajnos kimaradtam, mert ’56-ban egy kicsit disszidáltam, ’58-ban vendégszerepeltem a Fő utcán, s ezzel rendszerfogytáig flekkes lettem, ezért a KISZ sem fogadott be – no, én sem nagyon igyekeztem bele –, nem mehettem építőtáborba, nem címerezhettem kukoricát, nem szedhettem almát vagy paradicsomot, nem végezhettem földmunkát a Hanságban, s mindezek részeként esténként nem bulizhattam más egyetemek lányhallgatóival, a bulin túli élményekről nem is beszélve – irigykedtem is azokra, akik ebben részesülhettek). Úgy éreztük azonban, hogy a KISZ ekkorra már kifújt (hangulatjelentések ezreit, tízezreit készítette, ebben merült ki érdemi ténykedése), s majd csak akkor kap új lendületre, amikor neobalosak (Haraszti, Pór) vagy éppen reformerek, „belülről változtatni akarók” (Atkáriék, a Studium Generaléval) felismerik, hogy mint egyetlen ifjúsági szervezet, álca lehet bizonyos ideológiák terjesztésére. Azt persze mindig tudtuk (vagy legalábbis azt hittük, hogy tudjuk), hogy ki a spicli, ki a provokatőr, ezeket vagy elkerültük, vagy félreinformáltuk őket, legyen mit jelenteniük.

Talán mégis a Zalotay- (később Zalotay–Böröcz-) féle gigantikus szalagházat kellett volna felépíteni a rettenetes lakótelepek helyett? Talán a KISZ-nek az volt a legpozitívabb megnyilvánulása, hogy védnökséget vállalt az akkor (valljuk be, ma még inkább) fantasztikus terv felett? Mit is akart Zalotay? Le Corbusier jó tanítványaként a korszellemnek megfelelően lakáshoz kívánta volna juttatni a rászorulókat. 1963-ra Budapesten 20 ezer állami (lakótelepi, panel-) lakás felépítését tartalmazta az éves népgazdasági terv. Zalotay azonban (szemben azokkal az építészekkel, akik vállalták a paneldzsungel [panelsivatag?] -építés gyalázatát) rájött, hogy a lakótelepeken nem lehet élni, a lakások rondák és drágák, az emberi kapcsolatok elsivárosodnak, ember és természet kapcsolata megszűnik. Gondolt egyet, és kitalálta azt a negyvenemeletes szalagházat, amely Békásmegyertől Budakalászig húzódott volna, párhuzamosan a Dunával, több mint egy kilométer hosszan. Alatta futott volna a föld alá vitt HÉV, amely gyorsvasútként tíz perc alatt szállította volna a város közepéig a lakókat.

A lépcsőzetes kiképzésű építménynek még a legfelső szintjein lakók is a néhány szinttel alább telepített fák koronáját látták volna, s nem az iszonyú mélységet. A földszinten passzázsokban a kommunális szolgáltatók, üzletek, mosodák, éttermek, bankok és egyéb közösségi célokat szolgáló intézmények kaptak volna helyet. Olyan lett volna a földszinti passzázssor, mint egy mai bevásárlóközpont, azzal a lényeges különbséggel, hogy nem kellett volna kilométereket autózni elérésükért.

Zalotay hiába bizonygatta, hogy az építkezés kevesebbe kerülne, mint a szintén 20 ezer lakótelepi lakás, nem állt a terv mellett olyan központi akarat (magyarul: a párt), amely képes lett volna keresztülvinni az utópisztikus tervet.

Akkor, 22 évesen lelkesedtem a szalagházért (mert lelkesedtem Le Corbusier-ért is), kellően avantgárdnak tartottam, s úgy éreztem, kvadrál azzal az elképzelésemmel, hogy az állam köteles polgárai számára biztosítani a lakhatás lehetőségét, mégpedig minél magasabb szinten. A fantaszta tervezők engem meggyőztek, hogy milyen nagyszerű lesz az egyik oldalon lakóknak a Dunát, a másik oldalon lakóknak pedig a Pilist látniuk. S akik kiskertet művelni vágynak, azoknak ott a Szentendrei-sziget csücske, amelyen 20x20 méteres telkecskéket kaphatnak, magas sövénnyel elválasztva egymástól. Abban ma is biztos vagyok, hogy Újpalotánál emberibb lett volna, s talán, ha a francia elnökök megengedhetik maguknak, hogy üvegpiramissal, új diadalívvel, kultúrközponttal tegyék halhatatlanná nevüket, Kádár János is megtehette volna, hogy kiáll a Zalotay-féle terv mellett. Kádárnak azonban nem volt érzéke nevének ilyesfajta megörökítéséhez. Zalotayék persze nem kívánták befejezni a művüket Budakalásznál, távlati terveikben az szerepelt, hogy a szalagházat egészen Szentendréig folytatják. Ha felépült volna a tájat pusztító mű, ma is csodájára járnának, turisztikai látványosság lenne, talán már meg is szoktuk volna. Arról persze fogalmam sincs, hogy a gépészeti nagyjavítások mennyibe kerültek volna, amikor a tízemeletes panelházaknál is megoldhatatlan anyagi gondokat okoz az öregedés.

De hát 22 évesen nem kötelező egy hagymázos építészeti terv minden összefüggését felismerni. Ma sem szégyenkezem, hogy lelkes híve voltam a szalagháznak, s mindent elolvastam róla, ami elérhető volt.

---

Bill Haley (And His Comets) Rock Around The Clockja alapján 1956-ban készítette el a Columbia Pictures a hasonló című filmet. Ezzel indult a rock and roll ma is tartó diadala. Haley-vel párhuzamosan olyan nevek tűntek fel, mint Elvis Presley, Fats Domino, Eddie Cochran, Jerry Lee Lewis, Little Richard, Gene Vincent, Chuck Berry, Paul Anka. A rock nagy korszakának azonban az ötvenes évek csak a nyitánya volt, elsősorban az USA-ban és kevéssé Angliában hódított, itt, a vasfüggöny mögött 1957-58-ban csak keveset tudtunk róla, évek teltek el, amíg legalább egy szűkebb ifjúsági szubkultúra köztudatába bekerültek ezek a nevek, megismerhettük számaikat.

Elvisről valamelyik újság (talán a Magyar Ifjúság) azt írta, hogy nincs hangja, nem tud énekelni, idétlenül mozog, össze-vissza vonaglik a színpadon, és csak az imperialisták manipulációjának köszönhetően idéz elő tömeghisztériát.

A luxemburgi rádió esti adása a hatvanas években már rendszeresen sugárzott popzenei műsort, és a rendszer elleni lázadás (s ez nem utólagos belemagyarázás!) egyik megnyilvánulása volt ennek a műsornak a hallgatása, de még inkább (természetesen szalagos) magnóra rögzítése. Belvárosi presszókban, ha találkoztunk – márpedig majd' minden nap találkoztunk –, eszmét cseréltünk az utolsó heti Top Twentyről, és a beavatottságnak, a bennfentességnek a biztos jele volt, ha valaki kívülről fújta az aktuális toplistán kívüli számokat is.

Volt azonban az életünknek egy korábbról, csak a hangja alapján ismert személyisége: Willis Conover. Minden este felhangzott a rövidhullámon (talán a 49 méteren) jellegzetes öblös hangja, amely tagoltan ejtette a szavakat, hogy az angolul alig tudók is megértsék az amerikai rádió napi kétórás jazzadásának szövegét. „This is Willis Conover, Music USA.”


