Rainer M. János

(…)

Glatz Ferenc mondotta egyszer nyilvánosság előtt: „Ahogyan Hegedűs B. András az 1956-os Intézetet kitaposta, az nem volt közönséges és mindennapi tett.” Valljuk meg őszintén: nem hittük akkoriban, 1989-ben, 1990-ben, hogy ki kell taposni. Nem nekünk, 1956-nak jár az. Valljuk meg, ki kellett taposni. És valljuk be őszintén, nem sokan mozdultunk meg (e köszöntő írója tán legkevésbé), hogy kitapossuk. András elsőnek, legkeményebben, legszívósabban. Egyszerre volt ötletgazda, nyomásgyakorló csoport, tárgyalópartner, lerázhatatlan, érvelő, zsaroló (igen), el- és megtervező, kivitelező, aztán direktor, koordinátor, ügyvezető, de ha kellett, művezető, s ha végképp muszáj volt – ezek saját szavai – házmester is. Még ha rühellé is a házmesterséget.

Magam, ha jól emlékszem, 1984 óta ismerem az ünnepeltet. Nem az Intézet (ki gondolt volna arra akkoriban?!), hanem az életpálya más állomásai kötöttek össze vele. Szinte sorra-rendre. Előbb csak terveztük, aztán lehetőség is nyílott rá, hogy együtt foglalkozzunk a Petőfi Kör történetével, a jegyzőkönyvek kiadásával. Készítettem interjút az akkor féllegális Oral History Archívum számára. „Kérdezd meg a főnöködet, mi történt a Barcsay utcában!” – emelte fel professzorosan mutatóujját első interjúalanyom, Lukácsy Sándor. Ma már tudom, hogy a Hungaricus-terjesztésre, holmi fehérsegélyezésre és effélékre – újabb állomás a pályán! – utalt. Aztán jött a Nagy Temetés, amelyben ugyancsak lehetett némi szerepem. Közös nagy napunk. Az utolsó években ugyanazon a tanszéken tanítunk. Egy életpálya (közös, közössé vált) állomásai.

Van-e ennek az Intézetnek története? Persze hogy van. Viták története például. Olykor rendhagyóké – hiszen többedmagunkkal aligha vitáztunk – Andrással – olyan élesen, kibékíthetetlenül az Intézetről, mint egy jó évvel azelőtt, hogy az Intézet egyáltalán létrejött. De jóval inkább az egyetértésé is ez a történet. Mindannyiunk egyetértéséé, melyre leginkább szükség volt két évvel ezelőtt az életben maradáshoz, s azóta is. De talán egyetérteni is csak azok tudnak, akik vitázni is képesek egymással, még olykor kibékíthetetlenül is. Ezt igazán olyan emberekkel lehetséges megtenni (legalábbis az én tapasztalatom szerint), akiknek ilyen vagy olyan véleménye mögött mélyen fekvő egység, önazonosság rejtezik. Olyasmi, amit életpálya és személyiség alapoz meg – s a kettő voltaképpen egy és ugyanaz. Hegedűs B. Andrásé ilyen mélyen önazonos életpálya és személyiség.

(…)

• Búcsú