A használtan vett Pacsirta rádióm volt a csúcsminőség (szakemberek szerint ma is nyerő lenne a legszuperebb japán kütyükkel szemben is, mert időközben rájöttek, hogy az igazi hifi hangminőség nem tranzisztorokkal, hanem klasszikus elektroncsövekkel érhető el), amelyen a Szabad Európa Rádiót (elsősorban a Teenager Party t), Luxemburgot és a Music USA -t fogni lehetett. Willis Conover már az ötvenes évek közepétől (számomra egészen pontosan 1955 szeptemberétől) azt jelentette, hogy közöm lehet ahhoz a világhoz is, amelybe ugyan fizikailag nem léphetek be, de valamit tudhatok róla, valamit mégis kaphatok belőle, s ez a zene. Ahogy a komolyzene Mozarttal kezdődött (Eine kleine Nachtmusik), a jazz azzal a Glenn Millerrel, aki a második világháborúban nagyzenekarával a frontokat járta, és az amerikai katonáknak játszott, s aki repülőszerencsétlenség áldozata lett, legendáriumunk, magánmitológiánk szerint a németek lőtték le (a rohadt nácik!). Az amerikai jazz volt az első kapocs ahhoz a másik világhoz, amelytől egyébként hermetikusan el voltunk zárva.

Jobb polgárcsaládoknál volt ugyan még a háború előttről néhány recsegő 78-as fordulatszámú jazzlemez, sőt volt egy barátom, akinek lemezváltós gramofonja is volt, amire tíz lemezt lehetett feltenni, s egy-egy lemezen három-három és fél percnyi zene volt, s amikor egy lemeznek vége lett, automatikusan leejtette a masina a következőt és folytatta a zenélést – csuda dolog volt. De az ötvenes évek közepén már megjelentek a mikrobarázdás lemezek (akkor így nevezték az LP-t), és az ezekhez tartozó Supraphon lemezjátszók és lemezek (Made in Czechoslovakia). Ám ezeken a gramofonokon is le lehetett játszani a 78-as fordulatú lemezeket, hiszen még óriási mennyiség volt használatban belőlük.

Conover révén Glenn Miller mellett megismerhettük a jazz történetét és a legjobb amerikai kortárs jazz-zenészeket is. Szinte naponta hallhattuk azokat a máig rendíthetetlenül a zeniten álló csillagokat, mint Bennie Goodman, Louis Armstrong, Stan Kenton, Art Tatum, Count Basie, Duke Ellington, Woody Herman és persze az MJQ, a Modern Jazz Quartet, amelynek zongoristáját John Lewist 1965-ben Zágrábban olyan közelről hallgathattam, hogy csak a lábát láttam, tudniillik a zongora alatt feküdtem az egyetemi klubban, mert csak ott jutott számomra hely. Lewis ugyanis Horvátországba nősült (vagy csak udvarolt?), és az egyetemi színházi fesztivál alkalmából beugrott a klubba, s ha már ott volt, végigjátszotta az éjszakát. Mintha egy mai huszonéves este az ágyában találná Claudia Schiffert, Cindy Crawfordot vagy Madonnát.

A kommunista hatalom a jazzt is az imperialista mákony kategóriájába sorolta, inkább a tiltott, mint a tűrt kategóriába. Azért valami kevés élő zene itthon is elérhető volt. A Gellért Szálló teraszán a néha Söptei Gézával kiegészülő Garay Attila-, Kovács Gyula(†?)-, Pege Aladár-triót lehetett, számunkra is elérhető áron, meghallgatni. A Duna-kertben esténként Martiny Lajos(†) és zenekara játszott, hétfőnként a Savoyban és az Astoria pincéjében (bárjában) Kertész Kornél(†) (Citrom) szervezett jam sessionöket, s olyan nagy volt a tömeg, hogy a céhbeli zenészek is alig fértek be. A KISZ persze kezébe akarta ragadni a kezdeményezést e területen is, és létrehozta a Dália Jazz Klubot (az Alkotmány utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán), elnöke Kertész Kornél lett. És ekkor tűnt fel a zseniális Szirmai Márta, a háború utáni első autentikus magyar jazz-énekes, valamint a fogorvostan-hallgató Dobos Attila bárgyú táncdalaival (Isten véled, édes Piroskám). A Záray Márta–Vámosi János selyemcukor-házaspár uralta a terepet, no meg Tabányi Mihály (virtuóz tangóharmonikás, Hohner Verdi III-mal) és szólistái.

Fantasztikus élmény volt Pernye András(†) ’63-ban megjelent könyvét (A jazz) kézbe venni. Ez volt az első olyan mű, amely kizárólag szakmai és nem politikai szempontok szerint igazított el bennünket egy addig tiltott és ismeretlen világban. Ám ez a könyv bizonyos vonatkozásban későn jött, mert addigra már átpártoltunk a rock and rollhoz, Elvis Presley és Paul Anka lettek az istenek. S bár enyhült a politika megítélése a jazz-zel szemben, kellett az ellenségkép a kultúrában, s ennek kiválóan megfeleltek a rocksztárok. Ám ha ti (ők) tiltjátok a magyar rádióban Little Richardot, Chuck Berryt, Gene Vincentet, akkor mi megteremtjük a lehetőséget hallgatásukra, sőt: kultuszuk gyakorlására. A Beatles nekünk már gyengécske vinnyogás volt csak. Generációs határvonal máig is: Presley vagy a Beatles.

---

Aki azt hiszi ezek után, hogy Amerika-mániások voltunk, az téved. A francofília jellemzett bennünket, s aki soha nem tanult franciául, annak is tudnia illett a legfontosabb könyvek és filmek címét eredeti nyelven. Amerikát is elsősorban Simone de Beauvoir Amerikai útinaplójából (L’Amérique au Jour le Jour), az ő reflexióiból ismertük meg, s Beauvoirnak nem volt túl nagy véleménye az Államokról. Sartre műveinek kiadása már 1958-ban megkezdődött a Modern Könyvtárban az Egy vezér gyermekkorával (L’enfance d’un chef et autres nouvelles), s ’63-ban ugyanebben a sorozatban jelent meg Az ördög és a jóisten (Le Diable et le Bon Dieu) . Színházban is bemutathatta Kazimir Károly, hiszen Sartre antiklerikális volt.

A Modern Könyvtár szerkesztői ügyesen egyensúlyoztak a három „T” akkor még nem megfogalmazott és főleg kiismerhetetlen útvesztőjében. 1958 és 1974 között 272 kötetet jelent meg a sorozatban, a szocialista országokból is igyekeztek a legjobb szerzőket bemutatni s ezért az árért megjelentethették a kortárs nyugati szerzőket is. Már 1958-ban: Osborne, Dürrenmatt, Vercors, Max Frisch, Sartre, 1963-ban pedig: Mrozek, Böll, Sartre és Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja. S ma már elképzelhetetlen, hogy az év könyvslágere (Szolzsenyicin mellett) József Attila összes versei és műfordításai volt (Helikon). Megjelent 15 200 példányban, ebből 1200 bőrkötésben, számozva. A 949. számú, bőrkötéses példány van a birtokomban.

És Fejes Endre Rozsdatemetője, amely először 1962-ben jelent meg, majd 1963-ban, a fergeteges sikerre való tekintettel 25 000 példányban másodszor is kiadta a Magvető Kiadó. És még ebben az évben a Thália Színház is bemutatta a színpadi változatot. Rohantam megnézni, de nagy-nagy csalódás volt.

---

A hatvanas évek elejére nemcsak mi, de az ország is kezdte jól érezni magát. A Cseh Tamás–Másik János–Bereményi Géza-trió dalát idézve: „A hatvanas években / Fellazult tételben / Fogalmazódott meg a világ.” A sztálini kor struktúrája minden területen föllazult, s bár a frizsiderszocializmust ostorozta a sajtó és a propaganda, de a hatalom azt szorgalmazta, hogy az istenadta nép érezze jól magát.

A kultúrpolitikát körülölelő betonfalon hatalmas rések keletkeztek. Szerte az országban zsűrizetlen tárlatok nyíltak bátor kultúrház-igazgatók támogatásával, láthattuk a kortárs filmművészet termésének legjavát (francia filmhét januárban), magánlakásokban féllegális szalonok működhettek, amelyekben viták folytak arról a művészetről, amely a hivatalos kiállító-helyiségekből kiszorult, nem kellett félni a komolyabb retorzióktól azoknak, akik műtermükben vagy barátjuk lakásán tárlatot vagy felolvasóestet rendeztek.

Ösztönös óvatossággal élnek generációm tagjai a lehetőségekkel. Ösztönös undorral (sokan persze nagyon is tudatossal) elfordulnak mindentől, aminek a politikához a legcsekélyebb köze is van. Az év eleji választásokon köreinkből a legtöbben vagy meg sem jelentünk, vagy üres borítékot dobtunk az urnába, s a Muskátliban röhögve mutogattuk egymásnak a szavazócédulát. Volt, aki szarral kente be, mielőtt bedobta. S volt, aki a szavazóbizottság előtt összetépte. Majdnem lecsukták. Ez volt a mi politizálásunk. A hatalom semmibevétele. Lesajnálása.

Bajnok lett a Ferencváros! 14 év után megengedték neki. S mit kiabált a barom „B”-közép? „Bajnok lett a Ferencváros / Fasza gyerek Kádár János”. Mert azért a „B”-közép tudta, hogy csak azért lehetett bajnok a Fradi, mert megengedték neki. Ugyanakkor hálás volt a hosszabb pórázért. A franzstadti proli, amelyik hét éve még az utcára ment, harcolt a ruszkik ellen, az most hálás, hogy a Fradika megnyerhette a bajnokságot. A politika akkor ilyen kis engedményekkel igyekezett maga mellé állítani a népet. Nem is teljesen eredménytelenül. A mi köreinkben a foci nem tartozott a favorizált sportágak közé. Hiszen a foci a plebsz sportja. Mi pedig különbnek tartottuk magunkat. Ha sport: akkor atlétika vagy asztalitenisz. Mert a golf túl távoli volt.

A posztrákosista boncok ’63-ra szinte kivétel nélkül visszaszerezték korábbi pozícióikat, vagy konvertálták olyan területekre, amelyek a korábbinál jobban fizettek. Pontosan lehetett tudni, hogy a volt ávósok a külkereskedelemben, a szövetkezeteknél, könyvkiadóknál és egyéb kellemes helyeken kaptak vezető pozíciókat. Décsi Gyula fő-fő-ávós az Akadémiai Kiadót boldogítja, Kardos György pedig a Magvetőnél serénykedik. A korábbi kultúrnacsalnyikok egy része átmenetileg eltűnt ugyan a süllyesztőben, de helyükre újabbak (és hasonlóan rohadtak) kerültek (felszálltak a verebek a fáról, aztán mindegyik visszaszállt egy másik ágra). Változatlanul folyt a középszer dáridója. Az 1956 utáni hetedik év sokban hasonlít az 1990-es rendszerváltás utáni hetedik évhez. A korábban besározódott sztálinisták pályát változtattak, politikai tőkéjüket és kapcsolataikat átváltották gazdaságira – bár akkor ezt a szép kifejezést még nem ismertük. Elkezdődött a – maihoz persze nem mérhető – tollasodásuk. Nem látványosan, de még számunkra is egyértelműen és követhetően a kulturális és a gazdasági elit fontos posztjaira kerültek.

Az egyetemeken (elsősorban azokon a területeken, amelyek ideológiailag megbízható kádereket igényeltek) a jó elvtársak kerültek helyzetbe, azok, akik közül még ma is oly sokan ott vannak. A Pölöskeik akkor betonozódtak be. Az ideológiamentes helyekre (műszaki egyetemek) az ’56 után technikumokba száműzött tanárok lassan visszaszivároghattak. Nélkülük ugyanis nagyon lezüllött volna az oktatás. És a szocializmus építése igényelte a magasan képzett műszaki kádereket.

Egy hatvankettes párthatározat nyomán ’63-ra eltörölték a numerus clausust. Megszűnt a munkás- és parasztszármazású fiatalok kvóta szerinti felvétele, annyi maradt a korábbi évek úzusából, hogy azonos felvételi eredmény esetén a munkás-, illetve parasztszülők gyermeke részesült előnyben. Én még azért lettem (1960-ban) előfelvett, mert „X”-es számazású voltam, s azt az értesítést kaptam, hogy a felvételi vizsgán megfeleltem, de helyhiány miatt csak a következő tanévben kezdhetem meg tanulmányaimat.

Persze a KISZ ajánlása nélkülözhetetlen volt az egyetemre kerüléshez, s ez sokak karrierjét törte ketté, mert voltak középiskolák, ahol komolyan vették ezt a bornírt szabályt. A legtöbb helyen azonban csak formaságnak tekintették, s a tanárok szakmai véleménye volt a döntő. Ám fontoskodó KISZ- és párttitkárok sok helyen tevékenykedtek.

Egy lefelé nivelláló társadalomban a szakmák presztízse alkalmazkodik az uralkodó társadalmi klímához. Akinek végképp semmilyen elképzelése nem volt a jövőről, az a jogi karra ment. Lehet, hogy véletlen, de generációmban nem találkoztam olyannal, aki azért választotta volna a jogi egyetemet, mert elhivatottságot érzett a pálya iránt. Volt, aki a családi tradíciókat követte, de a legtöbben csak a diákéveket akarták imigyen meghosszabbítani. Ennek ellenére generációs társaim közül sokan lettek elhivatott, kiváló jogászok. A propaganda a műszaki képzést helyezte előtérbe. A szocializmus teljes felépítéséhez (ez akkortájt „bevett fogalom”) elsősorban mérnökökre volt szükség. Gigantikus létszámú évfolyamok voltak a műszaki egyetemeken. Én például hatszázadmagammal hallgattam Farkas Miklós matematika-előadását az auditórium maximumban. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) a mérnöki pályának nem volt semmilyen presztízse. Közgazdászhallgatóra sem emlékszem, aki elhivatottan nézett volna a jövőbe. Hiszen a közgazdászság egyenlő volt a főkönyvelőséggel. S ki vágyott arra huszonéves korában, hogy a Kerámiaipari Műveknél (vagy a Bámexbumfértnál) főkönyvelő legyen? Persze, lehet, hogy azokkal nem találkoztam, akik már egyetemistaként aktív KISZ-munkával, munkásőrséggel egyengették későbbi karrierjüket. A művészeti főiskolákon kívül az orvosi egyetemeknek és (teljesen érthetetlen módon) a bölcsészkaroknak volt az átlagot messze meghaladó tekintélyük. A polgári világból itt ragadt értékrend azt sugallta, hogy a könyvek körül matatni az talán úribb dolog, mint egy gyárban művezetni. Az egykori bölcsészek későbbi karrierje jól bizonyítja, hogy a semmire sem jó bölcsészdiplomával mi mindent lehetett elérni. Az egyetemek presztízsére a túljelentkezésekből is lehetett következtetni.

Sokat idéztük Sartre egy bon mot-ját: „A jövő sötét, nagyon sötét.” Ugyanakkor rohadt jól éreztük magunkat. Falat vontunk magunk köré, amelyen belül saját értékeink szerint zajlott az élet, s ami a falon kívül történt, arról kinyilvánítottuk, hogy nem létezik. Voltak azért elhivatott matematika-, fizika- és egyéb tanár szakos hallgatók, de többségünknek nem volt semmilyen reális jövőképünk. Ám ez nem nagyon tudatosult bennünk, mert a jelen elég érdekes és izgalmas volt ahhoz, hogy a jövővel ne foglalkozzunk.

Természetesen állandó kapcsolatban állt a falon belüli és kívüli világ, de ez a kapcsolat teljesen pragmatikus volt. Büky Géza próféta és zeneszerző verse szájról-szájra járt. „Fossuk szemen az ijedteket / Az isten faszát rágó topis pisiseket / A kitenyésztett faszszopókat /…… / Picsába el, aki fél!” Ez a trágár rigmus arról szólt (akkor és nekünk), hogy semmi közünk a létező valósághoz, teremtsük meg a saját világunkat, és ne törődjünk azzal a hazug, hamis másikkal. Számunkra a mi világunk volt a reális, és a másik a virtuális. Ha nem így lett volna, nem tudtam volna oly könnyedén és folyamatosan nemet mondani, amikor 1963 januárja és májusa között nyolc-tíz alkalommal kerestek meg a BM-től, hogy rábírjanak, némi anyagi ellenszolgáltatásért folyamatosan tájékoztassam őket, milyen a hangulat a környezetemben, magyarán: legyek besúgó. Ígértek pénzt (szükségleteimhez mérten éppen elegendő volt, annyi könyvet vehettem, amennyit akartam, annyiszor mehettem moziba, ahányszor kedvem szotytyant, majd' minden este vendéglőben vacsoráztam, gyakran mentem haza éjszaka taxival – mi kellett volna még?), anyám állásával is zsaroltak (kistisztviselő volt, pedagógus végzettségével akkor már nem nagyon kerülhetett lejjebb), megfenyegettek, hogy kirúgatnak az egyetemről (hálás lettem volna érte, ha az öt év szenvedésből csak kettő marad, magamtól gyáva voltam bedobni a törülközőt), de igazán erős érvük nem volt. (Fölidéztem magamban Büky Isten kiáltványának utolsó sorát, s nem féltem.) Aztán hirtelen leszálltak rólam. Hogy miért, azt majd egyszer Kenedi Jancsi kikutatja!

Igaz, a bőrkabátosok (akkor még nem tudtam, hogy ők a III/III-sok) első látogatása után megkerestem nagyszerű filozófiatanáromat, Fodor Juditot(†), dial.- és törtmat. szeminárium-vezetőmet, akiről úgy tudtam, hogy a férje valahol a pártközpontban regnál, és elpanaszoltam a szervek zaklatását. Ez a remek asszony a sírásig felháborodott, és akcióba kezdett. De neki is majd fél évbe telt, amíg eredményt ért el.

Vegzálásom legocsmányabb mozzanatát mesélem csak el. Szokás szerint késő éjjel mentem haza, s anyámat zokogva, a konyhaasztalra borulva találtam. Tértivevényes levél érkezett a címemre, s amikor a munkából hazatért, elment a postára. A levelet a kerületi rendőrkapitányság adta fel, s benne egy Idézés bűnügyben felzetű formanyomtatvány állt. Alatta illett volna jelezni, hogy tanúként vagy gyanúsítottként idéznek-e, de ezt elfeledték megtenni. Ez a papír borította ki anyámat. Joggal. Az idézés alján az obligát fenyegetőzés, hogy amennyiben nem teszek eleget a felszólításnak, előállítanak.

---

Konrád György, akkor még szociális munkás, kezdő író, kezdő szociológus a Jelenkorban írt egy hosszabb tanulmányt Széljegyzetek a „huligán arcképéhez” címmel. Ebben hol a humanista empátiája került felül, a megértő, beleérző író-szociológusé, hol az egyébként antikapitalista moralistáé. Akkor ezért az írásért nagyon haragudtunk Konrádra, a rádió hírhedt Vasárnapi leveleinek szerzőjével, Dezséri Lászlóval azonos kategóriába soroltuk, úgy értelmeztük írását, hogy benyalt a rendszernek, s nem érti a jelenség lényegét. Ma (újra)olvasva inkább jó szándékú, ám nem kellő terepismerettel rendelkező író szárnypróbálgatásának tartom az írást, amely a – definiálatlan – szocialista erkölcs, szocialista embereszmény mellett áll ki.

Magát a huligániát úgy kell elképzelni, mint egymáshoz lazán kapcsolódó, egymást átfedő, egymásba folyó halmazokat, mindegyiket saját – egy vagy több – centrummal, s e halmazok alakjukat és nagyságukat időről időre változtatják. Egy-egy halmaz valamilyen helyhez (helyekhez) vagy személyhez is kötődik (például Belváros, Kalef [Széll Kálmán tér] = Moszka tér, Móricz Zsigmond körtér stb.), értékválasztásában jelentősen elkülönül, ám maga nem pontosan tudja ezt, csak érzi, sejti. Természetesen vannak közös értékei is e halmazoknak, de ezek sem állandóak. Mindegyik úgy éli meg, hogy ő áll a középpontban, de ez csak egyre volt igaz, a belvárosira, amelyhez a város minden részéről csapódtak hosszabb-rövidebb időre tagok. Egy-egy halmaz is rétegzett volt. Az értéktermelést a belső körben lévők végezték, s többnyire közvetítők útján juttatták el a külsőbb körökhöz, a „kemény maggal” esetleg soha közvetlen kapcsolatba nem kerülőkhöz.

A mi valóságos huligániánknak formális hierarchiája nem volt, informálisan azonban nagyon is pontosan lehetett tudni, kik a mérték- és értékadó személyiségek. A nagy halmazon belül jelentős számban léteztek kisebb baráti társaságok, amelyek külön is élték a maguk saját életét, s vagy erősítették, sőt termelték, vagy éppen gyengítették a „központból” érkezett értékeket. (Többnyire erősítették, tovább színezték, saját köreiknek közvetítették.)

A közösségekre jellemző közös cselekvések sem hiányoztak. Ezeknek – a szociálpszichológia szabályai szerint – a közös értékek mentén kellett lezajlania. A belvárosi társaságra a kultúrsznobság és a rock and roll imádata, a francofília, valamint a film, a modern művészetek és az irodalom iránti lelkesedés volt a jellemző (s nem a Konrád által hangsúlyozott erőszak). Mivel e területek közül csak néhány lehetett alkalmas arra, hogy közös cselekvések bázisa legyen, az életkori sajátosságok szerinti együttes élmények voltak a leggyakoribbak. Ilyenek természetesen a mindennapos presszózás (duma minden mennyiségben) és télen a hetente zajló házibulik, nyilvános bulik (szalagavatók, rongyosbál az Iparművészeti Főiskolán, egyetemi és középiskolás bulik). Ezekre tömegesen vonultunk fel, gyakran a bejutásunkat akadályozó rendezőkkel is szembeszegülve, a rendbontástól sem tartózkodva. A házibuli nem volt elég a közösség deklarálásához, mert a lakások mérete miatt csak kevesen lehettek jelen, s állandó sértődöttséget okozott, hogy ki az, akit nem hívtak meg.

Az év legemlékezetesebb házibulijáról (Katona József utca, Vekerdy Tamásék alatt vagy felett) a házigazda lányok papája Pintér Georggal együtt kirúgott, mert a fürdőszobát zöld fogkrémmel dekoráltuk ki. „Uraim! Akik így viselkednek, azoknak nincs keresnivalójuk a házamban” – mondotta a felháborodott apuka, akinek egyik lánya az USA-ban lett pszichoanalitikus, a másik Budapesten orvos. Georg San Franciscóban filmes.

A házibulik mellett kellett szervezni olyan nagyobb eseményeket is, amelyeket e nagy definiálatlan közösség sajátjaként tarthatott számon. Ezek közül a nagy hajókirándulások emelkednek ki (pl. Paul Anka- és Elvis Presley-kirándulás). A kisebb és rendszeres események közül jellegzetesek voltak a Petrigalla Pál(†) lakásán szervezett rendezvények (zenehallgatás, irodalmi estek, képzőművészeti kiállítások). (Erről Ungváry Rudolf plasztikusan számolt be a Beszélő 1997. 1. számában.)

Perlaky Árpi, aki a Muskátli Körnek egyértelműen a centruma volt, már egyetemista korában saját lakással rendelkezett, s mással is. Például volt neki magnója, s pénze szalagokra, minden számot megjelenése pillanatától kívülről tudott, volt egy Exakta Varex fényképezőgépe, és használta is azt, fantasztikusan jól táncolt, imádta a nőket, és a nők is őt (rossz nyelvek szerint azért, mert nála nyugodtan lehetett kefélni, nem kellett attól tartani, hogy váratlanul hazaérkezik anyuka a munkából, ám ezt a lakást igen sokan használhatták kéglinek, ami a házigazda nagyvonalúságáról tanúskodik). Perlaky orvosegyetemista létére mindenhez értett, ami köreinkben szóba került, volt egyéni stílusa, és egyébként is, az isten is arra teremtette, hogy falusi (rábaközi! bruhh!) létére vezéregyéniségévé váljon egy belvárosi, javarészt úri gyerekekből verbuválódott (szociológiailag fogalmazva: jellegzetesen középosztályi) bandának.

Nem csalódtunk benne, mert az orvosi egyetem után elvégezte még a pszichológiát, a filozófiát és a szociológiát is, és ezek mellett szakvizsgázott belgyógyászatból, üzemgyógyászatból, pszichiátriából, sportorvostanból, közegészségügyből meg a fene tudja még miből. S ma, közel a hatvanhoz, éppen olyan jampi, mint volt egykoron – csak egy icipicit megöregedett, bár még ma is asztal alá issza a harminc évvel fiatalabbakat, és többet táncol náluk.

A másik centrum, legalább ilyen súlyos egyéniség Végh László, aki a XX. századi kultúrtörténetbe eddig csak azért nem vonult be az őt megillető helyen, mert az akadémikus sznobéria nem tud vele mit kezdeni (mint ahogy életében Erdély Miklóssal sem tudott). Véletlenül ő is (röntgen)orvos. És zeneszerző és költő és talán ő volt a legexcentrikusabb lény a mi kis pre-posztmodern világunkban. Ha Perlaky Árpi (szerényen Krisztusnak neveztük) jelentette a pop-centrumot, Végh Laci a magaskultúra centruma volt. Ő ismertetett meg bennünket Stockhausen, Webern, Nono műveivel, a kölni vagy párizsi ősbemutató után néhány nappal már elemezte a műveket, és magnóról illusztrálta is mondandóját. A Bécsben élő Ligeti György révén szinte azonnal hozzájutott mindenhez. De pápája volt az avantgárd költészetnek és képzőművészetnek is. Ismerte az ötvenes évek összes mellőzött festőjét, és bejáratos is volt hozzájuk. Az ő révén látogathattam el többek között Gyarmathy Tihamér és Barta Lajos műtermébe. Életformája már akkor posztmodern volt, amikor ez a kategória még nem is létezett.

Máig legendás esemény 1963 őszén (vagy telén?) Végh László improvizációs orgonaestje a Ferenciek terén a templomban. Az apát csak a karzatot bocsátotta rendelkezésre, ám az zsúfolásig megtelt, jelen volt mindenki, aki vállalni merte a nyílt kiállást a fennálló kultúra ellen. Itt már nem hőzöngő huligánok balhéjáról volt szó, hanem egy értékesebb, egy másik (elnyomott) kultúra melletti kiállásról.

E két fókusz körül kavargott néhány száz (vagy holdudvarával néhány ezer) húsz-harminc év körüli fiatal, a fentebb már jelzett rétegekben. Csak a legszűkebb kör volt bejáratos Perlaky Árpi és Végh Laci lakására, s aki számára ez nem volt természetes, azok a ritka és véletlen alkalmakat keresték és használták ki.

A nők! Úgy tűnhet, hogy ez egy férficentrikus, macho világ volt. Pedig voltak lányok is. Általában a természet törvényei szerint ugyanannyian, mint a fiúk. De közülük csak nagyon kevesen játszottak meghatározó szerepet, inkább csak a fiúkkal sodródtak. S szemben a fiúkkal, sokkal gyakrabban cserélődtek. Akkori szemléletünk szerint ez volt a dolgok természetes rendje. A lányok zöme ugyanis csak tartozék volt. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a hosszú távú párkapcsolat, a monogámia ebben az időben nem jellemzett bennünket. Ami persze nem jelenti azt, hogy akár a lányok, akár a fiúk mind könnyűvérűek lettek volna, sokkal inkább jelenti, hogy mi, fiúk voltunk kiforratlanok és mohók, újabb és újabb kalandra vágyók és nagyon szerelmes természetűek, ezért bizony gyakran előfordult, hogy mire megjegyeztük volna egy lány nevét és arcát – ha nem a saját jogán került a huligániába –, már el is tűnt a képből.

Egy fotó. Krisztus lakásán készült. Rajta hét fiú és egy lány. Hosszú távon azért – a dolgok lényegét tekintve – ez volt az arány, kivéve a házibulikat és az ágyat, ahol többnyire nagyjából azonos számú fiú és lány volt jelen.

---

A forradalom utáni 15 évnek a legfontosabb kulturális intézménye az ELTE Egyetemi Színpada volt. Hogy a vörös diplomás Petúr elvtárs fejében mi zajlott le azokban az években, amikor igazgatóként szinte hetente kellett elvinnie a balhét, ma már nem tudhatjuk, és valószínűleg ő sem tudja rekonstruálni. Először arról kell szólni, miért volt Petúr elvtárs Petúr elvtárs. Petúr István alig volt idősebb nálunk, de mindenkivel magázódott. A magázódás mellett a távolságtartáshoz az is szükségesnek látszott, hogy hivatalossá tegye az érintkezést, márpedig a kor szokása szerint csak az elvtárs megszólítás dukált. (Elvtárs, kartárs, ez nálunk a megszólítás – olvastam egy gyár liftjében, még a hetvenes évek elején is.)

Az Egyetemi Színpad történelmi szerepe napjainkban különös fénytörésbe kerül, hiszen az Antall-kormány könnyű szívvel lemondott az egykori kápolnáról az egyház javára, s ezzel aláírta az intézmény halálos ítéletét. Ugyanakkor lehet, hogy ezzel az átstilizálással (templomból színpad, majd újra templom) a helyszínen született meg az egykori kulturális szentély isteni emlékhelye.

Az Egyetemi Színpadra valamivel többen, mint ötszázan fértek be. Színháznak tökéletesen alkalmatlan volt. A proszcénium-nyíláshoz képest a színpad mélysége nagyon kicsi, nincs díszlet- és kelléktára, illetve ami volt, azt csak kényszerből lehetett annak nevezni. Tovább csökkentette a színpad méretét, hogy a háttér- és oldalfüggönyök mögött állandóan útban volt a zongora és a filmvetítéseknél használatos óriási hangfal. Két kis szoba volt az öltöző, egyik a férfi, a másik a női. A kettő között a kelléktár, megszámlálhatatlan szerelmi légyott színhelye. Az Erzsébet híd építése alatt a munkagépek, a híd átadása (1964) után a közlekedés moraja hallatszott be, hiszen az üvegablakok (amelyeket függönyök takartak) a Dunára néztek.

A színpadtechnikai berendezések színvonala nem érte el egy közepes vidéki kultúrházét sem. Volt ugyan vetítőgépe, kettő is, ahogy az egy mozihoz illik, de gyártási évük inkább a harmincas, mint a negyvenes évekre tehető. Vetítővászna az első években kriminális volt, csak valamikor a hatvanas évek közepén cserélték ki, hosszú harc után.

A színpad főfoglalkozású személyzete Petúr Istvánból, az igazgatóból (hivatalosan talán előadói vagy főelőadói besorolásban lehetett az ELTE-n) és az ő titkárnőjéből állt. Mindenki más csak alkalmi foglalkoztatott volt. A nézőtéri ügyelőtől (Vágó Péter) a jegyszedő néniken keresztül az intézményesen stupid Nyitrai bácsiig, aki nyugdíjasként mozigépész, világosító és villanyszerelő volt egy személyben. És volt a jegyiroda, amely – ahogy akkor hívták – a közönségszervezéssel és a színpad gazdasági ügyeivel foglalkozott. És ez az amorf, tulajdonképpen virtuális intézmény képes volt a kulturális életben meghatározó szereplővé válni!

Az Egyetemi Színpadot ugyan az ELTE kulturális bizottsága felügyelte, éveken át Beér Jánossal(†) majd Tolnai Gáborral(†) az élén, de ez a felügyelet sokkal lazább és főleg szakszerűtlenebb, slamposabb volt, mint a nagy organizációké. Mindig csak utólag lépett, a feljelentések késve születtek meg, s akkor Petúr elvtársnak kellett a minisztériumban és az egyetemi pártszervek előtt magyarázkodnia. Úgy tűnik, Petúr Pista (most már hadd írjam így, hiszen mindenki nagyon szerette) sikeresen kidumálta magát. Aztán 1967-ben Tolnai Gábor professzor elvtárs Rózsa Zoltán(†?) és Baross Gábor elvtársak aktív közreműködésével eltávolították Petúrt az Egyetemi Színpadról, de mennie kellett Mezei Évának(†) és Dobai Vilmosnak is, Rózsa megfogalmazása szerint azért, „mert túl sok a zsidó”.

Az Universitas együttes ma már (méltán) legendás korszaka a hatvanas évek első felére, közepére esik. Az (akkor még) amatőr színészek: Fodor Tamás, Jordán Tamás, Kristóf Tibor, Kelemen József, Adamis Anna (nem is sejtettük, hogy titokban versel), Sólyom Kati, Halász Péter, Schütz Ila, Székhelyi József, Hetényi Pál, Andai Györgyi, Kovács P. József, Horvát János, Kiss Elemér (igen, Horn apparátusának vezetője, aki az akkor szerzett színészi rutinjának köszönhetően képes ma kormányszóvivői feladata sikeres ellátására) nemcsak a mi szemünkben számítottak profinak, hanem a zsúfolt nézőtér ítélete szerint is. Az Universitas színházi előadásai és a színpad költői estjei a főváros színházi életének fontos és szerves részét képezték. Sikk volt megjelenni az Egyetemi Színpad eseményein.

A rendezők pedig: Mezei Éva, Surányi Ibolya, Dobai Vilmos és a zseniális Ruszt József. Ruszt asszisztense Érdi Sándor volt, aki szorgalmasan vezette a rendezői példányt, ám ennek semmi értelme nem volt, mert Ruszt egyik próbáról a másikra (szinte kivétel nélkül mindig) megváltoztatta a rendezői koncepcióját, így aztán Érdi Sanyi számára a legfontosabb feladattá az vált, hogy rendszeresen hozza Rusztnak a következő felest.

A darabválasztásokat nem a dacos ellenzékiség, hanem a minőség jellemezte. Fodor Géza, az Universitas dramaturgja funkciójához illően javaslatokat tett a rendezőknek, s mert igen művelt és tájékozott egyetemista volt, a magyar és világirodalom klasszikusai mellett a kortárs drámairodalmat is figyelemmel kísérte. Shakespeare mellett Sigfried Lenz Bűntelenek je (a német lelkiismereti válság máig legfontosabb darabja) adott lehetőséget Fodor Tamásnak, hogy bebizonyítsa: igazi színész.

Bár az Universitas számtalan nemzetközi (és persze hazai) sikert ért el, szinte mindig telt ház előtt játszott, mégsem ez jelentette az Egyetemi Színpad élesztő erejét, hanem azok a sehová nem illeszthető, és ma már csak a televízióban létező műsorok, amelyek ismeretterjesztés ürügyén a kortárs művészet és tudomány legfrissebb eredményeit közvetítették. S színpadra kértek olyan személyeket, akik a nyilvánosság előtt vagy nem szerepelhettek, vagy a korabeli szokások szerint nem volt ok a megszólaltatásukra.

Perneczky Géza sűrűn szerepelt az Egyetemi Színpadon, s vetítettképes előadásain (a diákat ekkor már én készítettem) a csillárról is lógtak. Előadásainak adott valamilyen hangzatos és szakszerű címet, s e mellé fantasztikus lexikális tudását és impulzív előadói stílusát latba vetve olyan információözönt zúdított ránk, aminek nem volt elérhető irodalma. Tőle tájékozódhattunk a huszadik századi képzőművészetről, mindarról, ami nem jutott el, mert nem juthatott el hozzánk élőben.

Ebben a furcsa, elvarázsolt világban a függönyhúzogató az a Bálint István költő volt, aki később Halász Péterrel csinálta előbb Budapesten a Kassák- és lakásszínházat, majd New Yorkban a Squat-ot, később saját színháza lett.

---

Csontváry-kiállítás Székesfehérváron (autóstopos zarándoklat a megnyitóra, hiszen nem tudtuk, hogy ősszel Budapestre hozzák), Kondor a Fiatal Művészek Klubjában, Orosz János az Ernstben. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállításán Kondor, Korga, Lakner, Melocco, Orosz János, s mindennek betetőzése a Jelenkori brit festészet Graham Sutherlanddel és Ben Nicolsonnal. Külföldön pedig szerepelhetett (mert ott azért jobb képet akartunk magunkról mutatni a valóságosnál) két generációs társunk: Bak Imre és Nádler István.

A Magyar Televízió majd két évtizedes Stúdió című műsora (főszerkesztő: Érdi Sándor) a Horizontból és más egyetemi színpadi műsorokból ered. Akkor, a hatvanas évek elején revelációnak számított, hogy élőben lehetett találkozni jeles tudósokkal, művészekkel, írókkal, közéleti és kevésbé közéleti, de érdekes emberekkel (pl. villamosvezetővel, aki napi munkájáról beszél, mint a kocsmapultnál – frenetikus nyíltsággal). Ilyen volt például A válság művészete című est, amelyen Luigi Nono, Harold Pinter, Jackson Pollock, Alain Robbe-Grillet, Allen Ginsberg (tegnap halt meg) művei szerepeltek, és részletet lehetett látni Albee Állatkert című darabjából, természetesen az obligát „kontextusba helyezéssel” kiegészítve. A beszélgetéseket diavetítés, zenei bejátszás, vers vagy próza, dráma(részlet) közbeiktatása szakította meg. 1963-ban a Horizontban óriási sikerrel lépett föl a Zalotay–Böröcz kettős is, hagymázos háztervével.

A költői estek ma már elképzelhetetlen létszámú közönséget vonzottak. (Költőnk és kora volt az egyik, Surányi Ibolya által szerkesztett sorozat címe, s eléggé vegyesfelvágott jellegű volt, mert egyaránt szerepelt benne Gerelyes Endre és Baranyi Ferenc, Simon Lajos és Szakonyi Károly, valamint Szécsi Margit és Fodor András). Kétszer kellett (lehetett?) megismételni, zsúfolt ház előtt, a Nagyvilág-estet, benne a magyarországi O’Neill-ősbemutatóval (Az éjszakai portás).

A különféle filmvetítések is telt házakat vonzottak. Hol Karafiát (ma Szekfű) András, hol Bíró Yvette tartott bevezető előadást, vagy vezetett a vetítés után éjszakába nyúló, szenvedélyes vitát, magyar filmek esetében a rendezőt is a kínpadra vonva. A filmek többnyire egy-két héttel a premier előtt kerültek az Egyetemi Színpadra.

Elbűvölt bennünket a Sára–Gaál szerzőpáros Cigányok című filmje, és nagyon felháborodtunk, hogy Szabó György az ÉS-ben csak azt írta, hogy „az alkotók komoly ígéretek”. Számunkra ők nem ígéretek voltak, hanem zseniális, érett alkotók. Halász Misivel(†) (ma már tudom: túl durva hangú, kioktató) levelet írtunk az ÉS -nek, ám sajnos nem hozták le.

Szabó István is ebben az évben vált egyértelműen a mi generációnk nagy művészévé, a később Amerikába emigrált Vámos Tamással készített filmjeivel (Te, Koncert, Variációk egy témára).

Később egy rövid életű sorozatot indítottam Mai magyar művészek címmel, ebben egy-egy alkalommal három, egymáshoz közel álló, de eltérő területen tevékenykedő művészt hívtam meg a színpadra (költő, képzőművész, zenész), velük élőben interjú készült, s műveik is élőben szólaltak meg, illetve jelentek meg dián. (Tisztára, mint a Stúdió nyolcvan-kilencvenakárhány .) Az indítás a Vas István, Szántó Piroska, Mihály András trió volt, a műsort Bernáth László újságíró vezette – telt ház előtt.

Az egyik műsorban Lengyel Józsefet szerettem volna szerepeltetni, azonban amikor a kicsi mérges öregúr megtudta, hogy Illyés Gyulát a hatalmasságok (egyetemi szinten vagy minisztériumin, ma már nem emlékszem, miként az indokra sem) nem engedték az Egyetemi Színpadon megjelenni, így reagált: „Ha az én Gyula barátomat letiltották, akkor én sem vállalom a szereplést.”

Az Egyetemi Színpad földszinti kapuja melletti, kutyaólnyi helyen működött az ELTE Amatőr Film Klub, az AFK. Meghatározó személyisége volt Förgeteg Balázs(†), de olyan alkotóművészek kerültek ki ebből a műhelyből, mint Gulyás Gyula, Jeles András, Kardos Sándor, Mertz Nándi(†), Perényi Bandi(†), B. Révész László és az Amerikában élő Bárdos Karcsi. 8 mm-es filmre forgattak, s dolgozataik bemutatásakor telt ház volt a színházteremben.

---

A Lipóton (hivatalos nevén Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet) mescalin-kísérletek folytak, amelyekben művészek vehettek részt, s az elmeorvosok azt vizsgálták, hogy a mescalin hogyan befolyásolja az alkotói folyamatot. (Ha a megfogalmazás pontatlan, elnézést, de a lényeg ez volt.) Nem tudom, hogy kik vettek, vehettek részt a kísérletben, egyetlen névre emlékszem, Weöres Sándoréra. Izgatta a fantáziánkat a kábítószer, mert arról csak a Nyugatot gyalázó sajtóból szerezhettünk – természetesen általunk hazugnak tartott – információt. S ha Elvisnek nincs hangja – a mi sajtónk szerint, ám a valóságban van, a kábítószer pedig ártalmas – a mi sajtónk szerint, akkor a valóságban nyilván nem is az. Természetesen a majdnem hermetikus elzártságban és szocreál pénztelenségben nem voltunk a kábítószer-kereskedelemnek sem tranzitútja, még kevésbé végállomása, ezért esélyünk sem volt rá, hogy próbát tegyünk. A véletlen azonban mégis lehetővé tette, hogy hozzájussak egy Elision nevű mescalin-származékhoz.

A SOTE Gyógyszerészeti Intézetében dolgozott egy fiatal orvos barátom, akit időnként meglátogattam a munkahelyén. Egyik alkalommal hatalmas pánik fogadott, mert éjfélig postára kellett adniuk egy cikket, amelyhez néhány grafikon is tartozott (volna), ám azok elkészítésével nem boldogult az orvosteam. Én, a műegyetemista kapóra érkeztem, másfél-két óra alatt elkészítettem a grafikonokat. P. doktornő, akkor már a szakma kiválósága valamivel meg kívánta hálálni a segítségemet. Kellően arcátlan voltam ahhoz, hogy Elisiont kérjek (aminek létezéséről ott dolgozó barátomtól tudtam). A munkaidő befejezése után kiürült az egyetem épülete, s akkor megkaptam a magam adagját, egy ampulla kábítószert hajthattam fel, szigorú orvosi ellenőrzés mellett. Néhány percig még magamnál voltam, de megszűnt az érzékelésem, nem éreztem a fájdalmat, a bunsenégőbe tettem a kezemet, s a felügyelő orvosok vették ki, mert akár csontig éghetett volna. A szert eredetileg azért vizsgálták, hogy műtéti beavatkozásoknál használják, de az általam is megtapasztalt mellékhatások miatt nem vált be.

Valamikor hajnalban (eszméletlen állapotban) taxival hazavittek, s otthon még negyvennyolc órán át előbb öntudatlan, majd lassan feltisztuló állapotban feküdtem, s teljesen kiszáradva ébredtem. A két napot végighallucináltam, s évekig nem tudtam szabadulni a szerzett élményektől, amelyek között egyaránt voltak csodálatosak és szörnyűek.

Paraszolvenciaként (ó, minő felelőtlenség!) még négy ampulla Elisiont kaptam, s szűkebb baráti körben elhatároztuk, hogy kisebb dózisban, „kísérleti körülmények között” néhányan kipróbálják. Az egyik kísérlet Donáth Péter lakásán zajlott. Az első jelentkező – esetemből okulva – már csak félampullányi szert kapott, mikrofont helyeztünk az ágy fölé, két pszichológushallgató barátunkat is odarendeltük, hogy legyen „szakszerű felügyelet”, továbbá fotóztuk a hallucinációs állapot minden fázisát. Bár a kudarc prognosztizálható volt, mi reménykedtünk, hogy valamivel okosabbak leszünk. A kísérleti alany – hozzám hasonlóan – percek alatt öntudatlan állapotba került, később összepisilte magát, majd órákon át iszonyú monotóniával két nevet ismételgetett. Haza nem vihettük, mert féltünk, hogy szülei botrányt csinálnak. Végül megfürdettük, majd egyik barátjához szállítottuk, ahol hozzám hasonlóan még két napig vergődött, de neki csak rossz emlékei maradtak.

A harmadik ampullának már csak a töredékét vette be Sz. Iván, aki – talán erős fizikumának és a kisebb dózisnak köszönhetően – nem veszítette el az eszméletét, viszont egy nehézlovassági karddal hadonászva közölte, hogy valamennyiünket megöl. Le kellett ütni, és az ágyához kötözni, hogy ne forduljon tragédiába az ostoba játék. Belőle agressziót váltott ki az Elision. Ezzel életre szólóan befejeztem a hallucinogén anyagokkal való kísérletezést.

A maradék két ampullát összetörtem, és lehúztam a vécében, hogy még véletlenül se kerüljön avatatlan kezekbe.

---

Ma úgy tűnik, hogy a nap akkor nem 24 órából állt, hanem legalább 48-ból. Az egyetem, különféle (rendszeres és alkalmi) munkák, baráti társaságokban való aktív részvétel, házibulik, presszózások, kiállítások, rendszeres könyvtárlátogatás, randevúk, mozi- és színházlátogatások, a még télen is rendszeres autóstopos utazások mellett mikor olvastam? Pedig egyértelmű, hogy ebben az évben nagyon sok fontos könyvet olvastam el, sok fontos filmet néztem meg, láttam a Vígben Latinovits Zoltánt mint Rómeót és Ruttkai Évát mint Júliát. S eljártam az akkor még a Váci utcában lévő Lengyel Kultúra vetítéseire (rajzfilmben ők voltak akkor a legjobbak a világon), de eljártam az angol követségre, az Olasz Intézetbe és néha még az amerikai követségre is elmerészkedtem, amelyet pobjedás különítmény őrzött, az ott dekkoló Mindszenty miatt, és mindenkit lefényképeztek, néha még igazoltattak is.

A nagyon hideg januárban ott voltam a Pécsi Balett bemutatóján, láthattam a legendás együttestől az Etűdöket, A parancsot (egy Hirosima-parafrázist, ha jól emlékszem) és A nyitány t, mindhármat a zseniális Eck Imre betanításában és koreográfiájával. S csodálhattam Bretus Mária tehetségét, Gombkötő Erzsébet fantasztikusan hosszú combjait. Az egyik táncos albérleti szobájába kellett hajnalban, a bankett után belopódznom, hogy az éjszakát ne az utcán töltsem. Mi, akik a bankettre nem voltunk hivatalosak, a Nádorban (egyik pécsi törzshelyünkön) mulattunk – és persze az esti élményeket elemeztük –, amíg szállásadóink, az együttes tagjai értünk nem jöttek.

A lengyel–magyar barátság a „szocialista relációban” megkönnyített utazási lehetőségek miatt ekkor jutott el a csúcsra. Mindenki Lengyelországba ment – autóstoppal. Az Osztapenkónál volt a randevú, s ott beszéltük meg az első találkozás helyét és idejét. Általában félnapos tűréssel. Hétfő reggeltől estig minden páros órában ott leszek Krakkóban a Ryneken. Ha addig nem érkezel meg, indulok tovább, legközelebb Gdanskban találkozhatunk. Vagy a Mazuri-tavaknál. ’63 nyarán én is elindultam sokadmagammal egyhónapos autóstopos lengyel túrára, nevetségesen kevés pénzzel a zsebemben. Hamar szétszóródtunk, a Mazuri-tavaknál már csak hárman találkoztunk, s egyikünk fölszedett egy lengyel lányt, így neki megoldódott a szállásgondja. Ketten sátorban töltöttük az éjszakát, én a szememet sem húnytam le a hidegtől, s már éjszaka elhatároztam, hogy másnap elindulok haza. S láss csodát, reggel megismerkedtem egy autós, helyesebben trabantos magyar házaspárral, akik éppen befejezték a kempingezést, és indultak haza Sopronba. Társamat cserbenhagytam, s szállítóimnak ma is hálás vagyok, hogy kerülő utat választva, Budapestet érintve engem hazáig hoztak. Cserbenhagyott társam Varsóban megismerkedett egy lengyel lánnyal, akit az egyetem elvégzése után feleségül vett, majd nem sokkal később Amerikába disszidáltak.

’63-ban kértem először útlevelet Nyugatra. Az előírt harminc nap helyett 70-80 nap után kaptam meg a lakonikus választ: kiutazásom sérti a közérdeket.

---

Befejezésül két barátomról kell szólnom. Azért róluk, mert alig több mint egy hónap telt el haláluk között, s Donáth Péter (meghalt 1996. december 21-én Sztálin születésnapján) meghatározó szereplője volt akkori életemnek, Solt Ottilia (meghalt 1997. február 1-jén) pedig haláláig fontos szereplője maradt egész életemnek. Péterrel 1959 óta tartott a barátságunk, Ottiliával ’62-ben kezdődött. Péterrel szinte szimbiózisban éltem majd egy évtizeden át, Ottiliával pedig együtt alakult a világnézetünk, együtt lettünk szociológusok, együtt jutottunk el a demokratikus ellenzékig. Ő militánsabb volt nálam, s főleg sokkal aktívabb. Péter a dekadens entellektüel megtestesítőjeként gyakorolt rám nagy hatást. Tudta magáról, hogy tehetséges festő, és elvárta a világtól, hogy gondoskodjék róla. Gyakran vállaltunk alkalmi munkákat (volt, hogy Ottiliával hármasban), elsősorban utcai könyvárusítást az ipari vásáron, a tavaszi könyvhéten vagy a téli könyvvásáron. Péternek sok szabad ideje volt, mindent elolvasott, ami a kezébe került, mondhatom, előolvasott néhányunknak. Generációnk egyik legműveltebb, legolvasottabb figurájaként kialakította saját szalonját, amelyben a lányok az ágyáért, a fiúk a barátságáért vetekedtek. Ő adta a kezembe Bibót és Freudot, éveken át álmot fejtettünk Freud istrukciói alapján, és az antiszemitizmusról vitatkoztunk Bibó nyomán. Még csak másodkézből ismertük Adornót és Allportot, de az F-skála és az előítéletek allporti definíciója beépült mindennapi szóhasználatunkba. Péter alapvetően rendkívül érzelmes és adakozó volt, ám ezt szégyellte, és cinizmussal, nagyképűséggel, gyakran sértő poénkodással leplezte. (Amikor e sorokat írom, előttem vannak nekem ajándékozott akkori képei. Az egyiken egy szamár a következő felirattal: Szomorka kis csacsi, de helyes / Kedves Kozák Gyuszi jót nevess.) Sokakat szégyenített meg műveletlenségük miatt. Természetesen ő is sznob volt, mint mindannyian, de mindent megtett azért, hogy ez ne csak üres póz legyen. Morbid, kíméletlen humorát sokan nehezen viselték el, de ha valakit közel engedett magához, ahhoz (a maga önző módján) hűséges maradt. Folyamatosan próbáltam Ottiliát abba a szűkebb baráti társaságba bevonni, amelynek Péter volt a centruma, de Ottilia már akkor, 19 évesen túl szuverén volt ahhoz, hogy eltűrte volna a beltaggá váláshoz szükséges megpróbáltatásokat, s nőként sem vonzotta Péter személyisége (és viszont), ezért az ismeretségből soha nem lett barátság. Péter ugyanis elvárta/megkövetelte, hogy a belső köreihez tartozó nők istenítsék mint férfit és mint festőt. Szeretőiből lettek a barátai, és nőbarátai közül választotta ki a szeretőit. A Donáth Péter körül kialakult baráti társaság Ottiliának túl dekadens, túl kevéssé effektív volt.

Ottilia lenézte léha életünket, a házibulikat, a zavaros nőügyeket, az átdumált éjszakák végtelen sorát, a „csak” elvi alapon folyó politikai és esztétikai vitákat. Az egész későbbi sorsát meghatározó céltudatosság még nagyon diffúz volt, de azt tudta, hogy az idejét nem akarja üresjárattal (az ő akkori szavajárása volt) elfecsérelni. S amit mi csináltunk, ahogy mi éltünk, az Ottilia weberi etikájával ellenkezett. Számunkra viszont (akik nem voltunk alkotóművészek) abban a politikai klímában az egyetlen lehetséges életstratégia a verbális esztétizálás, a filozofálgatás volt. Ebből alakult ki az a világnézet, amely később alapjául szolgálhatott a politikai cselekvésnek.

Életérzésünk egy 1963-ban írt vers részletében világosan fogalmazódik meg (kéziratban maradt meg, Petrigallánál zsákmányoltam, a szerzője ismeretlen):

… / sírod parázna férgei már várnak/ nevess / tiéd a fény és a jövő/ aztán temetnek / s nevetésed fölfalják a mohó állatok / akik nem tisztelik a szépséget / csak a húst / és zabálják kihűlt tetemed / szép vagy / ordíts / hiába vagy szép / hiába / az ember hatvan százaléka víz / és a belekben megreked a bélsár


Őket, Donáth Pétert és Solt Ottiliát már befedte a föld. Mi következünk.

• Beszélő évek – 1963